Piszok nehéz normális emberré válni

Fél év heroinfüggőség után hét évre teszik a személyiség teljes helyreállásának idejét    Fotók: Aszalós Szilvia

Nauszika

– Mit csinálsz itt?
– Azon vagyok, hogy normális emberré váljak, azért vagyok itt… de piszok nehéz.
– Mikor jöttél rá, hogy valami nem oké?
– Mindent el kellett, hogy veszítsek, hogy erre rájöjjek: lakásomat, családomat, tisztaságomat, a kevés kis erőmet, mindent. Egy szál pólóm maradt.
– Hogyan lettél drogos?
– Apám, amikor nyolcéves voltam, otthagyott minket egy másik nő miatt. Én anyukámmal éltem együtt tovább. Tizenhárom éves koromban hirtelen meghalt anyukám, ezután egyedül maradtam.
– És apukád… ezek után sem foglalkozott veled?
– Nem, még a temetésre sem jött el. Hárman mentünk édesanyám koporsója után. Ezt nem szeretem így mondani, de… hát, egyedül maradtam. A velem egyidőseket apu, anyu, meleg vacsi várta otthon, én meg egyedül ültem és néztem a tévét. Pánikszerűen elkezdtem gyűjteni magam köré az embereket. Mindegy volt, hogy kicsoda, csak ne legyek egyedül. Aztán pont beválasztottam a kábítószereseket.
– Ezzel automatikusan az ágyadba is beválasztottad őket?
– Sok kábítószeresnél ez automatikusan így megy, de ez nálam kimaradt. Ők lettek a "barátaim".
– Miből éltél?
– Kilenc évig egyfolytában bűnöztem, és az volt a legdurvább, hogy egyszer sem buktam le, piszok nagy szerencsém volt. Egy idő után már abból éltem, hogy árultam nagyban is, kicsiben is a drogot. Díler lettem.
– Ez a kábítószeres csapat és te hogyan "találtatok" egymásra?
– Tíz évvel ezelőtt még nem volt ennyire természetes és nyilvánvaló a társadalomban, hogy vannak drogosok, meg hogy egyáltalán mindenhol árulnak kábítószert. És hát volt a városban egy társaság, akikről látni lehetett, hogy mások. Ez egy kábé tíz-tizenöt főből álló csapat volt, mindenkinek hosszú volt a haja, bakancsot, fekete napszemüveget hordtak meg mindent. Úgy tűntek akkor számomra, mintha tudnának valamit, amit mások nem. Akik évek óta opiátokat (ópium, heroin, morfium, "máktea" – a szerk.) használnak, azért hordanak még télen is napszemüveget, hogy ne lássák, hogy olyan szűk a pupillájuk, mint egy gombostű, hogy ne lehessen észrevenni, hogy be vannak állva. Nagyon vágytam arra, hogy tartozzak valahova. Ők lettek az én családom. Azt gondoltam, megtaláltam az életet, a boldogságot, a barátságot, vége a magánynak.
– Az előbb azt mondtad, a drog minden kapcsolatodat kiégette, megszüntette, sivárrá tette…
– Ez nagyon megtévesztő volt az elején, persze, hogy ezek nem voltak igazi barátságok. Együtt mozdultunk a városba mindenhova, együtt anyagoztunk, de ők is pénzért vették tőlem az anyagot. Tulajdonképpen nem anyagoztam egyedül, illetve együtt voltunk magányosak. De akkor már engem nem érdekelt, hogy vannak-e barátaim, vagy nincsenek, csak az érdekelt, hogy minden napra legyen meg az anyagra való pénzem.
– Hány éves vagy?
– Huszonnégy leszek augusztusban. Mikor rádöbbentem, hogy totál rajta vagyok az anyagon, és ha csak egy napig is nem szúrok, már szinte belehalok a rosszulléttől, már ez sem nagyon izgatott. Nagyon ritkán fordult elő – nem engedtem magamnak meg azt a luxust –, hogy akár egy napig is ne legyen anyagom. A lakásom is, amit anyukám halála után örököltem, ráment erre. De aztán már egy idő után akkor sem éreztem magam jól, mikor úgy be voltam állva, mint a gép. Már nem ugyanaz volt a feeling, mint az elején. De ennek ellenére sem mertem kihagyni egy napot sem.
– Mi az a karodon?
– Ez egy tetoválás volt, ami már félig ki van szedve, az volt beleütve, hogy No Future, hogy nincs jövő.
– Volt valaki – akárki –, aki szeretett téged azokban az években?
– Ember nem, de az anyag, az szeretett engem. Őrjöngve szerettük és kívántuk egymást. Gyűlöltük is egymást, meg féltékenyek is voltunk egymásra. De mindig együtt voltunk. Végül aztán teljesen kiégetett. Nem gondolkodtam már, nem voltak vágyaim, érzéseim. Mindenemet az anyag irányította. Egyszer, mikor nem voltam totálra belőve, és éppen egyedül bolyongtam a városban, az előtt a ház előtt mentem el, ahova apukám költözött azzal a másik nővel. Nagyon nagy erőt vettem magamon, és becsöngettem. Mikor megmondtam, hogy ki vagyok, mikor megmondtam, hogy a lánya áll előtte, nem ismert meg. Azt mondta, nem kíváncsi rám, húzzak el a lakásából azonnal. Hát… én elhúztam.
– Az előbb úgy beszéltél a kábítószerről, mint egy élő emberről…
– Az anyaggal akartam pótolni a barátokat, az ismerősöket, apukámat, anyukámat, még a testi szerelmet is.
– Mondd, Nauszika, hol van az a pont, vagy mi az a pont, amikor rájössz arra, hogy a kábítószer nem az, aminek mutatja magát, hanem pont az ellenkezője? Tehát, hogy nem örömöt, boldogságot, megoldást ad, csak úgy tűnik az elején, tehát hogy ez a "lift" valójában nem a mennybe visz, hanem a süllyesztőbe, a pokolba…
– Nekem ez olyan volt, mintha egyszer csak az álmaim, a vágyaim lovagja gyönyör? ruhában megjelent volna a távolban – tizenöt éves voltam akkor –, és intett volna felém, kövessem őt. Én futok felé, futok, és mikor odaérek hozzá, hozzám fordul, hogy megcsókoljon, és akkor veszem észre, hogy egy üres koponya van a fején. De addigra én olyan kába vagyok már, hogy ebből a csókból nem tudok szabadulni. Ez a halálos ölelés megölte már egy-két ismerősömet Szegeden.
– Mióta nem élsz anyaggal, mióta vagy tiszta?
– Nyolc hónapja, mióta itt vagyok a rehabon.
– Szabad vagy? Teljesen leszoktál a kábítószerről?
– Nem tudom, ez kinek mit jelent. Nálam a leszokni annyit jelent, hogy végleg úgy maradni. Tehát nem azt, hogy megcsinálok egy elvonókúrát, aztán ideig-óráig tiszta vagyok. Addig nem érdemes nekem innen elmennem, míg nem érzek magamban annyi erőt, szabadságot, hogy kint is kibírjam.
– Mitől hat, mitől működik ez a terápia, amit itt csináltok?
– Itt szeretjük egymást. Fontosak vagyunk egymásnak, odafigyelünk és vigyázunk egymásra. Ez a dolog kint egyikünknél sem működött: az, hogy minket lehet szeretni, és hogy mi is tudunk egy másik élő embert szeretni, ez mindnyájunknak egy egészen új élmény, ez inspirál, ez erőt ad. De ne gondold, hogy ez úgy működik itt nálunk, hogy nyalogatjuk egymást, meg minden. Ez kemény szeretet, amiről én beszélek. Ami ha kell, kiabál, ha kell, fegyelmez, és ami ha kell, még fájdalmat is okoz. Legtöbbünk családjában – már akinek van – ez sem volt meg. Itt vannak szabályok, amiket kőkeményen be kell tartanunk. Fizikai munkát is végzünk, ásunk, kapálunk, kaszálunk. Ez mind marha jólesik, valahogy keretet, formát, és néha tartalmat is ad az életünknek. Biztos közel lehetek a szabadsághoz, mert úgy érzem, hogy a szabályok és a törvények most már valóban korlátoznak engem. Működik a lelkiismeretem is.

Nauszika. "Már működik a lelkiismeretem is…"

– Régebben nem működött?
– A drog teljesen kiiktatta vagy kiégette azt is. Bármilyen szemét, aljas dolgot simán meg tudtam tenni minden lelkiismeret-furdalás nélkül.
– Van élményed vagy képed a boldogságról?
– Életemben itt voltam először boldog. Kezdem embernek érezni magam.

Feri

Feri és barátja. "Minden emberi érzés irritált."

– Mit jelentett neked a drog?
– Tíz évemet az életemből, a fiatalságomból. Tizenháromtól huszonnégyig. Most vagyok huszonöt éves. Azt hittem, hogy soha nem fogok megöregedni, és örökre tinédzser maradok.
– Mihez kellett neked tulajdonképpen a kábítószer? Miért álltál rá?
– Hogy azokat a gátlástalan dolgokat, amiket megtettem, minden bűntudat nélkül tudjam tenni. Erősnek, bátornak éreztem magam, bármit meg mertem tenni, nem volt akadály.
– Mi volt ez a bármi?
– Semmi másra nem törekedtem tizenöt éves korom óta, csak hogy mindenkit levegyek anyagilag, mindenkit kihasználjak, megalázzak és megtiporjak. De érzelmileg is és emberileg is. Aztán sok-sok év múlva már ahhoz is anyag kellett, hogy a buszra fel tudjak szállni, vagy hogy egyáltalán az embereket az utcán vagy bárhol elviseljem. A végén már drog nélkül az emberek puszta látványától is rosszul voltam.
– Na de miért, mitől volt benned ez a gyűlölet, ez az agresszivitás, ez a hidegség, ez az idegenség? Esetleg nagyon szegények voltatok?
– Nem, egyáltalán nem.
– Akkor jómódú, jól szituált, értelmes szüleid voltak?
– Igen, az apám mindenképpen az. Anyámat nem tudom, mert már tizenöt éve nem láttam őt. Akkor vált el apámtól, alig emlékszem rá.
– Apukáddal jó viszonyban voltál?
– Semmilyen nem volt vele a viszonyom. Azt se tudom, hogy szeretett, vagy sem. Semmit nem éreztem. Illetve néha azt éreztem, hogy zavarom őt, hogy nem örül, ha lát. Meg azt is éreztem, illetve azt tudtam is, hogy ő engem nem sokra tart. Nem is akarták, hogy megszülessek. Apám éjjel-nappal a pénzt hajtotta. Csak az érdekelte, hogy minél több pénzünk legyen, hogy minél jobban éljünk. Közben azt sem vette észre, hogy drogos lettem.
– Hogy kezdődött?
– Ez nálam nem direkt és tudatosan indult, hanem csak úgy, diliből. Egy építőtáborban voltunk, és este kimentünk inni. És ott mondták, hogy vegyünk be hozzá egy-két gyógyszert, mert ez így jó. Ezt így csinálják a filmekben is. Így kezdődött, de erre aztán be is indultam.
– Hány éves voltál?
– Tizenhárom.
– Gyógyszerrel kezdődött, és mivel folytatódott?
– Nálam az alap az alkohol, a gyógyszer és a spangli volt. Ez az alap tíz évig szinte egyfolytában megvolt. Erre jött rá a nyalcsi meg a speed.
– Mi az a nyalcsi?
– A heroin. És mikor nagyon sok pénzem volt, akkor hatalmas mennyiség? kokaint nyomattam magamba.
– Milyenné vált a személyiséged?
– Iszonyú lettem. Kegyetlen, hideg, nagyképű, durva és cinikus. Akinél valami érzelmet tapasztaltam vagy éreztem, azt gyenge embernek tartottam, és hacsak tehettem, megaláztam, eltapostam. Minden emberi érzés irritált. Csak a pénz, a pénz érdekelt, meg az, hogy mindenkivel lefeküdjek, és aztán jól megalázzam. Ezek a dolgok beindítottak, lázba hoztak, izgattak. Embert képtelen voltam szeretni, de a pénzt igen. Egyszerűen imádtam. Voltak olyan évek, mikor havonta hat-hétszázezer forintot költöttem, és voltam hozzá húsz-huszonegy éves. A kokain, a whisky meg a telefon sokba volt.
– Hogyan szereztél pénzt?
– Abban az időben minden területen illegálisan éltem. Elegáns, jóképű, nyakkendős értelmiségi bűnöző voltam. Nagyban játszottam, bankok, hamis papírok, hitelkártyák, álnevek, áligazolások, meg minden. Sok minden volt a saját nevemen is, meg az álneveimen is. De előbb-utóbb ezeket összekapcsolják.
– A rendőrség nincsen rajtad?
– Hú, dehogyisnem, nagyon keményen.
– Ne változtassuk meg a nevedet az újságban?
– Nem, nem kell, miután sikerült itt abbahagyni a drogozást, és viszonylag kitisztultam, bementem Szegeden a kapitányságra, és mindent elmondtam. Mindent, amit tettem, felvállaltam és bevallottam. És mondtam nekik, hogy itt a tanyán megtalálnak. Azt mondták a rendőrségen, hogy már négy éve köröztek.
– És… most mi lesz?
– Most nekik kellene lépniük, én itt vagyok.
– Ez mikor volt?
– Januárban. Azóta ki sem jöttek megnézni, hogy itt vagyok-e még. Úgy látszik, ilyen lassú a bürokráciájuk.
– Miért adtad fel magad?
– Azért, mert elegem van a múltamból, a bűnözéseimből, a hazugságaimból. Most már csak legálisan akarok élni. Úgy tűnik, sikerült megszabadulni a drogoktól, egy éve semmit nem használok. Szeretnék tiszta lappal indulni az életben, és szeretnék mindent hátrahagyni. Ahogy fokozatosan kezdtem tisztulni, úgy kezdett fokozatosan vádolni a lelkiismeretem. Olyan nyugalom jött rám, mikor mindent elmondtam a rendőrségen. Pár évet biztos fogok kapni, de le fogom ülni. Hiszek abban, hogy amit itt a rehabon kapok, tanulok, megszerzek, tapasztalok, azt a börtönben is fogom tudni hasznosítani.
– És a börtön után?
– Szeretnék utána nyugodtan, nyugalomban élni, tök átlagosan, a saját fizetésemből. Azt mondják, alapvetően tehetséges vagyok. Van különben egy szakmám is, amit nagyon szeretek. Szakács vagyok. Az iskolában azt mondták, művészi fokon tudok főzni, meg hogy az Isten is szakácsnak teremtett engem. Olyan, de olyan boldog lennék, ha visszamehetnék Keszthelyre szakácsnak.
– És mi ennek az akadálya?
– Ja… ezt még nem mondtam neked. Most már mindegy. Az egyik srác, akivel közösen szúrtunk, az fertőzött volt, nem tudtam. Közvetlen utána szúrtam. Elkaptam.
– Ó, Istenem…
– Figyelj… nem AIDS, de majdnem ugyanolyan rossz. Valószínűleg soha többet nem dolgozhatok a vendéglátóiparban.
– Mi az az egy-két dolog, amire úgy igazából vágynál?
– Hát igazándiból, amire vágyom, az az, hogy apám elfogadjon. Illetve, hogy… hogy szeressen. De nem ringatom magam ebbe az álomba.
– Na, de miért lenne ez álom. Miért?
– Többszörösen is eljátszottam a bizalmát. Nem hisz már bennem. Kétszer-háromszor nagyon durva módon óriási összegekkel őt is megloptam. De hát én akkor is szeretem őt. Aztán itt az intézetben kezdtem ismeretlenül is érdeklődni és vonzódni édesanyám iránt. Megbocsátottam neki, hogy otthagyott minket. Nem emlékszem már az arcára, nem tudom, hogy hogy néz ki, de bárhogyan is néz ki, szeretném megkeresni őt, elé állni, és szeretném azt mondani neki: "Anyukám, én vagyok a te fiad, és… szeretlek téged."

"Még minden úgy maradt, ahogy régen
Csak te nem ülsz ott az asztalnál
A kertben kisautó, bicikli, játék mackó
Még tisztán emlékszel rá
A falon rólad egy régi fénykép
Csak te nem ülsz ott az asztalnál
Az együttlét örömét
Ők el nem felejtették
Ők most is gondolnak rád

Egy üresfej? babát,
Amit csak Hollywood gyárt
Megláttál, és beborult a világ
Ami csak benned fénylett
Az idegeneké lett
De otthon sok kis szív úgy sír érted

Valaki apunak szólít téged
Valakinek te vagy a senki más
Nem tudja, ki az a másik néni
És miért látja sírni anyukát
Valaki apunak szólít téged
Valaki este is várni fog rád
Szomorú lesz, hogyha nem jöttél meg
Nélküled hajtja le fejét a kispárnán

Azóta keser? a tejcsoki íze
A kedvenc játék is csak ott pihen dísznek
Csak azt kérdezik tőled
Mikor jössz már?
Engedd el kezét annak az idegen nőnek
Holnapra a gyerekek a fejedre nőnek
És megkérdezik tőled, hogy hol voltál?

Valaki apunak szólít téged…"
(Pajor Tamás)