Kereső toggle

Beszélgetés Vitray Tamással

Kegyesen bánt velem az élet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Kezdettől fogva vonzotta az újságírói pálya?

– Nem, eredetileg színházi rendező akartam lenni. 1952-ben érettségiztem, utána az
egymást követő három évben összesen kilenc felvételin vettem részt, és mindig az
utolsó rostán estem ki a rendezői szakról. A második és a harmadik évben fölvettek
volna: először dramaturgnak, a következő évben meg színésznek, de én egyiket sem
akartam.

– Megviselte, hogy nem vették fel a rendezői szakra?

– Lehet mondani, mert nagyon biztos voltam abban, hogy nekem ehhez van tehetségem, és
az, hogy nem vettek fel, nem igazolja az ellenkezőjét.

– Hogyan került a sport közelébe?

– El kellett mennem valamilyen felsőoktatási intézménybe, hogy ne vigyenek el három
évre katonának. Az Idegen Nyelvek Főiskolájára felvételiztem angol-sajtó szakra. A
főiskola elvégzése után kikommendáltak minket különböző állások betöltésére.
A szakmailag jobbakat a belügyhöz, az ÁVH-hoz. A másik jó lehetőség a honvédség
volt. Én nem vállaltam a belügyi állást, hozzáteszem, hogy nem csak politikai
megfontolásokból. Ha már egyszer nem lettem rendező, viszont sajtószakon végeztem,
szerettem volna ezt a foglalkozást űzni. Az volt a szerencsém, hogy akkor már több
mint egy éve tanítottam angolra egy katonatisztet, aki a Honvédelmi Minisztériumban
dolgozott. Az ő segítségével odavettek, és hivatásos katonaként tevékenykedtem
1956 szeptemberéig, amikor is kértem a leszerelésemet.

– Könny? volt leszerelni?

– Akkortájt határozták el, hogy húszezer fővel csökkentik a Magyar Néphadsereget,
és megneszeltem, hogy a miniszter hozott egy parancsot, miszerint aki önként kéri, azt
végkielégítéssel leszerelik. Miután én kényszerből mentem, rögtön kértem a
leszerelésemet. A forradalom után viszont nem volt állásom. Egy volt főiskolai tanárom
javaslatára kerültem a rádióhoz. Egy hónapig jártam be esténként híreket olvasni,
majd felvettek szerkesztő-riporternek az angol–amerikai szekcióba. Így tanultam meg
ezt a szakmát. Magyarok ketten dolgoztunk összesen, a többi kanadai, amerikai, angol,
ausztrál, skót volt. Az igazság az, hogy én ott beleszerettem a szakmába, csak az
volt a bajom, hogy azt sem tudtuk, hallgatja-e valaki is az angol adást.

– Milyen adás volt ez?

– Propagandajellegű. Az volt a célja, hogy pozitív információkat adjon Magyarországról.
1957-ben ez nem volt mellékes, mert azt kellett igazolni, hogy elindult a konszolidáció.
Tőlem nem igényeltek ökölrázós politikai dörgedelmeket. Két tevékenységem volt:
a szombat esti kulturális félóra és a mindennapi sport. Mivel egész nap angolul
kellett beszélnem, szinte anyanyelvi szinten elsajátítottam a nyelvet.

– Mit tett volna, ha igénylik Öntől az ökölrázós politikai dörgedelmeket?

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Könny? szívvel lehetne utólag hazudni, de tény,
hogy bennem semmiféle érdeklődés nem volt a politika iránt. Őszintén megvallva, az
valami mérhetetlen nagy szerencséje az életemnek, hogy minimális politikai presszió
ért. Már vagy húsz éve a televíziónál dolgoztam, amikor Grósz Károly – aki
ennek az intézménynek volt a párttitkára – szólt, hogy itt az ideje kérnem a pártba
való felvételemet. Én akkor már tudtam, hogy ezt nem akarom, és azt kérdeztem: miért
nem a közösség hív engem? Lehet, hogy ez isteni sugallat volt, mert Grósz dühbe
gurult, ahhoz volt szokva, hogy ilyen esetekben mindenki hanyatt vágja magát. Azt
mondta, hogy az egyénnek kell keresni a közösséget, és nem fordítva. Mindenesetre többet
ezzel nem maceráltak.

– Mikor kezdődött a televíziós karrierje?

– Másfél éve voltam az angol szekcióban, és elég hamar sikeres lettem, mert tudtam
magyarul. Ez nagyon nagy előny volt, hiszen nekünk magyarokkal kellett beszélgetni, és
a riportot kapásból angolra fordítani. Hiába volt valaki ausztrál, kanadai, skót,
mivel nem tudott magyarul, nem tudott kivel beszélgetni. Riportot csak ketten tudtunk
csinálni. Egy nyárvégi napon 1958-ban megszólalt a telefon: "Radnai János vagyok a
Magyar Televízió sportrovatától, Vitray vagy Herskovits elvtársat keresem". "Vitray
én vagyok" – válaszoltam. Elmondta, hogy amerikai atléták jönnek, azokkal kell
riportot készíteni a Népstadionban, vállalom-e? "Persze” – feleltem, bár addig
még tévékészüléket sem láttam közelről. Tudtam, hogy képet sugároz, de hogy
hogyan működik... A díszpáholy elé kellett mennem, és megmutatták a kamerákat. A
mikrofont már ismertem... Le is ment az első beszélgetés a csapat vezetőjével, a második
volt a már milliószor elmesélt történet: egy kétméteres atlétával kellett beszélgetnem,
a kettőnk közti magasságkülönbség csökkentése végett egy sámlira állva készítettem
az interjút.

– Ez élő adás volt?

– Ó Istenem, látja, ön pont olyan naiv, mint én voltam. Lementek az interjúk, és
szóltam a szerkesztőnek, hogy mielőtt adásba kerülnek, megnézném. Erre azt kérdezi:
"Te tényleg ilyen hülye vagy? Ez élő adás volt." Azt hittem, hogy hasonlóan a rádióhoz
itt is mindent szalagra vesznek. Akkor már föltalálták ugyan a mágneses képrögzítést,
de ez olyan súlyosan embargós cikk volt, hogy Kelet-Európába nem jutott el, ezért
akkoriban csak élő adások voltak.

– Ez volt tehát a televíziós premierje...

– Igen, majd egy hónapra rá itt rendezték az úszó Európa-bajnokságot, ott megint
csináltam interjúkat a győztesekkel. Azután Radnai egyszer csak megkérdezte: "Közvetíteni
tudsz-e?" "Nézd – mondom –, eddig angolul közvetítettem, nem lehet nehezebb
magyarul sem, végül is az az anyanyelvem." Erre ő: "Na jó, akkor majd kipróbálunk
valami könny? adásban." Na, a "valami könny?" egy szovjet-magyar pólómeccs
volt. A létező legnehezebb, képzelheti, szovjet-magyar pólómeccs, annál nem volt
akkor keskenyebb mezsgye, amiről le lehet lépni, mélyen bele a sárba...

– Felhívták a figyelmét...?

– Semmire sem hívták föl.

– De érezte, hogy...?

– Ha éreztem volna, meg se tudtam volna mukkanni. Ez úgy volt kérem szépen, hogy ha
nem azt ordította az ember, hogy ki az oroszokkal, akkor nem bántották. Itt mindenki
cinkos volt. Még azok, akik nagy jelvényes, vörös lobogókat lobogtattak, azok sem
mind kommunisták voltak, hanem csak féltették a jó állásukat.

– A Televízióról beszél vagy az országról?

– A Televízióra különösen jellemző volt ez. Majd\' mindenki párttag volt. Összesen
három riporterre emlékszem az én korosztályomból: Vértessy, Kovalik és jómagam nem
voltunk párttagok.

– Volt olyan műsora, amit letiltottak?

– Volt olyan is, hogyne, de nem politikai okból, vagy ha politikai okból, akkor fene
se tudja, miért. A Celladamról szóló műsoromat például letiltották.

– Ezzel el is jutottunk arra a pontra, amikor már nem csak sportot közvetített.

– Ez az időszak hamar beköszöntött, mert ha kimondják, ha nem, ebben a szakmában a
sportriporterek különleges helyzetet élveznek: meg kell tanulniuk szabadon, élő körülmények
között beszélni. Aki odaül egy sporteseményt kommentálni, annak nem segít súgógép,
ott nem írják meg előre a szöveget, hanem alkalmazkodni kell a pillanatnyi helyzethez.
Akik megállták a helyüket sportriporterként, azokat rögtön hívták más műsorokba
is, mert bizonyítottan használhatóak voltak.

– Gondolom persze Önben is volt igény, hogy más műsorokban is szerepeljen...

– Az igény a műsorok fejlődésével jött meg, és aztán később, amikor már az is
kiderült, hogy viszonylag sikeresen művelem, amit csinálok, a szerkesztők számára
meglehetős biztonságot adott, hogyha engem kértek föl. Tehát nem szűkölködtem megbízásban,
és egyszer csak úgy tolódtak el az arányok, hogy már én feleltem egy általam
vezetett műsorért akkor is, ha elvben a szerkesztő volt a gazdája.

– Mikor vált sztárrá?

– Ezt nem tűzik a mellre, mint a seriff-csillagot. Az első áttörés 1960-ban volt,
amikor Garmisch-Partenkirchenbe küldtek műkorcsolyázást közvetíteni. Ez a sport
nagyon sokat segített, tudniillik ebben az országban sportriporterként addig csak
Szepesi létezett. El nem tudták képzelni, hogy másként is lehet közvetíteni. Televíziós
pályám kezdetén még abszolút megszokott volt, hogy az emberek a tévéközvetítést
nézték, az én hangomat lecsavarták, és Szepesit hallgatták a rádión át.

– Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Nem voltam boldog, de hülye sem vagyok, és ha boldogtalan is voltam, azért értettem,
miről van szó: ezt szokták meg az emberek. A futballal nem lehetett befutni, csinálni
lehetett, de tudtam, hogy addig, ameddig a két m?faj – a rádió és a televízió –
vetélkedik, addig sok esélyem nincs. Szóval, egyszer csak – megint a szerencse –
behívatott az akkori műsorigazgató, és azt mondta, hogy át tudjuk venni a műkorcsolyázó
Európa-bajnokságot. Így kerültem Garmisch-Partenkirchenbe. Előtte persze kijártam a
műjégpályára, hogy megismerjem a sportágat, de úgy tűnt, hogy én ezt az életben
nem fogom megtanulni.

– Nem tudta megkülönböztetni a mozdulatokat?

– Hát, az ugrásokat nem. Nekem ott mondták, mutatták, de annyira hasonlítottak egymásra...
Azután egyszer csak elkezdődött az Európa-bajnokság, és ez azt jelentette, hogy öt
napon át élőben kellett közvetíteni, esténként három és fél órát. Ebbe azt is
tessék belekalkulálni, hogy mindennap összesen körülbelül egy órányi szünet volt
a jég felújítására, és nekem az alatt is mondanom kellett valamit. Olyan iszonytató
sokat beszéltem, hogy a Népszabadság azt írta, hogy a zenét sem lehetett hallani,
mert az egészet végigdumáltam. Valószínűleg tényleg sokat szövegeltem, de minden
élményt, ami napközben ért – egy ilyen kis mukit, aki kikeveredik egy dúsgazdag üdülőhelyre
– esténként elmeséltem.

– Úgy tudom, néhány kritikát nem számítva mégis áttörést hozott Önnek ez
az Európa-bajnokság...


– Igen, mikorra hazajöttem, ismert lettem, és nem csak én tetszettem a nézőknek,
tetszett az is, hogy van egy ablak a nyugati világra, és van hozzá egy ilyen "konferanszié".
A rádió itt már nem lehetett konkurencia, műkorcsolyázást nem lehetett rádióban közvetíteni.
Szóval ez áttörés volt, ezek után szépen be lehetett futni más sportágakkal, így
a focival is.

– Milyen hatást tett Önre, hogy ilyen hatással volt a nézőkre és országosan
ismertté vált?


– Erre nagyon nehéz válaszolni. Régóta tanítok a Színművészeti Főiskolán, és
mindig elmondom, hogy én minden gyerekbetegséget megkaptam, amit ebben a szakmában meg
lehet kapni: önmagam túlértékelését, a nagyképűséget. Ezen átesik mindenki, de
ha "nem vakarják el", idővel elmúlik, és egyszer csak felismeri az ember, hogy nem
érte kel fel a Nap. Ennek a szakmának vannak vadhajtásai, de az ember azon kapja magát,
hogy amit népszerűségnek neveznek, az kilencven százalékban kíváncsiság és tíz
százaléknyi szeretet. A néző kíváncsi, milyen az ember közelről, hogy néz ki, jé,
milyen kicsi, tényleg parókát hord-e és a többi. Ezeken mind végigmentem.

– Mikor tudatosult Önben, hogy ez a m?faj eszköz arra, hogy valamilyen üzenetet
juttasson el az embereknek?


– Ez bennem így sosem fogalmazódott meg. Nem akar mindenáron üzenni az ember. Ha az
a felfogás, amit képvisel, fogyasztható, van rá vevő, akkor biztos, hogy sikeres
lesz. Az embernek van egy bizonyos világképe, például a tolerancia, ami az én mániám
lett: attól, hogy valaki más, attól még nem biztos, hogy rossz. Szóval úgy alakult
az életem, hogy a dokumentumfilmjeim meg műsoraim sok esetben hátrányos helyzet?
emberekről szóltak. A másik az, hogy nem kell a dolgokat agyonmagyarázni. Én olyan
korban nőttem fel, amikor mindent a szánkba rágtak, valószínűleg ennek az ellenhatása
az, hogy soha nem akartam megmagyarázni, mit kell érteni a riportjaimon. Hadd
gondolkodjanak az emberek.

– Elégedett a sorsával?

– Kegyesen bánt velem az élet. Megajándékozott egy hivatással, amelyről nem is álmodhattam,
ez a hivatás pedig mindennel elhalmozott, mert utazhattam, világot láthattam, megvalósíthattam,
amit akartam. Nem tehetek szemrehányást. A magánéletem meg jórészt a hivatásom
volt, és ami nem, az is szép emlékeket és jelent termett.

Olvasson tovább: