– A külügyminiszter úr előadásában úgy fogalmazott: a kormány a jövőben
a hangsúlyt a határon túli kisebbségek közösségként való fennmaradásának
biztosítására helyezi, és ennek a célnak rendeli alá a megoldási formákat. Mit
jelent ez a pragmatikus álláspont a kétoldalú szomszédsági kapcsolatokban?
– Azt szeretnénk, ha a határon túli magyarság szülőföldön maradásának a
feltételei javulnának, valamint a kisebbségi identitás megőrzésének és
megerősítésének a feltételei kialakulnának. Olyan stratégiai célról van szó,
amelyet Németország a második világháború után például másként fogalmazott meg:
ők a repatriálásnak a politikáját tűzték ki célul. A magyar kormány álláspontja
szerint a Kárpát-medencei magyarság támogatását összhangba lehet hozni a
racionalitással, az ő igényeikkel és értékvilágukkal is. A szomszédsági
kapcsolatokban a gyakorlatiasság azt jelzi, hogy lehetségesnek látjuk a
nemzetpolitikának és a szomszédokkal való aktív partnerségnek az összehangolását
– a legfontosabb közös érdekek mentén. Nem tudunk elképzelni olyan
jószomszédsági politikát, amely úgy mutat fel előrehaladást és eredményeket, hogy
közben a kisebbségi magyaroknak a helyzete romlik. Ez a mi szótárunkban nonszensznek
számít. Ezt azért tartom szükségesnek így megfogalmazni, mert sajnos volt olyan
időszak és voltak olyan megnyilvánulásai a magyar külpolitika vezetőinek, amelyekben
ez lehetséges volt.
– A szomszédpolitikában hol látja ön a legnagyobb távolságot az elérhető
eredmények, valamint a jelenlegi helyzet között, és hol a legszűkebb a mozgástér?
– Egyrészt nagyon fontos a szomszédsági kapcsolatokban a gazdasági
együttműködés. Itt széles lehetőségeket látunk, hiszen a szomszédos országok a
privatizáció előtti stádiumban, tőkeszegény állapotban vannak. Hasonlóképpen az
infrastruktúra terén is bőven vannak lehetőségek: új határátkelőhelyek
megnyitása, környezetvédelmi közös beruházások, vízgazdálkodás, határfolyóknak
a közös hasznosítása, autóutak építése és az energetikai együttműködés.
Továbbá nagy lehetőség mutatkozik a területfejlesztési politikáknak az
összehangolásában és a térségfejlesztésben. Ezek az elmúlt években az Európai
Unió egyik legfontosabb tevékenységi területévé nőtték ki magukat. Ha
eurokompatibilis megoldásokban gondolkodunk, akkor az ezekben való együttműködés is
elkerülhetetlen. A dolgok általában az etnicitással, a kisebbségi jogokkal
összefüggő kérdések esetében nehezek, amelyek szűk értelemben véve hatnak az
identitásra: így a nyelvhasználati jogok, az oktatási ügyek, az egyházi, illetőleg
lelkiismereti szabadsággal összefüggő jogok, a kárpótlás, a reprivatizáció
ügyei. Ez utóbbiak nem feltétlenül kellene, hogy kisebbségérzékeny ügyek legyenek,
de a kisebbségi közösségek évszázadokon keresztül halmozták fel az értékeiket,
és az ő esetükben a közösségi magántulajdonnak a szerepe a kommunista
nacionalizáció idején meglehetősen nagyarányú volt, ezért ez is egy ilyen terület.
Hasonló a helyzet a közigazgatási beosztás és az önkormányzatiság
kérdéskörében, ami közvetlenül a kisebbségeknek a politikai jogaival függ össze:
legyenek azok járáshatárok, helyi önkormányzati határok vagy országgyűlési
választókörzeteknek a megrajzolása. A kisebbségek tömbjellegéből fakadóan ezek
olyan érzékeny kisebbségi politikai jogok, ahol komoly érdekütközés tapasztalható.
Én azt hiszem, hogy egy jó vegyülékét kell kialakítani azoknak a területeknek,
amelyek magukban hordozzák az együttműködés lehetőségét, és emellett megfelelő
mértékben hangsúlyt kell helyezni a kisebbségi értékeknek, jogoknak és
követeléseknek a fölvetésére.
– A pozsonyi Új Szó cím? lap a miniszter úrnak egy minapi televíziós
nyilatkozatát úgy értékelte, hogy a kormány a kisebbségeket érintő lényeges
kérdésekben akkor is állást foglal, ha álláspontja nincs összhangban egyes
kisebbségi vezetők véleményével. Hogyan vehetnek részt a határ menti kisebbségek
képviselői a kormányzati politika kialakításában?
– A külügyminiszter úr nem tett ilyen kijelentést, amit a pozsonyi Új Szó
kommentárja tartalmaz. A végső szót együtt fogjuk kimondani, és azon leszünk, hogy
a kisebbségeket közvetlenül érintő ügyekben az egyeztetési folyamat addig tartson,
amíg megegyezés nem jön létre a legitim szervezetek demokratikus jogos igényei és a
magyar kormány álláspontja között. A magyar–magyar intézményes párbeszéd azért
is nélkülözhetetlen, mert az integráció által olyan kihívások keletkeztek az
összmagyarság előtt, amelyekre közösen kell megtalálnunk a választ. De nemcsak a
szomszédos ország magyarjaival, hanem a szomszédos országok kormányaival is ki kell
alakítani egy olyan érdekösszehangolási rendszert, amelyben például a
vízumkényszerrel kapcsolatos problémák megfelelőképpen kezelhetőek. A magyar-magyar
párbeszéd tehát egy kétszint? egyeztetési mechanizmusnak fogja részét képezni.
– Ön egy rádióinterjúban úgy fogalmazott, hogy megnyugtatónak tartja egyes
román nacionalista politikusoknak a miniszterelnöki látogatás után tett tiltakozó
nyilatkozatait, mivel ez is azt jelzi, hogy a kormány jó úton jár. Azt jelenti ez,
hogy a nyilatkozat-párbaj állandósulni fog a jövőben?
– Azt hiszem, hogy nem kell túlreagálni ezeket a megnyilvánulásokat: talán ez
a legfontosabb gyógyír ahhoz, hogy ne alakuljon ki egy hatás–ellenhatás spirál.
Igazán mérvadó az, amit a szomszédos országoknak a hivatalos illetékesei fogalmaznak
meg, márpedig a román miniszterelnök és az államfő a találkozókat egyaránt
baráti és meleg hangvételűnek minősítették.
– Tekinthető-e előrelépésnek az, hogy a kolozsvári magyar egyetem ügyében egy
kormánybizottság jött létre Bukarestben. Nem a kérdés elodázását jelzi ez
inkább?
– Én amondó vagyok, hogy a román kormány belügye, miként alakítja ki egy
kérdésben az álláspontját. Hogy létre kell-e hozni egy bizottságot az érdekek
összehangolására vagy nem: ez az ő dolguk. Minket az érdekel, hogy a román kormány
"á"-t vagy "b"-t mondjon a magyar egyetem ügyére. A legrosszabb a lebegtetett
állapot, mert ehhez a magyar kormány, illetve az ott élők legitim szervezete
viszonyulni sem tud. A döntés – reményeim szerint – az előttünk álló
román–magyar őszi miniszterelnöki találkozóra megtörténik majd, és akkor a
bizottság felállítása technikai kérdés marad csupán.
– Milyen működőképes megoldást javasolnak a vízumkérdés megoldására
anélkül, hogy esetleg fölmerülne a pozitív diszkrimináció vádja?
– A vízumkényszerrel kapcsolatban a kormányprogram tartalmazza, hogy azt
szeretnénk, ha az Európai Unió Romániát levenné a vízumkötelezett országok
listájáról. Ezt tartanánk a legkézenfekvőbb megoldásnak, hiszen akkor
valószínűleg a tárgyalások során könnyen tudnánk az Európai Unióval szemben
érvényesíteni azt is, hogy Magyarország, illetve Szlovákia hasonlóan vízummentes
országok legyenek. Talán így az Európai Unióval közösen találhatunk arra is
megoldást, hogy ezt a státust a román és a szlovák állampolgárok a későbbiekben
is élvezhessék az akadálymentes családi, kulturális és üzleti kapcsolattartás
érdekében. Erre van példa az Európai Unióban is, hiszen a skandináv csatlakozásnak
az oldalvizén megállapodás született Norvégia és Izland javára is arról, hogy azok
különleges társult tagsági státust kapjanak az unióban. Ez csupán arra vonatkozik,
hogy vízum nélkül, gyakorlatilag személyi igazolvánnyal tudjanak közlekedni az
Európai Unió területén. Ha ez nem következik be, akkor is arra fogunk törekedni,
hogy semmiféle visszalépés ne történjen a kapcsolattartás lehetőségeit illetően,
és ennek a célnak az elérésére igyekszünk a megfelelő technikákat is megtalálni.
Amerika érzékeny a szabadságjogokra
Amerikának nem világhatalmi ambíciói vannak, hanem világhatalmi
felelőssége – állította lapunk kérdésére Jeszenszky Géza, hazánk leendő
washingtoni nagykövete. A volt külügyminiszter elmondta: az Egyesült Államoknak
fontos, hogy minél kevesebb helyen legyen feszültség a Balkánon és egész
Délkelet-Európában, és ehhez szükség van Magyarországra. Az amerikai–magyar
kölcsönös érdekek a következő években is garanciát jelenthetnek a kétoldalú
szövetség fejlődéséhez. Magyarország célja a biztonságon túl az, hogy Amerika
népe fogadja el mint szövetségest, azaz ha odáig fajul a helyzet, akkor vállalja
érte akár a fegyveres támogatást is. Meg kell értenünk – mondta Jeszenszky Géza
–, hogy a NATO-csatlakozás elsősorban a mi érdekünk. Konkrét magyar érdek
továbbá az is, hogy megszűnjön a sok magyar állampolgár számára kellemetlenséget,
költséget és időnként váratlan elutasítást jelentő vízumkényszer a két ország
között. A kijelölt nagykövet úgy véli, hogy a gazdasági kapcsolatainkban ugyan
nagyon komoly fellendülés következett be az elmúlt években, de ennek nem értünk
még a végére: a magyar export tovább növelhető, csakúgy, mint az amerikai
befektetések is. Ami Európa és az Újvilág viszonyát illeti, Jeszenszky Géza
reméli, hogy az öreg kontinens és Amerika távolodása megáll, sőt visszafordul. 1996
májusában Prágában jött létre Atlanti Kezdeményezés néven az az új
csoportosulás, amelynek tevékenysége arra irányul, hogy Európa és Amerika viszonya
ne a szétválás irányába haladjon. Mi nem akarunk választani Amerika és
Nyugat-Európa között. Ezzel együtt természetesen mi európaiak vagyunk és nem
"Amerika szekértolói" Közép-Európában. Az amerikai gondolkodásnak az a
sajátossága, hogy hagyományosan odafigyel az emberi jogokra és előtérbe helyezi a
szólásszabadságot és a lelkiismereti szabadságot. A rendszerváltozásban nagyon
jelentős szerepe volt az emberi jogok kérdésének, amelyet Amerika mellett egy sor más
európai ország is szívügyének tekintett. Ugyanakkor azt lehet tapasztalni, hogy a
kisebbségi jogok kérdését nem olyan könny? logikusan kapcsolni az emberi jogokhoz.
Jeszenszky Géza erre példaként azt említette, hogy Amerika Szlovákiát élesen
bírálja ugyan, de nem elsősorban a számunkra érzékeny kérdést jelentő kisebbségi
jogok megsértése miatt. Örülünk annak, hogy Washington a maga tekintélyével
támogatja a fiatal demokráciák megerősödését és a visszásságok
megszüntetését.
– Köszönjük a beszélgetést.
1998. 08. 01. (II/31)
