Hankiss Elemér. "Ha valamit sikerül jól megcsinálnom, akkor úgy érzem, hogy nagyon
létezem" Fotók: Korbely Attila
– Az amerikai társadalmat nézve, mik azok a tendenciák (kulturális,
társadalmi, emberi szempontokra gondolok), amelyek itt nálunk ön szerint rosszul
csapódnak le, károsak, esetleg rombolók? És mik azok, amelyek a jövőre nézve
örömmel töltik el?
– A huszadik század második felében Amerika sugárzó központja lett egy új
civilizációnak, vagy legalábbis a nyugati civilizáció egy radikálisan új
korszakának. Ez az új civilizáció sok szempontból gyökeres ellentéte a hagyományos
judeo-keresztény, európai civilizációnak.
Kétezer éven át civilizációnk alapparancsa az volt (ezt tanultuk otthon a
szüleinktől, a templomban a paptól, az iskolában tanítóinktól), hogy "Szeresd
felebarátodat! Az új civilizáció ma ennek épp az ellenkezőjét harsogja napi
huszonnégy órában: szeresd magadat! A régi parancs az volt, hogy "Áldozd fől
magadat!". A mai parancs az, hogy "Valósitsd meg önmagadat!".
Az elmúlt negyven-ötven évben játszódott le ez a drámai civilizációs váltás.
Illetve az átalakulás még folyamatban van. Egyszerre hatnak a régi és az új
princípiumok, parancsok, és ez szinte állandóan zaklatott állapotban tartja az
embereket. Hogy csak egyetlen példát említsek: ma a fejlett világban szinte minden
20–25 év közötti fiatal nő óhatatlanul szembekerül azzal a kérdéssel, hogy – a
hagyományos parancs értelmében – családjának szentelje életét, vagy – az új
civilizáció szellemében – személyiségének s karrierjének építésén dolgozzék.
Fel lehet, de ma még nagyon nehéz feloldani ezt a dilemmát. És sorolhatnám a hasonló
konfliktusokat, amelyek e nagy civilizációs váltás kisérőjelenségei.
– Tulajdonképpen egy fogyasztói társadalom által létrehozott fogyasztói
civilizációról beszél?
– Nem tudom, melyik hozta létre a másikat. Ami létrejött, az nagyon emlékeztet,
mutatis mutandis, a reneszánszra. Illetve pontosabban, a hajdani, arisztokratikus
reneszánsznak ma mintha tömegtársadalmi változata bontakozna ki. A XV–XVI.
században csak a nagyon keveseknek, a nagyon gazdagoknak, a hercegeknek, bíborosoknak,
pápáknak, firenzei és velencei gazdag kalmároknak volt meg az anyagi lehetőségük
arra, hogy a "teljesíds ki magadat" szellemében éljenek. Ma már a világ
gazdagabbik felében – és ebbe mi is beletartozunk, bármennyire is panaszkodunk – az
emberek többségének lehetősége van erre az önmegvalósításra. Egy bizonyos
szinten. Ha feltámadna, Medici Katalin vagy Stuart Mária elámulna – és az
irigységtől kissé elsápadna – egy mai csóró kamaszlány ruhatárának és
cipellőinek láttán. Egy kispesti családi ház fürdőszobája az élet és a kényelem
elérhetetlen teljességét jelentette volna a Napkirály számára. S a királyi s
hercegi zenekarokat ma bármelyikünk a zsebében hordozhatja, egy CD-lejátszó
bakelitdobozában. A fogyasztói civilizáció radikális individualizmusa vetekszik a
hajdankori reneszánsz radikális individualizmusával. Hogy nincsenek még új Leonardo
da Vincik és Michelangelók? Még jöhetnek.
– Ez egyfelől nagyszer? dolog is, nem?
– Igen, a fogyasztói civilizáció minden felületessége és locskasága ellenére
nagy lehetőségeket kínál az egyén számára. De komoly veszélyeket is rejt magában.
Felszabadítja az embert, az egyént, de nincs üzenete a közösség, az emberi
együttélés számára. Nem tud mit kezdeni az emberi kapcsolatokkal. Azaz a másik
emberrel. A "valósítsd meg önmagadat" filozófia sántít. Hiányzik az egyik
lába. Önmegvalósításra sarkallja az egyént, de nem tudja megmondani neki, hogy mit
kezdjen a másik emberrel, aki ugyancsak meg akarja valósítani önmagát. A fogyasztói
civilizáció radikális individualizmusát nem egészíti ki, nem ellensúlyozza ma még
a közösségi együttélés új szabályrendszere.
– És ön szerint nem épültek ki és nincsenek is ilyen ellensúlyok?
– Amerikában – az individualizmus szülőhazájában – a védekezési mechanizmusok
egész sora épült már ki.
– Mondana egyet?
– Amerikában a családok hatvan százaléka részt vesz valamilyen közösségi
munkában. Az egyházközségben, klubokban, szervezetekben dolgoznak, segítik a
rászorulókat, szervezik a környezet védelmét. Ez a munka jól ellensúlyozza azt a
radikális, "reneszánsz" individualizmust, amelynek légkörében egyébként élnek.
– A közösségekről, illetve a közösségek hiányáról beszélt. Hogyan tudná
definiálni egészen röviden a közösség fogalmát? Tehát egy csoportot,
csoportosulást mikortól nevezhetünk közösségnek?
– Az életképes emberi közösséget három tényező köti össze: közös érdek,
közös értékrend és közös cél.
– Nálunk mitől vagy miért nem alakultak ki igazán ezek az életképes emberi
közösségek?
– A kommunista hatalomátvétel előtt a magyar társadalmat is gazdagon átszőtték a
hagyományos közösségi és az újabb kelet? polgári-emberi kapcsolatok. A
kommunisták azután, tűzzel-vassal kiirtották, felszámolták őket.
– Mert hogy veszélyt jelentett számukra, illetve veszélyeztetve érezték
magukat?
– Csak az ördög irtózik úgy a szentelt víztől, mint ahogy a diktatúrák irtóznak
a független emberi közösségektől. A legnagyobb veszély számukra az, ha az emberek
egymással szót értenek. A diktatúrának elemi érdeke, hogy minden embert elszigetelve
tartson, mert külön-külön az embereket viszonylag könny? megfélemlíteni. Ha két
ember összefog, akkor már csökken a félelem.
– De hát tulajdonképpen tíz éve demokrácia van Magyarországon, és mintha a
hatalom – finoman fogalmazva – most sem örülne igazán ezeknek a közösségeknek.
– Ez az egyik nagy felelőssége vagy vétsége új politikai osztályunknak. Vonatkozik
ez mindhárom eddigi kormányunkra. Egyrészt, ösztönös reakciója a hatalmon
lévőknek, hogy félnek mindentől, amit nem kontrollálhatnak. Másrészt, új sütet?
politikusaink azt hitték, hogy egy demokráciában csak a parlament és a pártok
számítanak. Úgy gondolták, hogy minden jó megoldás csak e két intézményből vagy
ezek valamilyen kooperációjából származhat. Ez nagy tévedés. Ha nem épül ki a
civil társadalom gazdag szövete, akkor a parlamenti demokrácia működése is akadozik.
Ezen a téren is van mit tanulnunk Amerikától. Ott a különböző közösségek és
civil kezdeményezések hálózata minden szinten és területen átszövik az országot.
Ott a politikai elit nagyon is odafigyel a civil szférára. Remélem, hogy az új
kormány ebből a szempontból
hogy is fogalmazzak
amerikaibb lesz, mint elődei.
– Más téma. Vajon az erkölcsi érzékünk mennyire van bennünk a természetünk
részeként? Ön szerint az erkölcsi szabályok eleve belénk van valamilyen módon
kódolva?
– E kérdés régóta foglalkoztatja a szakembereket. Az ember társas lény. Ha lehet
hinni az ez irányú kutatások eredményeinek, genetikailag is társadalmi lény. Olyan
lény, akinek szüksége van egy másik lényre, egy másik emberre. Az ember számára a
közösség időnként saját magánál is fontosabb, és ez már megkülönbözteti az
emlős állatfajok túlnyomó többségétől. Igaz, a közösségnek való
alárendelődés, a közösség szolgálatának parancsa már inkább társadalmi, mintsem
genetikai jelenség. Az egyént arra szocializálja minden emberi közösség, hogy
önmaga fizikai léténél bizonyos helyzetekben fontosabb legyen számára a család, a
közösség léte, vagy akár egy eszme. Például a "szabadság" vagy a "haza"
eszméje. Az ember bizonyos helyzetekben igenis képes az önfeláldozásra. A társadalom
és a civilizáció értékrendszere, szimbólumrendszere rendkívüli mértékben
felerősíti az emberben ezt a hajlandóságot. A jól megfogalmazott eszmék és célok,
értékek és szimbólumok nagymértékben immunissá tehetik az egyént a félelemmel
szemben és nagy teljesítményekre sarkallhatják. Az eszmék (hitek, meggyőződések)
és az ösztönök küzdelme alakítja az embert emberré.
– Mit tart vagy mit tartana a legfőbb sikernek a saját életében?
– Azt, ha valami olyan dolgot fedeznék fel a világban, amit még nem fedeztek fel.
Kaptunk egy nagyszer? lehetőséget: tudatos lények vagyunk, és rácsodálkozhatunk az
univerzumra. S mindannyian, ahányan valaha is voltunk s vagyunk, külön-külön és
másképpen tekinthetünk rá erre a végtelen és titokzatos világegyetemre. Mindenki
mást és mást fedezhet fel belőle. Ha nem fejlesztjük ki magunkban a látás
képességét, ha hagyjuk, hogy tompa maradjon vagy eltompuljon a tudatunk, akkor örökre
és egyszer s mindenkorra elmulasztjuk ezt a lehetőséget. Akkor eggyel több sötét
pont marad örökre sötét a világegyetemben. Akkor eltékozoltuk azt a bizonyos
tálentumot. Életünk értelme lehet ez a rácsodálkozás. Minden más csak
időtöltés. Minden más csak ezeknek a felfedező pillanatoknak az előkészítése.
Úgy tudom, hogy ön hívő ember. Az ön számára talán úgy fogalmazódik meg ugyanez
a lehetőség, hogy az embernek képessé kell tennie önmagát arra, hogy felismerhesse,
megláthassa Krisztust. Föl kell fedeznie a világmindenségben Istent, az istenit, a
profánban a szentet, a káoszban a kozmoszt. De lehet, hogy tévedek.
Van persze egy másik fontos teendőnk is. Csökkenteni, enyhíteni az emberi szenvedést
ebben a világban. Mert túlontúl sok van belőle. Lehet, hogy értéktudatunk
megzavarodott, lehet, hogy nem mindig tudjuk, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi
a helytelen, de az, hogy az emberi szenvedés rossz, ahhoz nem fér kétség.
– A siker érzése, élménye és akarása egy produktumot, egy teljesítményt,
mennyire kell – vagy esetleg nem kell – hogy motiváljon?
– Ehhez nem értek. Nem vagyok pszichológus. De azt hiszem, az a természetes, hogy az
ember törekszik a sikerre. Mert a siker utáni vágyakozás tulajdonképpen az
intenzívebb, igazabb lét utáni vágyakozás. A siker élménye nem más, mint az
intenzív lét élménye. Ha valamit sikerül jól megcsinálnom, akkor úgy érzem, hogy
nagyon létezem. S minthogy a létből oly kevés jut egy-egy rövid emberi életre,
érdemes minden pillanatát a lehető legintenzívebben átélni.
– Egy ember sorsát, életpályáját, foglalkozását – tehát hogy kiből mi
lesz – alapvetően mi határozza meg? A vele született tehetség? A körülmények? A
döntései? Illetve egy-egy döntés – akár jó, akár rossz is legyen az – mennyire
zárja el az embert más lehetőségektől?
– Az emberek túlnyomó többségének van lehetősége arra, hogy életéről
döntsön. Több lehetősége van, ha egészségesnek született, a világ jobb módú
társadalmainak egyikében született, a szülei szeretettel s okosan nevelik, jó
iskolába járhat és így tovább. És kevesebb lehetősége van, ha beteg, ha nyomorban
él, ha képességeit rombolja, elfojtja az a közeg, amelyben él.
Az élet szinte minden pillanatában döntenünk lehet s döntenünk kell. Hogy balra vagy
jobbra menjünk, ezt vagy azt csináljuk. A döntés pillanata a szabadság pillanata. De
a döntés utáni pillanat már a meghatározottság pillanata, a szabadság
elvesztésének a pillanata, mert a döntéssel ráléptünk egy útra, s egy darabig ezen
az úton kell továbbmennünk. Heidegger írja ezzel kapcsolatban, hogy a döntés
pillanatában egy lehetséges életet választunk a magunk számára, és az összes
többi lehetőségről lemondunk, összes többi életlehetőségünket elpusztítjuk. Ha
jól döntöttünk, a választott úton megnyíló új lehetőségek és szabadságok
bőségesen kárpótolnak minket azokért a lehetőségekért és szabadságokért,
amelyekről a döntés pillanatában lemondtunk. Ha rosszul döntöttünk
– Erre mondana egy konkrét példát?
– Ma reggel, mikor ön úgy döntött, hogy idejön és megcsinálja ezt az interjút,
lehet, hogy rosszul döntött. Ha máshova ment volna, mással beszélt volna, lehet, hogy
olyan dolgokról esett volna szó, amelyek fontosabbak, értékesebbek lettek volna az ön
és az olvasói számára. Azzal, hogy idejött, tíz másik lehetőségről mondott le.
Egy ajtót kinyitott, és tíz másik becsapódott.
Másfelől viszont, minden döntés új lehetőségeket is nyit az ember előtt. Új
helyzetet teremt, új problémákat vet föl, új erőfeszítésekre sarkall, új
döntések elé, a szabadság új lehetőségei elé állítja az embert. Olyan ez a
folyamat mint egy tölcsér. A döntés pillanatában beszűkülnek a lehetőségek, mert
a sok út közül csak egyet választhatunk, de a következő pillanatban már nyílnak az
új lehetőségek. A választott út kínálta lehetőségek. A döntés tehát
szabadságunk pillanatnyi korlátozása, de benne van az új szabadság ígérete.
Az önkorlátozásnak gyakran megvan ez a sajátossága. Utaltam már korábban a
játékra. Arra, hogy a játék önkorlátozással kezdődik. Megállapítunk bizonyos
szabályokat, amelyeket be fogunk tartani a játék folyamán. Ezzel korlátozzuk a
szabadságunkat. De egyben meg is sokszorozzuk. Miért, hogyan? Gondoljunk például egy
kisgyerekre, akit odaültetünk egy sakktábla elé. Egy darabig, mondjuk, érdekli a
dolog, ide-oda tologatja a bábukat, majd hamarosan megunja az egészet és
türelmetlenül lesepri a bábukat a tábláról. Ha néhány év múlva megtanítjuk a
sakk alapszabályaira (hogy a paraszt csak így léphet, a ló meg úgy, a bástya meg
emígy stb. – összesen nincs több, mint 8-10 szabály), akkor ezzel a
játékkombinációk végtelen sokaságát és szabadságát nyitottuk meg előtte.
– Tehát ezzel ön azt mondta, hogy ha igazán jó szabályokat teremtünk, azzal
egyúttal óriásira tudjuk nyitni a szabadság kapuját.
– Ezt mondtam.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Örülök, hogy úgy döntött ma reggel, hogy eljön hozzám. Remélem, nem vesztett
ezzel a döntéssel többet, mint amit nyert.
1998. 08. 15. (II/33)
