Kereső toggle

1979: a radikalizálódás éve

A fundamentalista politikai iszlám 40 éve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tíz évvel a hidegháború vége előtt a Közel-Keleten már lezajlott egy iszlamista rendszerváltás. Egy bonyolult, egymással szorosan összefüggő eseménysorozat, ami gyökeresen változtatta meg mind a térséget, mind a globális politikát.

 

Akik az elmúlt 10-20 év távlatából vizsgálják a Közel-Kelet eseményeit, hajlamosak a történelemkönyvekbe száműzni 1979 rejtélyét. Pedig a térség valláspolitikai térképének átrendeződése 40 évvel később is érezteti hatását.

Az ominózus év februárjában bukott meg az Amerika-barát iráni Reza Pahlavi sah rendszere, és Khomeini ajatollah hazatértével megalakult a világ legerősebb iszlám köztársasága; a nyugatias trendeket egyszeriben felszámolták az országban. A ’60-as évek óta alakuló iszlamizmus a felszínre tört. Nem elég, hogy az alapjaiban nyugatellenes és anticionista

síita forradalmiság a legkülönbözőbb álcázási formákat magára öltve szétterjedt a muzulmán világban, az új iráni entitás alapvető fenyegetést jelentett Szaddam Huszein iraki rezsimjére is, hiszen az ajatollah felszólította a szunnita Irakban élő síitákat, hogy keljenek föl az eretnek rendszer ellen.

Huszein a szintén 1979-ben megkötött izraeli–egyiptomi békeszerződés kapcsán mondhatni „vérszemet kapott”, és szerette volna magát és Irakot a pánarab világ vezető pozíciójába emelni az ellenséggel lepaktáló Egyiptom helyett. (Anvar Szadat megpróbált zöldágra vergődni az egyiptomi Muzulmán Testvériség radikalizmusával, ám az 1973-as olajválság és Carter elnök nyomására kiegyezett a zsidókkal és ezzel megpecsételte sorsát: 1981-ben meggyilkolták.)

Szaddam Huszein saját érdekérvényesítésének első lépcsőjeként 1980-ban gyorsan el is indította invázióját Irán ellen. Gyors győzelemre számított, ám a 20. század egyik leghosszabb háborúját robbantotta ki. Háborús kampányát elsősorban kuvaiti kölcsönökből finanszírozta, amikről végül úgy döntött, nem hajlandó az öbölállam számára visszafizetni, és minden ellenvetést elkerülendő inkább megszállta Kuvaitot is 1990-ben.

Az Öböl-háború késztette e folyamatok másik főszereplőjét, Szaúd-Arábiát, hogy segítséget kérjen az Egyesült Államoktól, mert megijedt Szaddam déli terjeszkedésétől. Az amerikai erők által vezetett NATO-csapatok azonban nem tudták Husszein rezsimjét megbuktatni, a térségben kialakuló káosz pedig mind a szeptember 11-i tragédiához, mind az azt követő iraki háborúhoz hozzájárult. Mindezek közvetlen következményeként a romok alól elszabadult az Iszlám Állam kalifátusa – és ez a kísértet máig rémiszt.

De ezzel előre is rohantunk. Az amerikai jelenlét gyökeresen hozzájárult, hogy a vahabita és szunnita szaúdi térségben még jobban fellángoljon az iszlám radikalizmus. Ennek alapjai szintén 1979-re vezethetők vissza. Az iráni síita forradalom jó mintát adott még a szunnita fundamentalisták számára is, hogy miként lehet egy nyugatbarát kormányzatot megbuktatni. Ennek szellemében került sor az év egyik legrejtélyesebb eseményére: Mekka ostromára. Juhaman Utejbi ezerötszáz fegyverese novemberben két héten át tartotta megszállás alatt a mekkai nagymecsetet. Százak estek túszul a terrorakciónak, miközben az iráni ajatollah nyíltan szította az indulatokat a szaúdi rezsim ellen. Kihirdették a mahdi eljövetelét, ám végül nemzetközi segítséggel a királyi erők visszahódították a mecsetet, és lemészároltak több tucat lázadót, köztük a mahdit is.

Viszont az ostrom, illetve az áldozatok magas száma tovább gyengítette a szaúdi monarchia tekintélyét, aki erre még intenzívebb vahabita exporttal reagált. Mivel a lázadás alapvetően vallási puritanizmus alapján robbant ki, a hatalom némiképp megpróbált a radikális iszlám kihívásnak engedve konzervatívabb irányvonalat felvenni. Szaúd-Arábia vallási szigora, a nőkre kiszabott tilalmak és az iszlám szekularizáció visszafordítását előirányzó rendelkezések az 1979-es mekkai ostrom hatására születtek.

Ám hiába minden változás, egy szaúdi fiatalember aggódva figyelte, hogy az iszlám legszentebb helyének megvédelmezéséhez a szaúdi király franciák segítségét kéri, majd tankokkal és tüzérséggel vonulnak be a szentély körzetébe. Ennek hatására az ifjú Oszama bin Laden örökre kiábrándult a szaúdi monarchiából. (A mecset korábbi renoválását a bin Laden klán végezte.)

Átkos tevékenységének elkezdéséhez és az al-Kaida létrejöttéhez azonban még két kulcsfontosságú eseményre volt szükség: a pakisztáni hatalomváltásra és Afganisztán szovjet megszállására – mondanom sem kell: mindkettőre 1979-ben került sor.

Áprilisban a pakisztáni Mohammad Ziaul Hakk tábornok puccsot hajtott végre, ami a mérsékelt iszlámot képviselő Zulkifar Ali Bhutto miniszterelnök kivégzéséhez vezetett. A bevezetett statárium káoszában egy dolog volt biztos: az iszlám dzsihád. Erre erősített rá különösen a Közel-Kelet történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye: Afganisztán megszállása decemberben. A kommunista megszállókra, és általában a Szovjetunióra Egyiptomtól Irakon át Afganisztánig minden muzulmán hitetlen, istentelen hódítókként tekintett. A legösszeegyeztethetetlenebb muszlim vallási irányzatok képviselői adtak ki fatvát a szovjet hódítás elleni fellépésre. Ziaul, az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia is támogatta az afgán mudzsahedek harcát. A szaúdi támogatás pedig a tálibok színre lépéséhez járul hozzá.

Ez volt Oszama bin Laden pillanata: az afgán határhoz közeli pakisztáni Peshawarból indította el véres kampányát, a globális dzsihádot. Miután 10 év múlva a Szovjetunió már csak történelem volt, a terrorvezér teljesen megtáltosodott, és az utolsó megmaradt világhatalom, az Egyesült Államok ellen fordult. Az erre adott vice versa reakciók, valamint az 1979-es folyamatok láncolatának végére nem csupán napjaink szíriai és jemeni proxiháborúi sorolhatók, hanem az európai irányú muszlim migráció 2015-ös megindulása is.

A szerző Közel- Kelet-kutató.

Olvasson tovább: