Kereső toggle

Stockholm- szindróma

A svéd demokraták harca a múlttal a jövőért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Habár a főáramú média igyekszik xenofóbnak, rasszistának és helyenként nácinak beállítani, a bevándorlásellenes svéd párt történetének legjobb eredményét elérve királycsináló is lehet a szeptember eleji választáson.

A Brexit váratlan győzelmét és Donald Trump meglepetésszerű megválasztását követően mindenki arra számított, hogy az úgynevezett „populista tavasz” majd Európába is begyűrűzik. A várt földcsuszamlásszerű győzelmek azonban elmaradtak, sem a holland Szabadságpártnak, sem a francia Nemzeti Frontnak nem sikerült olyan átütő sikert elérnie, ami átrajzolta volna a kontinens politikai térképét. Mégis a tömeges bevándorlás okozta társadalmi elégedetlenség Ausztriában és Olaszországban is kormánypozícióhoz juttatott olyan politikai közösségeket, amelyeket korábban a tradicionális pártok eredményesen zártak karanténba. Hogy Svédországban az egyik legnépszerűbb populista párt mikor tudja elérni ezt a fordulópontot, még kérdés.

Túlerőben

A tőlünk nyugatra fekvő társadalmakban alapvető politikai módszer az, hogy a hagyományos baloldali és jobboldali pártok egymással is hajlandók összefogni annak érdekében, hogy az általuk rasszistának, antiszemitának vagy éppen csak szélsőjobboldalinak tartott ellenzéki formációkat mindenképp távoltartsák a hatalomtól. Ennek egyik példája Franciaország, ahol a kétfordulós választási rendszert kihasználva a mindent eldöntő küzdelemben a Marine Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Frontot rendre leszavazták a jobb- és baloldali voksolók. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy a nagyszámú jobboldali szavazótábor a megosztottságból adódóan végül közvetve vagy közvetlenül azt az Emmanuel Macront juttatta hatalomhoz.

De hasonló karantént lehetett tapasztalni Hollandiában is, ahol a Geert Wilders nevével fémjelzett Szabadságpárt már évek óta széllel szemben vitorlázik, miután rajtuk kívül az összes politikai erő kijelentette, hogy semmiképpen sem hajlandóak koalícióra lépni az iszlámellenes formációval. A koalíció viszont megkerülhetetlen az országban, hiszen az agyondarabolt politikai paletta nem teszi lehetővé az önálló kormányzást.

Olaszországban azonban sikerült áttörést elérni, miután a Liga Matteo Salvini vezetésével lepipálta Silvio Berlusconi pártját, és második erőként végzett a legutóbbi választáson. Miután hosszas tárgyalásokat követően sikerült kiegyezni az 5 Csillag Mozgalom vezetésével, rövid kormányzati munka után támogatottságuk a választási eredményük duplájára nőtt. (Több közvélemény-kutató az akkori 17 százalékos eredményhez képest most 32-34 százalékot mér.)

Talán éppen az olasz példa rázta gatyába azokat a tradicionális baloldali és jobboldali pártokat, amelyek Európaszerte most válságban vannak. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a széles körű társadalmi felháborodás, hogyha átlép egy küszöböt, akkor képes hatalomra juttatni a sok éven keresztül szamárpadba ültetett ellenfeleket.

Szamárpad

Ahhoz, hogy a Svéd Demokratákhoz hasonló szélsőjobboldalinak és populistának tartott pártok valós politikai hatalomhoz jussanak, az kell elsősorban, hogy leszámoljanak a saját vállalhatatlan előéletükkel, gyökereikkel és vadhajtásaikkal. A Nemzeti Frontban Marine Le Pen egészen odáig ment, hogy ő maga zárta ki a pártból saját apját antiszemita kijelentései miatt. Hasonló erőfeszítéseket lehetett tapasztalni az osztrák Szabadságpárt vagy éppen a német AfD (Alternatíva Németországért) részéről is, de valami ilyesmit próbált végrehajtani itthon a Jobbik is (utóbbi anélkül azonban, hogy kizárta volna soraiból a neonáci múlt emblematikus szereplőit).

A Svéd Demokratáknak is volt mit eltakarítani. A párt az 1988-as alapításakor alapvetően több rasszistának vagy neonácinak mondott csoport tagságából, illetve szélsőjobboldali szervezetek fúziójából jött létre. A párt mostani vezetői ugyan hangsúlyozzák, hogy a közösségük nem a múltbeli radikális szervezetek utódja, hiszen azokkal már a megalakuláskor szakított. Ennek ellenére két korai prominens politikusuk is több szálon kötődött ezekhez a csoportokhoz, Anders Klarstrom mellett Gustaf Ekstrom ráadásul egykor még a Waffen SS kötelékében is szolgált.

A neonáci mozgalmak nem csak 30 éve, most is észlelhető problémát jelentenek a skandináv országban, a Nord Ellenállás névre hallgató radikális szervezet nyíltan antiszemita és rasszista nézeteket vall, egy szélsőjobboldalt kutató svéd szervezet szerint a mai napig több szálon kapcsolódik a Svéd Demokraták pártjához. A párt azonban nyilvánvalóvá tette: köreikben zéró tolerancia van érvényben a rasszista megnyilvánulásokat illetően, kínos örökségükkel már évek óta leszámoltak.

Ennek ellenére a mindenkori választási kampányokban a svéd és nemzetközi sajtó rendre arról cikkezik, hogy a párt náci gyökerekkel rendelkezik, és bevándorlásellenes ideológiájuk mögött rasszista felhangok is vannak. A legtovább Svédország jelenlegi miniszterelnöke, Stefan Löfven ment, aki egy 2016-os műsorban náci és rasszista pártnak bélyegezte a svéd demokratákat.

A mérséklődés győzelme

A múlttal történő első leszámolást az 1995-ben megválasztott Mikael Jansson kezdte meg a pártban, amikor sorra rúgta ki azokat a radikális elemeket, amelyek miatt a párt mindig kínos helyzetbe került a nyilvánosság előtt. (Többször előfordult például, hogy egy-egy helyi szervezet rendezvényén néhány tag náci uniformist húzott vagy Hitlert éltette.) A svéd pártelnök 10 éves regnálása alatt sikeresen vonta szorosabbra a viszonyt a többi európai szélsőjobboldali párttal, a francia Nemzeti Fronttal, az osztrák Szabadságpárttal és a dán Néppárttal is.

A valódi áttörést viszont a 2005-ben pártelnökké választott Jimmie Akesson érte el, aki megvált azoktól a képviselőktől, tisztviselőktől és helyi tagoktól, akikre csak a rasszizmus és antiszemitizmus árnyéka is vetült. A párt ezt követően 2010-ben 5,7 százalékos eredménnyel bejutott a svéd parlamentbe. Ezt az eredményt négy évvel később sikerült megdupláznia, és 12,9 százalékra növelnie. Az időközben tartott európai parlamenti választáson 2 képviselőt küldhettek Brüsszelbe.

Akesson egészen fiatalon, 19 évesen kezdett el politizálni, akkor a Mérsékelt Párt ifjúsági tagozatának tagjaként került be Sölvesborg városi tanácsába. Később az Európai Unióval és a bevándorlással kapcsolatos álláspontja miatt inkább a Svéd Demokraták ifjúsági szárnyához igazolt, ahol 2000 és 2005 között elnöki pozíciót töltött be. Azóta az anyapárt elnökeként tevékenykedik, és úgy látszik történetének legnagyobb sikerét könyvelheti el a szeptember eleji választásokon. A közvélemény-kutatók 20 és 25 százalék között mérik, miközben a szociáldemokraták szintén 25 százalék körül mozognak, szemben a Mérsékelt párt 16-17 százalékával.

***

A Svéd Demokraták az ország egyetlen jobboldali és bevándorlásellenes pártja. Alapvető célkitűzésük a migrációs válság hatékonyabb kezelése (alapvetően csak a környező országokból fogadnának be menekülteket háború esetén), és az Európai Unióval való kapcsolatuk újragondolása. A párt népszavazásra bocsátaná az Unióból való kilépést, és újratárgyalná a schengeni szerződést. Elkötelezett hívei a nemzeti szuverenitásnak, a nacionalizmust pedig úgy képzelik el, hogy svédnek tekinthető mindaz, aki magát svédnek tartja és a svéd kultúrába asszimilálódik.

Hiába azonban a rasszizmussal szembeni zéró tolerancia és az Izrael-párti látványos kiállás, (erről Kent Ekeroth, a párt korábbi külügyi igazgatója nyilatkozott több ízben a Heteknek) a liberális politikai paletta és főáramú média továbbra is hatékonyan stigmatizálja a pártot, felnagyítva azokat a kínos eseteket, amelyek a nácizó narratívát hivatottak alátámasztani. Az világos, hogy a drámai állapotban levő közbiztonság és a kezelhetetlen migrációs krízis előbb-utóbb kiszabadíthatja a Svéd Demokratákat az elszigeteltségből, s akkor bizonyíthat a párt, hogy valóban képes-e valódi változást hozni a skandináv ország sorsában.

Olvasson tovább: