Kereső toggle

Politikai szuperhatalmak

Az NGO-k befolyása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Erősítik a demokráciát, mert képviseletet nyújtanak azoknak, akik egyébként a sok félretájékoztatás miatt saját érdekeikkel sincsenek tisztában? Megosztó és elszámoltathatatlan szervezetek, melyek az emberi jogok védelmének álarca mögé bújva saját politikai és ideológiai célokat követnek? A civil szervezetek, ahogyan két amerikai professzor és egy izraeli NGO-kutató látja.

Az ezredforduló környékén világszerte gombamód szaporodtak a nem kormányzati, civil szervezetek (NGO-k), melyek azzal a céllal alakultak, hogy beleszóljanak a politikai döntéshozatali folyamatokba, és globális szinten megadják az alaphangot olyan kérdésekben, mint a nemzetközi humanitárius törvények vagy a környezetvédelem. Ezeken belül az emberi jogi NGO-k (például az Amnesty International vagy a Human Rights Watch) tettek szert a legnagyobb befolyásra, és rendelkeznek a legjelentősebb anyagi támogatottsággal.

A külföldi finanszírozású NGO-k tevékenységét az utóbbi időben egyre többen problémásnak látják. A másik oldal azonban ezeket a kritikákat magukkal az emberi jogokkal szembeni támadásként értelmezi.

Jó szándékú segítők

Ronald Krebs és James Ron, a Minnesotai Egyetem politológiaprofesszorai a Foreign Policy-ban megjelent egyik cikkükben azt állítják, hogy a külföldi finanszírozású NGO-k a demokráciák érdekeit szolgálják, ezért nem korlátozni, hanem támogatni kell őket.

India különösen ellenséges az NGO-kkal szemben, írják, mert Narendra Modi miniszterelnök szerint hátráltatják a gazdasági növekedést, és aláássák a kormány munkáját. Az egyik neuralgikus pont a kudankulami atomerőmű, amely 300 millió vidékihez juttatna villamos áramot, a projekttel szemben azonban indiai környezetvédők külföldi támogatással ellenkampányt folytatnak. Az indiai titkosszolgálat kiszivárgott 2014-es jelentésében az áll, hogy a környezetvédő NGO-k évi 2–3 százalékos gazdasági növekedéstől fosztják meg az országot.

A szerzők mégis elmarasztalják az indiai NGO-k külföldi finanszírozását jelentősen megvágó Modi-kormányt annak ellenére, hogy a 2014 óta hatalmon lévő „populista, hindu nacionalista” Indiai Néppárt (BJP) csak a gyakorlatba ültette az elődje, az Indiai Nemzeti Kongresszus által hozott törvényt, melynek értelmében civil szervezetek kizárólag az indiai kormány jóváhagyásával kaphatnak külföldi támogatást.

„Modinak az indiai NGO-k ellen indított háborújával országa annak a trendnek az élére került, amelyben világszerte egyre több kormány igyekszik korlátozni és delegitimizálni a külföldi finanszírozású helyi NGO-kat” – jelenti ki Krebs és Ron.

A szerzők megemlítik Oroszországot, Etiópiát, Indiát és Magyarországot, mint olyan országokat, ahol a helyi liberális NGO-k külföldi támogatását igyekeznek korlátozni. Cikkük szerint 1993 és 2012 között 39 országban vezettek be ilyen jellegű intézkedéseket.

India mellett az amerikai szerzők Izraelt is kipellengérezik, amiért egy új szabályozás keretein belül megköveteli, hogy a bevételük legalább 50 százalékát külföldi kormányoktól szerző civil szervezetek ezt a tényt kiadványaikon és kormánytisztviselőkkel folytatott levelezésükben feltüntessék. A szerzők ezt a civil szervezetek megbélyegzésének tartják.

Azt, hogy az NGO-k antidemokratikusak, mert nem az emberek akaratát képviselik, azzal vélik cáfolhatónak, hogy a legtöbben eleve nincsenek is tisztában a valós lehetőségeikkel, mivel az aktuális ügyekkel és politikai döntésekkel a média és az elit „tálalásában” találkoznak. Vagyis az NGO-k „hangjai lehetnek azoknak, akiknek nincs hangjuk”, és nincs képviseletük.

A szerzők szerint azon sem kell aggódni, hogy idegen kormányok a befogadó ország politikáját a saját érdekeik szerint próbálják befolyásolni a finanszírozott NGO-kon keresztül. A helyi emberi jogi aktivisták ugyanis „saját társadalmuk autentikus termékei”, akik akkor is a maguk elvi meggyőződését követik, ha elsősorban külföldi pénzből működnek. A külföldi anyagi források csak lehetővé teszik, hogy felerősítsék a politikai változásra felszólító hiteles üzeneteket.

Vagy mégsem

Gerald M. Steinberg, az NGO Monitor kutatóintézet vezetője, húsz évvel ezelőtt kezdte vizsgálni az NGO-k politikai befolyását. Akkoriban ez még új területnek számított, és a tudományos világ elfogadta ezeknek a szervezeteknek az önmeghatározását mint a liberális-demokratikus normák politikailag semleges előmozdítói.

Ezt a jelenséget Steinberg „holdudvarhatásnak” nevezi. Ronald Krebs és James Ron esszéje ennek a felfogásnak felel meg, az NGO-k nagyon is valóságos politikai hatalma azonban eltérő képet mutat.

A külső finanszírozás gyakran jelentős előnyhöz juttat néhány kiválasztott szereplőt a véleménypiacon, állítja Steinberg. A jelentős támogatást élvező érdekcsoportok ugyanis politikusoknál lobbiznak, médiaszereplési lehetőségeket vásárolnak, rendezvényeket szerveznek, és elárasztják a bíróságokat politikai ügyekkel. 

Németországi palesztinpárti NGO-k által szervezett tüntetés az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése után.

Izraelben az elmúlt öt évben az emberi jogi és nemzetközi humanitárius jogi területen működő 200 NGO-ból 39 több mint 150 millió dollárt kapott; ennek a kétharmada az Európai Unióból, illetve nyugat-európai kormányoktól érkezik. Ezt sok esetben még a politikai baloldalhoz köthető amerikai magándonorok, például a New Israel Fund, az Open Society Foundation és a Rockefeller Brothers Fund is megfejelik körülbelül évi 10 millió dollárral. (A többi NGO ezeknek az adományoknak kevesebb, mint a tizedéből gazdálkodik.) Mind a 39 kedvezményezett élesen szemben áll a kormány politikájával, sok közülük „háborús bűnökkel” vádolja, és apartheid rezsimnek nevezi Izraelt.

Ezeknek az NGO-knak a befolyását jól mutatja a Norwegian Refugee Council (NRC) civil szervezet egyik programja, amelyet az Egyesült Királyság finanszíroz, többek között az izraeli kormánnyal szembeni palesztin földkövetelések támogatására. 2016-ban 7,5 millió dollárt kaptak erre, és olyan NGO-k között osztották szét, amelyek azután peres eljárások százait fedezték belőle. (A taktikát az angol ’law’, azaz ’jog’, és ’warfare’, azaz ’háború’ szavak összevonásával ’lawfare’-nek nevezik.)

A Krebs és Ron által „autentikusnak” nevezett helyi NGO-k európai kormányok pénzéből rendszeresen befolyásos hallgatóság előtt – az ENSZ, az EU, a Nemzetközi Büntetőbíróság intézményeiben, parlamentekben, egyetemeken, a médiában – jelennek meg. Az általuk népszerűsített állításokra hivatkozva európai egyetemek és boltok izraeli tanárokat, illetve termékeket bojkottálnak.

Steinberg ezek alapján indokoltnak tartja a versenyfeltételek kiegyenlítését célzó intézkedéseket. A Krebs és Ron által kritizált izraeli törvény arra kötelezi az adott NGO-kat, hogy a külföldi kormányoktól származó összegek költségvetését átláthatóvá tegyék, amit túlzás megbélyegzésnek nevezni.

Médiaháború

Steinberg a Jerusalem Center for Public Affairs agytröszt kiadványában részletesebben kifejti, milyen döntő szerepe volt az NGO-k tevékenységének Izrael delegitimizációjában. Az arab–izraeli konfliktus az információháború szintjén is keményen zajlik, ami nagyrészt a nemzetközi médiában jelentős befolyással rendelkező civil szervezeteknek köszönhető.

Politikai semlegességük hangoztatása ellenére az NGO-k jelentéseikben és sajtóanyagaikban rendszeresen támadják Izrael politikai lépéseit. Vélt morális tekintélyük (Anne Bayefsky, a kanadai, emberi jogokkal és a holokauszttal foglalkozó Touro Intézet igazgatója „önjelölt erkölcscsőszöknek” nevezte őket) jelentős anyagi támogatásukból fakad, amely politikai szuperhatalmakká avatta őket.

Ez a morális szerep mindig is lehetővé tette az NGO-k számára, hogy figyelmen kívül hagyják vagy eltorzítsák az arab–izraeli konfliktus humanitárius, politikai és stratégiai összetettségét. Elemzéseikben, jelentéseikben a palesztinok szinte kivétel nélkül „az izraeli agresszió áldozataiként” jelennek meg, miközben Izrael önvédelemhez való joga – amely az emberi jogok és humanitárius törvény bármilyen ésszerű értelmezése alapján elidegeníthetetlen és alapvető kellene, hogy legyen – megkérdőjeleződik.

Steinberg szerint az Izraellel szembeni információs hadviselést megalapozó első nagy fordulatot a 2001-ben a dél-afrikai Durbanben tartott, rasszizmus elleni konferencia jelentette. A hivatalos rendezvény oldalvizén az NGO-k külön meetingeket tartottak, sőt saját nyilatkozatot is kiadtak, amelyben felszólítottak Izrael totális elszigetelésére, szankciók és embargók bevezetésére, és minden diplomáciai, gazdasági, társadalmi, katonai, képzési, segélyezési együttműködés és kapcsolat megszakítására. Sőt, azoknak az országoknak az elítélését is szorgalmazták, amelyek támogatják „az izraeli apartheid államot és az emberiség ellen elkövetett rasszista bűneit, köztük az etnikai tisztogatást és népirtásokat”. A Steinberg által „durbani stratégiának” nevezett lejárató kampánnyal tért át az Izrael elleni háború a zsidó állam katonai eszközökkel történő elpusztítására tett kísérletről a médiaoffenzíva módszereire.

A politikai semlegesség látszatának és a morális céloknak a holdudvarhatása védi az NGO-kat a kritikától és az elszámoltatástól. Mivel általában nem ellenőrzöttek (az európai kormányok például rendre visszautasítják Izrael információkiadási kérelmeit az általuk finanszírozott szervezetekkel kapcsolatban), könnyen elmosódik a határ az emberi jogok védelme és ideológiai vagy politikai célok népszerűsítése között.

Olvasson tovább: