Kereső toggle

Milo, a válságtünet

Miért baj, hogy Yiannopoulos lett a konzervatív oldal sztárja?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Milo Yiannopoulos népszerűsége jelzi, hogy a nyugati civilizáció mekkora bajban van. Az, hogy számos kérdésben konzervatívabb álláspontot képvisel, mint számos „konzervatív” politikus, „keresztény” vezető vagy épp maga a pápa, a kortárs „konzervativizmus” lesújtó kritikája.

Talán nincs megosztóbb személyiség az úgynevezett konzervatív oldalon Milo Yiannopoulosnál, akinek a nevét a magyar nagyérdemű talán csak az elmúlt két hétben hallotta először, miután a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány meghívta, hogy tartson előadást Budapesten.

A közalapítványnak egyébként is sűrű hete volt, hiszen mint arról beszámoltunk, az Európa jövőjéről rendezett kétnapos nemzetközi konferencia sem kerülte el a hazai sajtó figyelmét. Ennek a rendezvénynek az egyik legismertebb vendége az a Steve Bannon volt, aki két évvel ezelőtt ideológiai motorja volt a győztes Trump-kampánynak a 2016-os amerikai elnökválasztáson.

Komoly szerep jutott ebben az időszakban Bannon mentoráltjának, Milo Yiannopoulosnak is, aki az egyetemi kulturális/digitális platform frontvonalába robbantotta be Donald Trump jelölti programüzeneteit. A tízmilliók által szeretett és még többek által gyűlölt konzervatív megmondóember körüli ellentmondások azonban még annál is súlyosabb kérdéseket vetnek fel, minthogy hogyan lehet egy konzervatív szónok egyben homoszexuális is.

Papi abúzus után sztárelőadó

Már csak azért is érdemes foglalkozni Milo gyerekkorával, mert abból – minden pszichológiai szaktudás nélkül – megérthető, hogy a keresztény/ konzervatív/patrióta politikai tömb egyik jellegzetes figurája miért él minden szereplése alkalmával a stand-up műfajhoz képest is szokatlan gyakorisággal az obszcén, szexista és provokatív humor eszközeivel.

A jobboldal vezértrolljának tartott brit előadó egy görög származású apa és egy brit származású zsidó anya gyermekeként látta meg a napvilágot a 80-as évek derekán. Szinte már a megfoganása is az elvetettségben történt, tekintve, hogy szülei éppen válófélben voltak, amikor kiderült a terhesség. Az apa végül úgy döntött, hogy nem hagyja magára a fiát, és még 6 évig együtt maradt feleségével, hogy aztán talán a legrosszabb pillanatban egy jamaicai hölgyért mégis otthagyja a családot. Mostohaapja állítólag édesanyja asszisztálásával többször is megverte a fiút, akinek időnként magyarázkodnia kellett monoklijai miatt. A lelki gyötrelmei odáig vitték – ezt a Vice adásából tudtuk meg – hogy egy ízben a család macskáját nemes egyszerűséggel bevágta a mikróba, mert „az több figyelmet kapott”, mint ő maga.

Tinédzserkorának azonban van még egy ennél is szomorúbb fejezete. Egy 2017-es sajtótájékoztatón – akkor már a Trump-párti neokonzervatívok fenegyerekeként – jelentette be a sajtó képviselői előtt, hogy 13 és 16 éves korában két férfi is abuzálta. Közülük az egyik egy pap volt.

A lelki és egzisztenciális stabilitást később sem teljesen sikerült elérnie, több egyetemre is beiratkozott (Manchesteri Egyetem, Cambridge stb.), mindet idő előtt kellett félbehagynia. A munka világába csöppenve Londonban sikerült az első fizetését pillanatok alatt elbuliznia, így szokás szerint ismét rászorult nagymamája töretlen támogatására.

Posztmodern „konzervatív” születik

Előbb a Catholic Herald nevű lapnál közölte a liberális baloldalt támadó, és egyben Benedek pápát védő írásait, majd átkerült a Daily Telegraph tech rovatához, ahol már egyre bátrabban kezdte bontogatni szárnyait konzervatív újságíróként. 2014-ben egyetemi barátaival megalapították a Kernel nevezetű konzervatív tech portált, ami rövid időn belül hatalmas adósságot halmozott fel, több pereskedést is szülve a lap tulajdonosai és munkatársai között az elmaradozó fizetések miatt.

Az igazi áttörést 2015 jelentette, amikor Steve Bannon, a Breitbart News akkori nagyágyúja felkarolta az addig nem igazán ismert Yiannopoulost és megtette az oldal tech rovatának szerkesztőjévé. Innentől kezdve jelentős anyagi hátországgal és professzionális háttércsapattal felépítették a ma ismert Milo Yiannopoulos karakterét. A szélsőjobboldalinak tartott (bármit is jelentsen valójában ez a jelző) oldal népszerűségének robbanásszerű emelkedésével a brit származású homoszexuális zsidó katolikus előadó is letarolta az internetet, majd szépen sorjában meghódította az addig balliberális fellegvárnak hitt egyetemeket is. A képlet egyszerű volt, Milo elkötelezett Trump-párti szónokként hol elképesztő módon személyeskedve, hol szexista tartalmú profán viccekkel, hol pedig hihetetlen szaktudással döngölte földbe ideológiai ellenfeleit, legyen szó feministákról, liberálisokról, demokratákról, transzneműekről, muszlimokról vagy éppen magáról Ferenc pápáról.

A recept bevált. Ahogyan növekedett a hagyományos konzervatív és az egész liberális oldalon a népharag a botrányt botrányra halmozó Milo körül, a jól megkomponált „ikon” úgy lett egyre népszerűbb. A baloldali karaktergyilkossághoz használt korábbi formulák nem működtek: az afroamerikai férfiakat kedvelő homoszexuálist nem lehetett eredményesen lerasszistázni vagy homofóbnak nevezni, ahogyan zsidó származása miatt nem ültek az antiszemitizmus és nácizmus vádjai sem. Miután a kaliforniai Berkeley egyetem körüli épületek felgyújtása is a megtámadott előadó malmára hajtotta a vizet, az őt támadók más taktikát váltottak, és egy korábbi felvételt előkotorva megvádolták a pedofília relativizálásával és védelmével. Habár az örökösen önigazult trollvezér sosem hátrált meg a vitáktól, ezúttal bocsánatkérésre kényszerült, miután a 13 éves fiúk és 30 éves férfiak közötti kapcsolatokról megengedhetetlenül nyilatkozott – azt érdemes hozzátenni, hogy Yiannopoulos esetében nem tudunk olyan esetről, amikor pedofil bűncselekmény tettese lett volna, olyanról viszont igen, hogy ilyen abúzus áldozata volt. A botrányt a Breitbart már nem bírta el, így elengedték a kezét a portált tekintve, ám a Milo-gépezet tovább dübörög: a könyvkiadás és médiahálózat elindítása után, most Európában is előadásokat tartva, legutóbb éppen Budapesten.

A pápánál konzervatívabb Milo

A Milo-jelenség két fontos kérdést is felvet: Miért támogatja számos homoszexuális közszereplő a szélsőjobboldalinak tartott pártokat? Illetve hogyan lehet egy nyíltan homoszexuális szónok a keresztény-konzervatív oldal szószólója?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. A legtöbb konzervatív szónok úgy véli, hogy az LMBT-közösség tagjai számára is a jobboldali nemzeti kormányok jelentik a legjobb állami berendezkedést, hiszen mindamellett, hogy védelmezik az alapvető emberi jogokat, és tiszteletben tartják az emberi méltóságot a különböző tettleges támadásokkal szemben, garantálják a békét és biztonságot minden állampolgár, köztük a homoszexuálisok számára is. Ezzel szemben például a látszatkonzervatív, vagy baloldali kormányok több helyen a bevándorlás- és iszlámpárti politikával nemcsak az antiszemitizmus reneszánszát idézték elő „fejlett” demokráciában, de egyben abból a kultúrából és ideológiai háttérből importáltak százezreket, ahol a homoszexuálisokat a háztetőkről szokás lelökdösni.

Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a helyzet azokkal a második és harmadik generációs emberi jogokkal, amelyeket viszont a valódi konzervatív erők kapásból elutasítanak. Ilyen például a transzneműek mosdóhasználati joga, a melegházasság vagy épp az örökbefogadás kérdése. Ebben a kérdésben már jóval inkább megosztott a homoszexuális konzervatívok álláspontja, bár Milo éppen amellett érvel, hogy a genderideológiát népszerűsítő LMBT-lobbi valójában árt a homoszexuálisoknak. Ő úgy véli, azokat az alapjogokat, amelyek garantálják a homoszexuálisok biztonságát, már sikerült kiharcolni, minden további erőfeszítés igazából csak arra irányul, hogy terjesszék a saját szélsőbaloldali ideológiájukat. Egy szó mint száz: aki homoszexuális, annak nem kell támogatnia sem a melegházasságot, sem a genderlobbit.

A nehezebben megválaszolható kérdés azonban az: hogyan létezik, hogy a keresztény kultúra és keresztény nemzetfelfogás egyik legnépszerűbb „védelmezője” és szószólója ma az új jobboldalon egy melegházasságban élő folyamatos szexuális utalgatásokkal obszcén módon viccelődő homoszexuális, aki számos kérdésben (például abortuszügyben vagy a transzneműek vécéhasználatával kapcsolatban) jóval konzervatívabb álláspontot képvisel, mint rengeteg mai egyházi vezető vagy épp maga a pápa. Ez nem Yiannopoulos érdeme, hanem a jelenlegi „keresztény” és „konzervatív” Európa vezetőinek lesújtó kritikája.

Mi a baj Yiannopoulosszal?

Akik az elmúlt évtizedekben nyomon követték a 1968-as baloldali liberális forradalomra adott jobboldali reakció alakulását, jól tudják, hogy nem Milo az első, aki nyíltan homoszexuálisként próbálta meg felkarolni a keresztény konzervativizmus ügyét. A holland, a francia és az osztrák jobboldal esetében is találunk példát meleg politikusokra és szónokokra. Ma már az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában (Például a Brexit-párti UKIP vezetésében) is vannak nyíltan homoszexuális véleményvezérek, de tudni lehet, hogy például Jens Spahn, Angela Merkel egyik lehetséges utódja a német kereszténydemokratáknál szintén meleg, de az AfD egyik társelnöke, Alice Weidel is leszbikus. A sort még hosszan lehetne folytatni.

A gond nem is azzal van, hogy a homoszexuális közösség is felismerte a keresztény konzervatív oldal nemzet- és egyénmegtartó szerepét, hanem azzal, hogy a hagyományos tradicionális jobboldal romjain egy olyan új alternatív-konzervatív politikai mozgalom kezd kibontakozni, amely a kereszténységet mindössze kulturális formájában hajlandó elfogadni, miközben annak morális üzeneteit és alapjait egyszerűen figyelmen kívül hagyja.

Márpedig a konzervatív írók, gondolkodók és filozófusok által már száz éve hangoztatott civilizációs összeomlás (Oswald Spengler 1918-ban írta meg A nyugat alkonya című könyvét a témában) nem előzhető meg akkor, ha a zsidó–keresztény kinyilatkoztatásra épülő társadalmakat annak hitbéli és erkölcsi alapjaitól megfosztva kizárólag keretrendszerként hajlandók képviselni és egyben védelmezni. Persze a Nyugaton tapasztalható aposztázia nem a modern kor homoszexuális szónokainak vétke, hanem sokkal inkább azé a hagyományos konzervatív oldalé, amely szép lassan feladta önnön alapgondolatait, eltávolodott saját alapértékeitől, és a népszerűség oltárán feláldozta azokat, előidézve saját bukását. A szuicid hajlam okozta vákuumba pedig berobbantak a Milóhoz hasonló szónokok, akik bár igyekeznek visszanyúlni a gyökerekhez, végeredményben előadásmódjukkal elfogadhatóvá, sőt vonzóvá teszik a homoszexuális életformát, feloldva a hagyományosan keresztény társadalmakban az ezzel szemben teljesen helyes módon meglevő gátlásokat és konfliktushelyzetet.

Milo Yiannopoulos kifejezetten szórakoztató, mondhatni briliáns előadó, akinek óriási érdemei vannak az álszent amerikai baloldal tabuinak lerombolásában. De abba az alapvető spirituális és erkölcsi megújulásba, amelyre a mai Európának és Észak-Amerikának is szüksége lenne, nem férhetnek bele az obszcén poénokkal és szexuális utalgatásokkal tarkított előadások, amelyekben rendszeresek az emberi méltóságot alapjaiban sértő, szíriai és palesztin gyerekek halálán viccelődő „témafelvetések”.

Olvasson tovább: