Kereső toggle

Blokkolt népakarat – Brüsszel és az olasz politikai válság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért szavazgatnak még jövőjükről Európa népei? Nem lenne egyszerűbb, ha a tagállami kormányok tagjait egyből az Európai Központi Bank nevezné ki és mentené fel?

Visszaadta az olasz államfőnek a kormányalakítási megbízatást Giuseppe Conte vasárnap este, mivel az államfő nemet mondott az Öt Csillag Mozgalom és az egykor Északi Liga, ma már inkább csak Liga néven szereplő jobboldali párt pénzügyminiszter-jelöltjére, Paolo Savonára. Sergio Mattarella elnök döntése az olasz választók akaratának egyértelmű arculcsapása. Az pedig pláne, hogy az államfő ezek után képes volt a márciusi választáson súlyos vereséget szenvedett balközép kormányhoz kötődő közgazdászt, jelentős IMF-múlttal rendelkező Carlo Cottarellit felkérni, hogy alakítson „szakértői kormányt”.

Mattarella döntése példátlan intézményes válságot okozott Olaszországban. Teljesen jogos kérdés, amit a mainstreamtől akár jobbra, akár balra eltérő orgánumok, többek között itthon a Mérce felvet: hogy ha a Brüsszelből, de főként Berlinből diktált európai gazdaságpolitika olyannyira megkérdőjelezhetetlen és bírálhatatlan az euróövezet tagországaiban, hogy a kritikusok hatalomra jutásának megakadályozása adott esetben a teljesen egyértelmű népakaratot is felülírhatja, akkor vajon miért szavazgatnak még jövőjükről Európa népei? Nem lenne egyszerűbb, ha a tagállami kormányok tagjait egyből az Európai Központi Bank nevezné ki és mentené fel?

Az érintett, Paolo Savona elismert gazdasági szaktekintély és egyben veterán politikus. A 82 éves professzor még csak nem is szélsőségesen euró-ellenes, de régóta (és joggal) úgy véli, hogy az euróövezet jelenlegi felépítése nem a tagállamok közös érdekeit, csak a legszűkebb értelemben vett német gazdasági érdekeket szolgálja. Bár lapzártánkkor épp úgy tűnik, hogy az Öt Csillag és a Liga úton vannak egy Savona nélküli kormány megalakítása felé, Mattarella döntése a népakarat arculcsapása, amelynek egyetlen oka Savonának az euróövezet működésével szembeni kritikája. Ezt erősítette Oettinger német uniós biztos cinikus megjegyzése a válság napjaiban, amely szerint a piacok majd megtanítják az olaszoknak, hogy megfelelően szavazzanak. A német biztos szavaitól még Donald Tusk az Európai Tanács elnöke és Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke is kénytelen volt elhatárolódni. Ha Oettinger eredeti nyilatkozata egy fokkal diplomatikusabb volt is ennél, az elszólás világosan mutatja a népakarattal szembeni brüsszeli berzenkedést: az olaszok persze csak szavazgassanak kedvükre, országuk sorsáról a végső szót úgyis az úgynevezett piacok megfellebbezhetetlen ítélete fogja kimondani.

***

Tegyük fel, hogy a veterán gazdasági szakember és politikus tényleg öt percen belül kivezetné Olaszországot az euróövezetből (nem vezetné), további negyedóra múlva pedig megtagadná a (szinte kezelhetetlenül tetemes) olasz államadósság visszafizetését (nem tagadná meg). Legitimmé válik ettől Mattarella akciója?

Egyáltalán nem. Egy népnek joga van akár rossz kormányt is választani, ahogy elkergetni is. Ráadásul itt most nincs okunk azt gondolni, hogy a „populista” pártok koalíciója rosszabb kormányt adna Olaszországnak, mint az elmúlt évtizedek egymást váltó jobbközép és balközép alakulatai.

Aki szerint az euróövezet integritása, vagy az Európai Központi Bank hatalmának csorbítatlansága fontosabb a választói akarat érvényesítésénél, az konkrétan a demokrácia lényegét tagadja. Természetesen vannak olyan értékek, amelyek adott esetben fontosabbak lehetnek, mint a többség akarata. Ilyen például egy-egy népszerűtlen, kiszolgáltatott, de egyébként senkinek sem ártó kisebbség élethez és emberi méltósághoz való joga – teljesen legitim például az az álláspont, amely szerint a többségnek sincs joga a kisebbséghez tartozó embereket megölni, vagy meggyilkolásukat akár népszavazáson elrendelni, netán engedélyezni. Sajnos a jelek szerint ma Európában a magzati korban lévő embertársaink ilyen népszerűtlen kisebbséget alkotnak, amint azt az írországi népszavazás eredménye mutatja. Különös egyébként, hogy a progresszív európai média az ír abortuszreferendum (és korábban a melegházasságról szóló szigetországi népszavazás) eredményét mint a választói bölcsesség megfellebbezhetetlen diadalát mutatja be, addig a Nem Megfelelő Népszavazási És Választási Eredmények szerintük simán felülírhatók egy újabb voksolással (Brexit) vagy (mint esetünkben) egy sima államfői döntéssel.

***

Természetesen hiba volna Olaszország minden bajáért az államfőt felelőssé tenni – a márciusi választáson győztes pártok maguk sem könnyítették meg a saját dolgukat. A kormányalakítási tárgyalások nehezen indultak: a március 4-i választás nyomán a korábbi, leszerepelt balközép erők vezetője, Matteo Renzi bejelentette, hogy az általa vezetett Demokrata Párt ellenzékbe vonul. A választási eredmény logikusan adta a jobb- és baloldali „populista” erők összefogásának gondolatát, ám az Öt Csillag Mozgalom és a Liga együttműködését több tényező is megnehezítette. Mindenekelőtt a pártok merőben eltérő társadalmi háttere: az Öt Csillag a szegényebb dél-olasz területeken, továbbá a két nagy szigeten, Szardíniában és Szicíliában győzött, Silvio Berlusconi és a Liga jobbközép koalíciója pedig Trento-Alto Adige és Toscana tartományok kivételével Északon. Másrészt a Berlusconi vezette Forza Italia és a Liga jobb-, az Öt Csillag pedig baloldali „populista” pártként szinte csak a brüsszeli bürokráciával és a migráció veszélyeivel kapcsolatban értenek egyet egymással. Ráadásul az Öt Csillag a kampányban és a választás után is kizárta a szövetségkötést az általuk a múlt emberének minősített Berlusconival – a kilencvenes években főként a gazdag észak-olasz tartományok helyi érdekeinek képviselőjeként megalakult Liga viszont az Öt Csillaggal tartott elképzelhetetlennek minden együttműködést.

A március 4-i eredmények tükrében azonban a Liga vezetője, Matteo Salvini viszonylag gyorsan visszavett Öt Csillag-ellenes szólamaiból, és bejelentette, hogy pártja hajlandó együttműködni az Öt Csillaggal – utóbbi viszont bár a Ligával igen, Berlusconival továbbra sem mutatott nyitottságot az együttműködésre. Az Öt Csillag vezetője, Luigi Di Maio arra viszont kész lett volna, hogy a volt miniszterelnök, Renzi demokrata pártjával alakítson kormányt – ettől viszont Renzi zárkózott el.

A fordulatot május 9-én Berlusconi bejelentése hozta el, aki vállalta, hogy pártjával együtt ellenzékbe vonul, hozzájárulva, hogy a Liga és az Öt Csillag a Forza Italia nélkül egyezzen meg az új kormány összetételéről. Május 18-án megszületett a baloldali és a jobboldali anti-establishment mozgalmak, az északi és déli olasz „populisták” szövetsége. Három nappal később a politikában mindeddig ismeretlen jogtudóst, Giuseppe Contét javasolta a két párt miniszterelnöknek, akit Mattarella kormányalakításra kért fel – ezt követte az államfő furcsa akciója a kormány gazdasági miniszterjelöltjének megvétózására (bár az államfői hivatal szerint Mattarella nem „vétózott”, viszont a koalíciós szerződést aláíró pártok úgymond „túl mereven ragaszkodtak” a miniszterjelöltek személyéhez.)

Lapzártánkkor úgy tűnik, az Öt Csillag és a Liga koalíciója – Savona nélkül – mégiscsak hatalomra juthat Olaszországban. Ám a 82 éves professzorral szórakozó államfő népakaratot semmibe vevő akciója világosan megmutatta, hogy az európai demokrácia halálos veszedelembe került, és egyáltalán nem a „populisták” hibájából.

Olvasson tovább: