Kereső toggle

Hosszú út Jeruzsálembe

Vereség, majd győzelem a keresztesek erődjénél

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Az 1099-ben épült keresztes erőd Latrúnban, ami biztosította a Jeruzsálembe vezető országutat.

A hamarosan átadásra kerülő gyorsvonaton alig 28 perc alatt érünk majd el a tengerparttól Izrael fővárosába. Hetven éve viszont még az életüket kockáztatták azok, akik el akartak jutni Jeruzsálembe.

 

„Akkor szóla Józsué az Úrnak azon a napon, amelyen odavetette az Úr az emoreust Izráel fiai elé; ezt mondotta vala pedig Izráel szemei előtt: Állj meg, Nap, Gibeonban, és Hold, az Ajalon völgyében! És megálla a Nap, és vesztegle a Hold is … És nem volt olyan nap, mint ez, sem annak előtte, sem annak utána, hogy ember szavának engedett volna az Úr, mert az Úr hadakozik vala Izráelért.” (Józsué könyve 10. fejezet)

A júdeai és szamáriai hegyvidék nyugati peremén, a Jeruzsálembe vezető út mentén került sor a történelem – bibliai léptékekkel is – egyedülálló csodájára. Háromezer-ötszáz évvel később pedig – 1948. május 8-án – „Sámson rókái”, a Givati Brigád harcosai nyomultak előre ugyanazon a köves és kiszáradt földön, amelyet egykor 24 órán át sütött a nap, hogy Józsué teljes győzelmet arasson az emoreusok öt királyával szembeni nagy csatájában.

Bár hetven éve mindössze néhány százan voltak, a létszámbeli fölényben levő arab milíciák alig háborgatták őket. Egyedül a Brit Királyi Hadsereg páncélosai használták ki az utolsó alkalmat, hogy a kivonulás előtt még sortüzet eresszenek a „zsidó terroristákra”. A brit mandátum azonban véget ért, így május 14-én – pontosan azon a napon, amikor Ben Gurion Tel-Avivban kikiáltotta a modern Izrael megalakulását – a Givati Brigád megszerezte a stratégiai fontosságú terület szívét: a nyolcszázötven éve épített francia keresztes erődöt. Ez a fellegvár biztosította az egyedüli utat, ami a tengerparti sávból Jeruzsálembe vezetett, ezért könnyű bevétele igazi születésnapi ajándék volt a zsidó állam számára.

A félelem rossz tanácsadó

A függetlenség kikiáltásának eufóriája viszont hamar elmúlt, amikor befutottak az első hírek arról, hogy egyiptomi harckocsik dübörögnek délről Tel-Aviv felé. A professzionális egyiptomi hadsereg közeledésétől megdermedt, épp csak formálódó izraeli csapatok parancsnoka, Jigael Jadin parancsba adta, hogy azonnal ürítsék ki a keresztes erődöt, és küldjék a Givati Brigádot a Negev-sivatagba. Később kiderült, hogy erre semmi szükség nem volt, mert a déli fronton Izrael stabilan helytállt, ám Jeruzsálem Jadin stratégiai hibája miatt hatalmas veszélybe került. A gyorsan ébredő Arab Légió két teljes zászlóaljat azonnal Latrúnba küldött, majd ágyúkkal és páncélozott járművekkel blokád alá vonta Jeruzsálem százezres zsidó lakosságát.

Ajalon völgyének elvesztése és a konvojok elakadása után hamarosan szükségállapotot és jegyrendszert vezettek be Jeruzsálemben, a tartalékok mégis vészesen hamar kifogytak a raktárakból. „Két hétnél tovább nem tartunk ki” – bombázták a főhadiszállást a segélykérő üzenetek, amelyek cselekvésre serkentették Ben Guriont, az ideiglenes kormány vezetőjét. „Értsétek meg, nincs Izrael Jeruzsálem nélkül!” – torkolta le a miniszterelnök akadékoskodó tisztjeit, akik vonakodtak egy frontális támadást indítani az Arab Légióval szemben. Mindkét oldalnak igaza volt. Ha Jeruzsálem elesik, minden értelmét veszti, és több tízezer zsidó hal meg. A mozgósítható, alig kétezer izraeli fiatal viszont reménytelenül kevés volt ahhoz, hogy legyőzze a várost körülzáró, tüzérséggel megtámogatott háromezer jordán légióst. A döntés mégis megszületett: „Mindenáron támadunk.”

„Támadnak a zsidók!”

Az offenzíva – ami a völgyben megvívott ősi csata fővezéréről a Nún fia kódnevet kapta – éjfélkor indult, hogy a létszámbeli hátrányt a meglepetés erejével fedezze el.

A rendelkezésre álló ember annyira kevés volt, hogy a kikötőkből az alig néhány napja érkezett bevándorlókat szedték össze, hogy egy szűkös kiképzés után útnak indítsák őket Jeruzsálem felé. Az óvatosság ellenére hajnali négykor már minden arab egység tudta: „Támadnak a zsidók!”

Mivel az arab lövegek az erőd lejtőjét össztűz alatt tartották, az izraeli ágyúk egy óra után teljesen kifogytak a lőszerből. A szedett-vedett gyalogság magára maradt. „Otthagytak minket meghalni” – emlékezett vissza a hátuk mögött beálló ijesztő csendre Ariel Saron. A későbbi izraeli miniszterelnököt egy repesz a hasán találta el, és fájdalmában csak feküdt a porban, bámulva az ég felé: „Amerre csak néztem, halottak és sebesültek feküdtek. Legtöbben egy faluból érkeztünk, barátok, akikkel együtt nőttünk fel, és most itt, ezen a borzalmas mezőn véreznek el, miközben semmit sem tudok tenni.” A 7. Brigád gyalogságát a tengerparti Sáron régióból szervezték, ezért a kibontakozó drámát  fokozta, hogy gyermekkoruk óta közeli barátok és ismerősök egyszerre estek el. 

A Tel-Aviv –Jeruzsálem gyorsvonat hídja az Ajalon völgyében

A túlélők saját kezükkel próbáltak gödröt ásni a nyílt terepen, hogy elrejtsék magukat a fejük fölött kerepelő géppuskatűztől. Vizük nem volt, így a tűző napsütésben gyötrődve várták, hogy végre engedélyezzék számukra a visszavonulást. A parancs fél tizenegykor érkezett meg, és a vert sereg életét mentve futott a harctérről. Ariel Saron szerint a szégyen, hogy a sebesülteket maguk mögött hagyták, vezetett oda, hogy az izraeli hadseregben íratlan szabály született: többé senkit nem hagyunk a harcmezőn. „Egy remek srácnak Kfar Sabából egy gránát elvitte mindkét lábát, így egy géppuska mögé húzta magát, és így fedezte a visszavonulást” – írta le a megrázó látványt a későbbi miniszterelnök, aki egy bajtársával együtt végül élve jutott el a hátországba. Hátuk mögött a környék arab lakossága nekilátott egyesével kifosztani és kivégezni a magatehetetlen sebesülteket.

Az elesettek pontos számát – mai adatok szerint 72 halott és 140 sebesült – sokáig nem sikerült tisztázni, mert az Európából érkezett bevándorlókat olyan gyorsan vitték a frontra, hogy a kikötőkben sokukat még regisztrálni sem tudta a bevándorlási hivatal. Egy Pinhas Kokabka nevű lengyel zsidó maradványait a családja például negyven éve keresi az Ajalon völgyében, mert bár a katonai névsorban nem szerepelt, több beszámoló szerint is a Latrún elleni offenzíva során esett el. A 48-as háborúban elesett négyezer izraeli katonának körülbelül a harmada volt holokauszttúlélő, akik alig néhány hetet vagy hónapot töltöttek el új hazájukban, mielőtt az életüket adták volna érte.

A pásztorok ösvényén

A kudarcba fulladt támadást hat újabb próbálkozás követte, amelyek során, bár több mint száz újabb névvel bővült az áldozatok névsora, de végül – bár sokszor csak hajszál híján – egyik sem vezetett eredményre. Az IDF (Izraeli Védelmi Erők) utolsó kísérletét az inspirálta, hogy a távozó britektől sikerült ellopnia két Centurion tankot, amikkel felfegyverezve újra megkísérelhették az erőd elfoglalását. Az emelkedőn felfelé azonban a zsákmányolt brit tankok találatot kaptak, ezért végül lefújták a támadást.

Jeruzsálem kapuja továbbra is bevehetetlennek tűnt.

Május 30-án éjfélkor viszont egy járőrdzsip rátalált egy pásztorok által kitaposott ösvényre, ami dél felől megkerülte a latrúni erődítményt. „Ha a Vörös-tengeren átjutottunk, ez is sikerülni fog” – buzdította a szakaszparancsnok az embereit, majd ráhajtottak a több száz éve használt göröngyös útvonalra. Mivel a kerekek rendre elakadtak, sok helyütt emberi erővel kellett átnyomni a teherautót a sziklákon, ezért a kimerült csapat a hajnal közeledtével pihenőre tért. Az álmukból hirtelen egy távoli motorzúgás ébresztette fel az expedíciót, ami meglepetésükre szintén egy zsidó őrjárat volt, mégpedig az ostromlott városból: Jeruzsálemből. A váratlan találkozás egyértelművé tette, hogy a pásztorok elhagyott ösvényén nagyobb erőfeszítések árán egy dzsip-konvoj is át tud jutni, így 24 órán belül Tel-Aviv már útnak is indította az első élelmiszerkonvojt a fővárosba. Hetekig szamarakon, gyalogosan és könnyű járműveken táplálták a Júdea hegyein túl éhező lakosságot, míg végül egy amerikai nyugalmazott ezredes, Mickey Marcus vezetésével Izrael egy rögtönzött országutat alakított ki Burma Road néven. Ezen már napi 100 tonna rakományt tudtak átvinni a blokádon, így június közepére Jeruzsálem megmenekült az éhhaláltól.

Bár Ben Gurion továbbra is támadni akart az Ajalon völgyében, hogy a háború vége előtt megszerezze a keresztesek fellegvárát, a fegyverszünet beálltával további tizennyolc évet kellett várnia arra, hogy a Jeruzsálem–Tel-Aviv főútvonal újra járható legyen. Latrún jelentőségét mutatja, hogy ma ezen a helyen található a függetlenségi háború központi emlékhelye, a nemzeti parkban pedig hatalmas táblákon sorolják fel azok neveit, akik az izraeli hadseregben 1948 óta az életüket vesztették. A győzelem másik látványos emlékműve a hamarosan átadásra kerülő jeruzsálemi gyorsvonat lesz, amelyen akár 28 perc alatt át tudunk suhanni azon az útvonalon, ahol egykor Józsué szavára megállt a Nap, majd 70 évvel ezelőtt hősies csatákat vívtak az örök főváros megmentéséért. 

 

Olvasson tovább: