Kereső toggle

Álomcsapat vagy háborús kabinet?

Trump átállította a külpolitikai váltót

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Mike Pompeo és Gina Haspel Trump elnökkel kinevezésükkor.

Mi szolgálja jobban a békét: kapitulálni minden követelés és fenyegetés elől, vagy meghúzni egy határt és kitartani amellett? Az első irányzat eredményeit már láthattuk az amerikai külpolitikában, most úgy tűnik, kiderülhet, mennyire hatékony a második.

A közelmúltban olyan személycserék történtek a Trump-kormányban a kül- és nemzetbiztonsági politika területén, amelyek felérnek egy váltóátállítással. Egyesek szerint „álomcsapat” formálódott, olyan tagokkal, akik sokkal jobban képviselik az elnök szándékait és kampányígéreteit, ezért kinevezésük is értelmezhetőbb, mint elődeiké volt. A kritikusok – és ők a hangosabbak – viszont azzal ijesztgetnek, hogy Trump „háborús kabinetet” állított össze:

az H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó helyére érkező John Bolton, a Rex Tillerson külügyminisztert váltó Mike Pompeo, valamint ez utóbbitól a CIA vezetését átvevő Gina Haspel mind „veszélyesen keményvonalasok”.

Az biztos, hogy a változások közvetlenül az iráni atomegyezmény sorsáról való döntés, valamint az Észak-Koreával tervezett történelmi csúcstalálkozó előtt nyomatékos üzenetnek is felfoghatók, amely a diktátoroknak, valamint a globalizmus és a külpolitikai engedékenység támogatóinak egyaránt szólhat. Nem hagynak kétséget afelől, hogy Trump szakítani akar az engedékenység évtizedek óta meghatározó, kudarcos külpolitikájával.

A békéhez kell az erő

Mike Pompeo, az új külügyminiszter változatos tapasztalatokkal rendelkezik, de újonc a diplomácia terén. A West Point Katonai Akadémián végzett osztályelsőként, majd a Harvardon jogot tanult. Tanktisztként néhány évig Európában szolgált, azután alapított egy repüléstechnikai céget, és még egy olajvállalat vezérigazgatói posztja is belefért, mielőtt politikára váltott. 2011-ben a Tea Party- mozgalom sodrával került a Kongresszusba Kansas állam egyik képviselőjeként. 2017-ben az új adminisztráció megbízásából ülhetett a CIA igazgatói székébe.

Az ismeretlen kansasi képviselőre sokan akkor figyeltek fel, amikor részt vett a bengázi nagykövetség elleni, 2012. szeptember 11-ei merényletet kivizsgáló kongresszusi bizottságban. Keresztkérdéseivel egyértelműen leleplezte Hillary Clinton akkori külügyminiszter valótlan állításait. Az ügyről készített jelentés megállapította, hogy az Obama-kormány félrevezette a közvéleményt, és nem tette meg a szükséges lépéseket az amerikai személyzet megvédelmezése érdekében.

Pompeo képviselőként és CIA-igazgatóként is szorgalmazta a terrorizmus elleni agresszív fellépést. Ennek jegyében támogatta például a szíriai amerikai beavatkozást: szükségesnek látta megállítani Irán terjeszkedését, és megsemmisíteni nemcsak az Iszlám Államot, de az an-Nuszra Frontot, az al-Kaidát és más terrorszervezeteket is, hiszen ezek nem csak adott földrajzi területeken belül jelentenek veszélyt.

Pompeo közös nevezőn van az elnökkel abban a meggyőződésében, hogy a béke sikeresebben tartható fenn, ha az ellenféllel szemben Amerika erőt mutat. Miután a Trump-kormány fokozott katonai, diplomáciai és gazdasági nyomás alá helyezte Észak-Koreát, Kim Dzsong Un hajlandónak mutatkozott tárgyalóasztalhoz ülni.

Pompeo, még külügyminiszter-jelöltként, húsvétkor titokban Észak-Koreába utazott, hogy előkészítse a két vezető találkozóját. Az amerikai fél világossá tette, hogy a gazdasági szankciók eltörlésének feltétele a kommunista ország teljes denuklearizációja. Emellett ígéretet tett, hogy Amerika szerepet vállalna a gazdasági fejlődés elősegítésében, mégpedig adófizetői források felhasználása helyett magánbefektetők szerepvállalásával.

A találkozó helyszínének és időpontjának lefixálása mellett Pompeo másik diplomáciai sikere három Észak-Koreában fogva tartott amerikai állampolgár hazahozatala volt. A média mégsem értékelte a hatékonyságát. A The New York Times például azt emelte ki, hogy kulcsfontosságú pillanatban, azaz az iráni atomegyezményből való kilépés bejelentésekor nem volt Washingtonban, és európai vezetők hiába keresték telefonon válaszokért. Ez utóbbiakat ugyanakkor aligha érhette váratlanul a hír, amely több hónapja folyó tárgyalások végére tett pontot, ezen kívül a cikkből kiderül, hogy a szerzők tisztában voltak Pompeo útjának céljával.

Az új külügyminiszter a hét elején kilátásba helyezte, hogy Iránt „a történelem eddigi legnagyobb mértékű szankcióival” sújtják, amennyiben nem tesz eleget a nukleáris fegyverkezés megállítását szolgáló intézkedéseknek. Ezek közé tartozik minden, a birtokában lévő nukleáris anyag bejelentése a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) felé, az ügynökség szakembereinek beengedése minden területre, amelyen nukleáris tevékenység folyik, a rakétafejlesztés beszüntetése, és minden amerikai túsz szabadon bocsátása. Hangsúlyozta továbbá, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik hozzá, hogy az iráni rezsim függessze fel a Hezbollah, a Hamasz, valamint a jemeni húti lázadók támogatását, és vonuljon ki Szíriából. (Irán kínai nagykövete a múlt héten Pekinghez fordult segítségért az atomegyezmény megmentése érdekében.)

Vége az engedményeknek

John Bolton az 1970-es évek óta szolgál különböző kormányfunkciókban. Mindegyik minőségében markánsan képviselte az „Amerika érdekei előnyben” hozzáállást. Nem csoda, hogy nemzetbiztonsági tanácsadói jelölésének hírére a média ontani kezdte a figyelmeztetéseket: Bolton egy vérszomjas neokonzervatív „héja”, aki a diplomáciai eszközöket időpazarlásnak tartja és élből elutasítja.

Negatív hírnevére leginkább akkor tett szert, amikor George W. Bush kormányában a fegyverkezés ellenőrzéséért és a nemzetközi biztonságért felelős külügyi államtitkár (2001–2005), majd az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete (2005–2006) volt. A leggyakrabban felhozott vádak ellene, hogy ellenzi a multilaterális megoldásokat, és veszélyesen háborúpárti.

Bolton ugyanakkor, saját bevallása szerint, nem alapvetően a multilaterális együttműködést, mint olyat ellenzi – csak akkor nem ért egyet az ilyen kezdeményezésekkel, ha sértik a nemzeti szuverenitás elvét és Amerika érdekeit. 2010-ben a National Review-ban például azt írta, hogy a Bush-kormány kilépése az 1972-es Amerikai–Szovjet Rakétavédelmi (ABM) Szerződésből, a Nemzetközi Büntetőbíróságból vagy a Kiotói Egyezménytől való elállása mögött ezek hiányosságai álltak, nem holmi „fékezhetetlen vágy az »unilaterális« gyakorlat kialakítására”. A Bush-kormány még új multilaterális formákat is létrehozott, amikor ezek az amerikai érdekeket szolgálták, ilyen például a Proliferation Security Initiative (PSI, a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni biztonsági kezdeményezés).

A PSI tető alá hozása és a Nemzetközi Büntetőbíróságban való amerikai részvétel megtorpedózása valójában Bolton legnagyobb eredményei közé tartozik. A fegyverkezés ellenőrzéséért és nemzetközi biztonságért felelős külügyi államtitkárként munkájának kulcsfontosságú területe volt a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása. Amikor 2002 decemberében a spanyol haditengerészet megállított 15 Jemenbe tartó észak-koreai SCUD rakétát, Powell külügyminiszter és Cheney alelnök úgy döntött, továbbengedik a szállítmányt. Bolton a Nemzetbiztonsági Tanáccsal együttműködve több hónapon keresztül dolgozott azon, hogy a jövőben legyen jogalapja az ilyen szállítmányok megállításának, ami 2003 májusában a PSI formájában valósult meg.

Bolton döntő szerepet játszott abban is, hogy Bush kormánya alkotmányos alapokon ellenezte a 2002-ben magalakult Nemzetközi Büntetőbíróságot, és személyesen kezdeményezett tárgyalásokat több országgal, hogy amerikai állampolgárok ellen ne folytathasson az Egyesült Államok által el nem ismert testület eljárásokat. Több mint száz ország aláírta az erre vonatkozó megállapodást.

Ami Bolton „harciasságát” illeti, legtöbbször kijelentéseinek egyoldalú értelmezéséből vezetik le. A The New York Times például azon megállapítását, miszerint „kevesen vannak, akik nagyobb valószínűséggel háborúba viszik az országot a világ több pontján is”, mint John Bolton, egy február 28-án a The Wall Street Journalben megjelent cikkre alapozza. Az írásban Bolton jogi érvekkel támasztotta alá (de nem követendő javaslatnak szánta) az Észak-Korea elleni megelőző támadást abban az esetben, ha az Egyesült Államokat közvetlen nukleáris veszély fenyegeti a kommunista rezsim részéről.

Teljesen észszerű dolog, ha a külpolitika alakítói realistán állnak Észak-Korea szándékaihoz, és minden lehetőséggel számolnak. Mike Pompeo azt nyilatkozta, hogy az atommentesítési tárgyalások annyira kezdeti szakaszban vannak, hogy még semmi nem látszik abból, hogy hová vezetnek. Különösen, hogy Kim Dzsong Un az USA és Dél-Korea szokásos közös hadgyakorlatát használva ürügyül már belengette, hogy visszalép az amerikai elnökkel való június 12-re kitűzött találkozótól.

Egyes hírforrások szerint a visszakozás valódi oka, hogy Bolton a líbiai modellt említette meg célként: Kadhafi líbiai diktátor a szankciók eltörléséért cserébe, elfogadta nukleáris programjának teljes felszámolását. Ez azonban nem érhette meglepetésként Phenjant, hiszen az Egyesült Államok korábban is világossá tette elvárásait.

Tény viszont, hogy Bolton már tizenöt évvel ezelőtt is tudta, hogy az észak-koreai rezsimnek tett engedmények nem sokat érnek. A mostani diktátor apja, Kim Dzsong Il keresetlen szavakkal ki is záratta a nukleáris egyeztetésekről: „az ilyen emberi söpredéknek és vérszopónak nincs helye a tárgyalóasztalnál”. Azzal érvelt, hogy Bolton nézetei „nem tükrözik az Egyesült Államok elnökének kijelentéseit”, vagyis nem alkalmas arra, hogy képviselje Amerikát.            u

Most viszont Bolton nézetei szemmel láthatóan olyannyira összhangban vannak az Egyesült Államok elnökének kijelentéseivel, hogy utóbbi a nemzetbiztonsági tanácsadójának tette meg. Tizenöt évvel ezelőtt Észak-Korea szava döntött, és a tárgyalások feleslegesnek bizonyultak. Ezúttal várhatóan nem így lesz.

Az első nő a CIA élén

Gina Haspel 33 éve szolgál a CIA-nál. Számos sikeres külföldi küldetést teljesített; az egyik legtapasztaltabb szakembernek tartják. És nő, mégpedig az első, aki az ügynökséget vezetni fogja. Ez a tény valahogy mégis elkerülte a sajtó figyelmét. Érthető, hiszen ígéretesebb volt Haspelnek a terrorizmussal vádolt személyek vallatásában játszott szerepével foglalkozni.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követő helyzetben, amikor egy újabb, esetleg nukleáris fegyverekkel végrehajtott merénylet lehetősége lógott a levegőben, Bush elnök az igazságügyi minisztérium jóváhagyásával és a Kongresszus tudtával utasította a CIA-t, hogy dolgozzon ki egy programot a terroristák vallatására.

A feladatra Dr. James E. Mitchellt választották, mert felfigyeltek egy tanulmányára, melyben azt vizsgálta, hogyan állnak ellen a vallatási technikáknak azok a terroristák, akik ismerték az ún. manchasteri kézikönyvet (a dokumentumot egy Egyiptomból az USA-ba emigrált al-Kaida-tag lopta el a Különleges Erők Fort Bragg-i kiképzőbázisáról. Mint kiderült, a vallatás kibírását segítő kézikönyv széles körben elterjedt a dzsihádisták között, sőt „tananyag” lett).

2002-ben Haspelt a CIA thaiföldi titkos telepének irányításával bízták meg, ahol tudvalevőleg Mitchell módszerei szerint vallatásnak vetették alá a foglyokat. Haspel ugyanakkor nem volt felelős ezeknek az eljárásoknak az engedélyezéséért, és ő maga nem alkalmazta, és nem is felügyelte azokat.

A média ennek ellenére az ENSZ Kínzás Elleni Egyezményének megszegésével és a vallatásokról készített 92 videoszalag megsemmisítésében való részvétellel vádolta meg, és felvetette, hogy háborús bűnök elkövetése miatt eljárást kellene indítani ellene. Az egyik lapnak pedig helyesbítést kellett közreadnia, mert valótlanul állította, hogy Haspel jelen volt az egyik gyanúsított szimulált vízbefojtásos kínzásánál, és gúnyolódott a szenvedésén. A CIA mindeközben nyilvánosságra hozott egy 2011-es dokumentumot, amely bizonyítja, hogy nem Haspel, hanem akkori főnöke, Jose Rodriguez, a CIA titkos külföldi bevetéseket irányító szervezetének (National Clandestine Service) az igazgatója rendelte el a kihallgatásokról készült felvételek megsemmisítését.

Haspel megítélését nagyban befolyásolja egyébként, hogy a Mitchell által kidolgozott programról 2009-ben Dianne Feinstein demokrata képviselő és kollégái szenátusi bizottsági vizsgálatot indítottak. Az ötéves kutakodás után nyilvánosságra hozott jelentésük azonban rendkívül részrehajló volt. A programban résztvevő ügynökök közül egyet sem hallgattak meg, és a sokmillió ügynökségi anyagból kiválogatták azokat, amelyek alátámasztották az előfeltevéseiket: a CIA-programot korrupt és inkompetens vezetők irányították, a foglyokat kegyetlenül megkínozták, mégsem jutottak egyetlen használható információhoz sem. A CIA és a kisebbségben lévő republikánus képviselők hiába tiltakoztak a jelentés nyilvánvaló ténybeli tévedései és hibás következtetései ellen. A legtöbben a mai napig a Feinstein-jelentésre hivatkoznak, miközben nem ismerik a hátterét, és kritika nélkül elfogadják a megállapításait.

A téma tárgyalásánál két alapvető kérdés osztja meg a véleményeket. Az egyik, hogy egyáltalán hatékony-e a vallatás (a Feinstein-jelentéssel szemben például John Brennan, a CIA Obama elnök által kinevezett igazgatója is megerősítette, hogy így nyert információk révén jutottak el Oszama bin Laden rejtekhelyéhez). A másik, hogy ha igen, szentesítheti-e cél az eszközt.

Az egyik legelfogadhatóbb választ Alan Dershowitz jogász, politikai elemző javasolta, és „kínzási garanciának” nevezte: a vallatást alapvetően tiltani kellene, de törvény által meghatározott körülmények esetén és módon engedélyezni lehetne. Az ehhez szükséges kivételes rendeleteket soron kívül ki lehetne adni, és csak az azokban feltüntetett technikákat lehetne alkalmazni. Ez a megoldás lehetővé tenné az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot (hogy a titkosság ne adhasson okot a visszaélésekre).

A vallatásokat egyébként az Obama-kormány idején betiltották, és Gina Haspel azt mondta a kinevezésének jóváhagyásához szükséges szenátusi meghallgatáson, hogy nem hozná vissza a gyakorlatot az ügynökség igazgatójaként.

Olvasson tovább: