Kereső toggle

A brüsszeli fenevad

Martin Selmayr, a rettegett uniós bürokrata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szivárogtatás, dezinformáció, fenyegetés és puccs. Juncker erős embere minden politikai eszközt bevet annak érdekében, hogy előmozdítsa az Európai Egyesült Államok ügyét.

Ha még sosem hallott Martin Selmayr személyéről, ne magában keresse a hibát, az uniós intézményrendszer működési mechanizmusa szinte definíciószerűen taszítja az európai polgárok érdeklődését. Ez jól látható az ötévente tartott Európai Parlamenti választások részvételi adataiból is, amely minden alkalommal negatív rekordot dönt (legutóbb Magyarországon a 29 százalékot sem érte el). Talán a jövő év májusában esedékes választás lehet az első fordulópont ilyen tekintetben, amikor soha nem látott mértékben kerülhetnek euroszkeptikus vagy reformista képviselők az intézménybe. Nem véletlenül. Ennek az egyik oka például éppen Martin Selmayr és az általa megtestesített kíméletlen brüsszeli bürokrácia.

Juncker erős embere

Szinte hetek óta mástól sem zeng Brüsszel, mint a titokban gyűlölt, nyilvánosan tisztelt német kabinetfőnök váratlan főtitkári kinevezéséről. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság jövőre leköszönő elnöke február végén tőle teljesen szokatlan módon rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze, amin bejelentette: márciustól az ő eddigi kabinetfőnöke, Selmayr lesz az Európai Bizottság következő főtitkára. A pozícióval nemcsak a 20 ezer eurós havi fizetés jár, hanem hihetetlen hatalom és befolyás is, hiszen a mindenkori főtitkár koordinálja az uniós intézmények 33 ezer közszolgáját. Nigel Farage, Brexit-párti brit EP-képviselő röviden úgy foglalta össze a kinevezést, hogy ezzel Selmayr lett „a világ leghatalmasabb bürokratája”. Az ominózus pozíció abból a szempontból is érdekes, hogy míg az uniós intézmények vezetőit (Európai Bizottság, Európai Tanács és Európai Parlament) minden öt évben megválasztják, a főtitkári posztot 61 év alatt csak heten töltötték be, az első ilyen személy, Emile Noel például egyből 30 évig.

Még ebben sem volna semmi meglepő, hogyha nem éppen Martin Selmayról lenne szó. Több uniós tisztviselő véli úgy, hogy valójában nem Juncker, hanem a jobbkezeként dolgozó kabinetfőnöke gyakorolta az igazi hatalmat az elmúlt négy évben az Európai Bizottság élén. A feltételezéseknek nehéz nem hinni annak tudatában, hogy a luxemburgi vezetőnek rendkívül komoly egészségügyi problémái vannak, komoly láncdohányos és sokat iszik. (A Politico értesülése szerint az előbbit az irodák szellőzőberendezésének kicserélésével próbálták orvosolni. Utóbbinak a jeleit nem mindig sikerül palástolni, a 2015-ös lettországi uniós csúcson Juncker megmagyarázhatatlan módon puszilgatott és pofozgatott minden kormányfőt és államfőt, köztük leglátványosabban Orbán Viktort, akit „Hello diktátor!” felkiáltással köszöntött.) A rossz szokásai a munkamoráljában is megjelennek, uniós hivatalnokok és nyilvános jegyzőkönyvek is azt mutatják, hogy az EB-elnök alig mozdul ki az irodájából (Kelet-Európába szinte alig utazott), a biztosok ritkán tudnak vele személyesen találkozni, miközben regnálása alatt szinte darabjaira hullott az Európai Unió. Elég csak megemlítenünk a 2015-ös migránsválságot, a 2016-os Brexitet vagy éppen a szétesés küszöbén álló eurózónát. Az, hogy Juncker öröksége mégsem lesz totális kudarc, az pont a munkamániás háttéremberének, Martin Selmayrnek köszönhető.

Raszputyin akcióban

Személyét elképesztő félelem, tisztelet és misztikum övezi az uniós intézmények falain belül és kívül is. A brüsszeli hivatalnokok maguk között hol keresztapának, hol Darth Vadernek vagy épp szörnyetegnek becézik. Utóbbit még a főnöke, Juncker is használta egy ízben, igaz, ő a könyörtelen munkatempója miatt használta ezt a jelzőt. (Beszámolók szerint Selmayr kora reggeltől késő estig, sokszor a hét minden napján dolgozik, időnként a felesége üzeneteire sem reagál.) A vele nem éppen szimpatizáló francia sajtó brüsszeli Raszputyinként beszél róla, bár ezt ő nem igazán tartja sértőnek. A Financial Times kérdésére elmondta, hogy hízelgő is lehet a raszputyini vagy épp lenini hasonlat, ha az a munkavégzésük hatékonyságára vonatkozik. A volt német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble egy rövid viccel jellemezte: „Tudják mi a különbség Isten és Martin Selmayr között? Isten tudja, hogy ő nem Selmayr.”

Míg mi ezen sorokon mosolygunk, a mellette, vagy épp alatta dolgozó tisztviselők számára többnyire kínszenvedés a vele való munka. A Politicónak még a felé elszámolási kötelezettséggel nem bíró uniós biztosok is csak suttogva merik mondani kritikáikat, mert félnek a német bosszújától. Juncker kabinetfőnöke valósággal megkerülhetetlenné tette magát. Az Európai Bizottságot alkotó 27 biztos csak rajta keresztül tud az elnökhöz menni, az ő kegyeit kell keresni bizonyos ügyek elintézéséhez, nem egy biztos az általa teremtett légkörre hivatkozva mondott le pozíciójáról. A bolgár alelnök, Krisztalina Georgieva úgy fogalmazott, Selmayr valósággal megmérgezte a közös munkát, míg Cecilia Malmström svéd biztos EP előtt elhangzott meghallgatásának leiratát egyszerűen átírta, hogy az jobban megfeleljen az elnök kívánalmainak. (A kabinetfőnök úgy bukott le, hogy nem törölte a dokumentumból a módosítási előzményeket.) Az alatta dolgozó hivatalnokok a szokásos hétfő reggeli meetingtől valósággal rettegnek, mivel az ott zajló nyilvános megszégyenítések miatt többen sírva távoztak, mások a felmondásukat is beadták egy-egy „hangos” egyeztetést követően. A francia lapok színfalak mögötti fenyegetőzésről és durva megfélemlítésről is beszámoltak. Nem véletlenül jutott eszébe több újságírónak is a „brüsszeli szörnyről” a Netflix brutális politikai drámasorozata, a Kártyavár. Persze Selmayr befolyása nem csak a biztosok és hivatalnokok vegzálásában merül ki, óriási szerepe van az uniós törvényhozásban, Görögország pénzügyi „megmentésében”, a migránskvótában, a Brexitben és a Magyarország elleni eljárásokban is.

Az Európai Egyesült Államok fanatikusa

A Standpoint magazin újságírója úgy jellemezte a Selmayr család tagjait, mint akik a különböző történelmi korokban mindig egy idealizált szuperállam szolgálatában álltak. Martin mindkét nagyapja a második világháború során a náci Németország Harmadik Birodalmát támogatta magas beosztású katonatisztként (Lásd keretes írásunk.) Édesapja, Gerhard is aktív volt a közigazgatásban a háborút követően. Ügyvédként és közgazdászként végzett, majd egyetemi kancellárként és tanácsadóként helyezkedett el. Dolgozott a Védelmi Minisztériumban és a német kancellárián is. Martin Selmayr több lapnak is kifejtette, hogy élete egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor anyai nagyapjával, Heinz Gaedckével ellátogatott a verduni hadszíntérre és a katonai temetőbe. Ott a veterán ezredes unokája lelkére beszélt, miszerint az ő generációjának a felelőssége, hogy ne engedje megismétlődni a múlt hibáit. Ezzel a háttérrel a tinédzser Selmayr elképesztő szorgalommal kezdte meg jogi tanulmányait, rengeteget utazott, tanult Bonnban, Münchenben, Berlinben, Passauban, Genfben és még Londonban is.

Utóbbi városhoz egy újabb meghatározó emléke kötődik. A King’s College hallgatójaként huszonévesen ellátogatott Margaret Thatcher memoárjának a dedikálására. A volt brit vezető a beszédében éles kritikával illette utódját, amiért az behódolt az európai projekt eszméje előtt. Selmayr számára már ekkor világossá vált, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió elképzelései között áthidalhatatlan különbség van. Mire a kétezres évek elejére bekerült a brüsszeli körforgásba, már egy magasan képzett (öt nyelvet beszél folyékonyan, további hármat alapszinten) európai „fanatikusként” hirdette az Egyesült Európai Államok eszméjét. Ő úgy magyarázza, egy szabadabb és egységesebb Európáért küzd, amit a tolerancia és társadalmi harmónia jellemez. A hangzatos szavak mögött azonban egy rendkívül kemény, tekintélyelvű, hierarchikus és egyben bürokratikus hatalom kiépítését képzeli el, ami hatékonyan tudja felvenni a küzdelmet a szuverenitáshoz ragaszkodó nemzetállami elképzeléssel szemben.

A magyarfaló

Selmayr főtitkári kinevezését követően a hazai sajtó úgy számolt be a döntésről, hogy Brüsszelben csúcspozícióba került Magyarország egyik legnagyobb ellenlábasa. Nem véletlenül. Ha megnézzük a német tanácsadó korábbi munkaadóit, azt látjuk, hogy szinte mind valamilyen szinten összetűzésbe kerültek a magyar kormánnyal. A ’90-es évek végén például az Európai Központi Banknál dolgozott, ami sok kritikát fogalmazott meg az első és második Orbán-kormány gazdaságpolitikája, valamint például a devizahitelek rendezésére irányuló törvényi szabályozások miatt is. Majd az évezredforduló után a magyar RTL Klubot is tulajdonló Bertelsmann jogi osztályvezetője és brüsszeli irodájának egyik irányítója lett. A német médiavállalat a reklámadóval kapcsolatos törvénycsomag után kezdett el jobban beleszállni a magyar vezetésbe.

Martin Selmayr végül Elmar Brok német kereszténydemokrata néppárti képviselő mentorálása alatt (szintén egykori Bertelsmann alkalmazott) 2004-től kezdte el építgetni karrierjét az Európai Bizottság keretein belül. Rögtön az első tíz évét Viviane Reding luxemburgi biztos csapatában töltötte. Először informatikai és médiaügyekért felelős szóvivőként, majd mint kabinetfőnök. A szintén néppárti uniós biztos volt az egyik leghangosabb és legaktívabb ellenlábasa a Fidesz–KDNP-nek a brüsszeli intézményekben. Annak idején a kormány úgy fogalmazott, Reding „magánháborút indított” Magyarország ellen.

Feltételezések szerint azonban pont ebbe bukott bele a 2014-es EP-választások előtt. Sajtóértesülések szerint Reding azzal próbálta meg bebiztosítani elnökjelöltségét az Európai Bizottság élén, hogy aktívan szorgalmazta a fideszes EP-képviselők kizárását az Európai Néppártból. 2013 áprilisában az Új Magyar Szó magas rangú brüsszeli tisztviselő forrásra hivatkozva beszámolt arról, hogy egy dubrovniki vacsorán Joseph Daul néppárti vezető és Reding a magyar kormánypárt kizárásáról egyeztettek. Később a Magyar Nemzet és az Index is arról számolt be, hogy a vacsorai beszélgetés részleteit maga Martin Selmayr szivárogtatta ki, hogy lejárassa a magyar vezetést még a választások előtt és nyomást helyezzen az Európai Néppártra a kizárást illetően. Reding és a kabinetfőnöke végül eltaktikázta magát, a pártcsaládja ugyanis a májusi választásokon más csúcsjelöltet nevezett ki az Európai Bizottság élére.

A Spitzenkandidat

A 2014-es EP-választáson debütált először az úgynevezett csúcsjelöltállító-rendszer. Ennek értelmében nem az Európai Tanács, hanem az Európai Parlament frakciói ajánlhattak az Európai Bizottság élére egy csúcsjelöltet, amit a Tanács megszavazott. Az egyezség értelmében az a jelölt került az elnöki székbe, akinek a frakciója a választáson a legtöbb képviselői helyet tudta megszerezni magának. Maga a metódus neve (Spitzenkandidat) is jelzi, német találmány, Martin Selmayr is aktívan lobbizott annak érdekében, hogy az uniós vezetőkkel elfogadtassa ezt a választási rendszert. Miután a Néppártnál csúcsjelöltként Reding elhasalt, Selmayr  – mentora, Elmar Brok javaslatára – átigazolt az egykori luxemburgi miniszterelnök, Jean-Claude Juncker kampánycsapatába.

Bármennyire esélytelennek tűnt Juncker megválasztása, kampányfőnökként Selmayr sikeresen dolgozta meg a tagállamok vezetőit és képviselőit. Pedig nem kevés ellenlábasa volt. Nemcsak az akkor már kifelé kacsingató brit miniszterelnök, David Cameron, de Angela Merkel német kancellár sem állt be a luxemburgi jelölt mögé. A brüsszeli sajtó szerint az áttörést az jelentette, hogy Selmayr egy németországi körúton sikeres lobbitevékenységet folytatott Juncker érdekében, maga mellé állítva a német közvéleményt, megkerülve ezzel Merkelt. Végül az Európai Tanácsban csak Cameron és Orbán Viktor szavazott Juncker jelöltsége ellen. Az ellentábor azt sérelmezte, hogy a Spitzenkandidat rendszere nem legitim eljárás, mivel az uniós alapszerződésben nincs olyan, hogy csúcsjelölt-állítás. A brit miniszterelnök legfőbb ellenérve az volt, hogy a luxemburgi kinevezésével az EU pont abba az irányba tesz lépéseket, ami miatt az Egyesült Királyság kilépne az Unióból. Cameron úgy fogalmazott, Juncker megválasztásával megrendül a nemzeti kormányok szerepe, és ezt egész életükben bánni fogják a tagállamok.

Az uniós döntéshozók vagy nem vették komolyan, vagy szándékosan nem akartak engedni a brit aggodalmaknak. Ugyanis Juncker elnöksége a reformtörekvések ellenében pont egy még egységesebb Uniót célzott meg egy politikai testületként működő Európai Bizottsággal az élén. Ehhez pedig Selmayr könyörtelen és brutális háttérmunkája elengedhetetlennek bizonyult. 2016-ban, amikor a szigetországban megszavazták a Brexitet, Juncker a kabinetfőnökével együtt szinte azonnal eldöntötte, kit jelöl a tárgyalások uniós felelősének: a Londonban már amúgy is hírhedt Michel Barniert.

Selmayr és a Brexit

„Európa legveszélyesebb embere” – így reagált a brit sajtó, amikor megtudták, Juncker Barniert nevezte ki Brexit-ügyi főtárgyalónak. A Politico szerint már önmagában fricska volt, hogy egy 65 éves franciát küldtek tárgyalni a britekkel, az angol lapok viszont háborús deklarátumként értelmezték a kinevezést. Ezt még Brüsszelben sem fogadták osztatlan örömmel, tekintve, hogy az EB elnöke mindenkit megkerülve döntött a kinevezésről, figyelmen kívül hagyva az Európai Tanács javaslatát.

A bennfentesek a Downing Streeten is úgy látják, hogy a legnagyobb szava nem is Junckernek vagy Barniernek, hanem magának Selmayrnek van a – Brexit ügyében. Kormányközeli források szerint Cameron és May is utálja a német ügyvivőt, aki szerintük a főtárgyaló kinevezésével bosszút akart állni a Brexit miatt. Megint más újságírók viszont úgy vélik, eleve nem is törték magukat a népszavazás előtt az EU-tisztviselők, hogy megkönnyítsék a párbeszédet a brit féllel. Egybehangzó vélemény szerint Selmayr a felelős azért, hogy két ízben is kiszivárogtatták a Frankfurter Allgemeinde Zeitungnak a Juncker–May-találkozók részleteit. A német lap arról számolt be, hogy egy vacsorán Juncker egészen kiakadt a brit miniszterelnökre, aki szerinte egy „másik galaxisban él”, valamint, hogy a találkozó után tízszer szkeptikusabb lett a sikeres végkimenetelt illetően. Aztán egy másik füles már arról szólt, hogy May egyenesen könyörgött az EB-elnöknek, hogy segítsen jobban előmozdítani a zsákutcába jutó tárgyalásokat. Bár a cikkek tartalmát tagadták a felek, a brit vezetés azzal vádolta meg a brüsszelieket, hogy a 2016-os előrehozott választásokba kívántak a szivárogtatásokkal beavatkozni. Amennyiben tényleg ez volt a cél, akkor sikerrel jártak, hiszen a konzervatív kormány megerősödését célzó választáson a párt a várakozásokkal ellentétben jelentősen meggyengült.

Selmayr nem csak a huszonévesen tapasztalt nézetkülönbségek miatt nem szívleli a brit felet, alapvetően úgy véli, hogy a nemzetállamok elképzelése szemben áll az egységes Európa ideájával. Éppen ezért a Brexit-tárgyalásokon már csak azért is próbálják a lehető legjobban ellehetetleníteni a brit felet, hogy ezzel biztosítsák a még Unión belül maradt tagállamok feltétlen integrációját.

Kettős mérce

Ezek tudatában sokkal inkább érthető a felháborodás, ami Selmayr főtitkári kinevezését övezte. A kritikusok zöme azt nem érti, hogyan lehetséges, hogy a szabályokat hozó Európai Bizottság még a saját előírásait sem tartja be akkor, amikor kinevez valakit főtitkárnak. Az EP-képviselők azt sérelmezték, hogy nem volt nyilvánosan meghirdetve a poszt, mások pedig a jelölés átláthatóságát hiányolják. Az a közel ezernyi újságíró, aki szinte mindig mindent előre tud a brüsszeli döntésekről, megdöbbenve hallgatta február végén Junckert, amikor bejelentette Selmayr előléptetését. Indoklása szerint elődje, Alexander Italianer már évek óta gondolkozott a lemondáson, igaz erről senki sem tudott a bejelentés előtt. Az exfőtitkár a továbbiakban Juncker személyes tanácsadójaként dolgozik majd.

Selmayr szemére vetik a tapasztalatlanságát is, hiszen a kinevezéséhez szükséges feltételeket csak úgy sikerült betölteni, hogy pár perccel a végső kinevezés előtt még megtették főtitkárhelyettesnek. Kovács Zoltán kormányszóvivő angol nyelvű blogján kettős mércéről írt, hiszen míg Magyarországon rendre számon kéri a Bizottság az uniós szabályok betartását, Juncker fittyet hány a saját előírásaira és puccsszerű módon jelöli ki embereit. Hasonlóan vélekedik az Európai Parlament és annak Költségvetési Ellenőrző Bizottsága is. Egy egyszerű ejnye-bejnyénél tovább azonban nem mentek a felek, tekintve, hogy Juncker olyannyira kitart választottja mellett, hogy még az idő előtti lemondását is belengette.

Az elmúlt tizennégy év tapasztalata azt mutatja, hogy a jövőben a nemzetállamokkal és Magyarországgal szemben ellenséges Selmayr az újonnan megszerzett hatalmát arra használja majd fel, hogy még jobban előmozdítsa az Európai Egyesült Államok ügyét. Egyik kiemelt projektje például éppen a migránskvóta kérdése, amit hol nyomásgyakorlással, hol egyszerű dezinformálással igyekszik keresztülvinni a tagállamokon. (2015 decemberében megnyirbált adatokkal igyekezett bizonyítani a nemzetállamoknak, hogy az EU jelentős előrelépést ért el a bevándorlás korlátozása terén.) Most már nemcsak pár tucat megfélemlített alkalmazott, hanem egy egész brüsszeli armada áll rendelkezésére, ráadásul, mint vezető brüsszeli bürokrata, se nem megválasztható, se nem leváltható az EP-képviselők által. Gátlástalan nyomulásának egyedül az Európai Bizottság elnöke szabhatna gátat, aki 2019 után úgy tűnik, éppen egyik legnagyobb szövetségese, Michel Barnier lesz.

Az EU főbb intézményei

Az Európai Unió legfontosabb döntéshozó szervei az Európai Bizottság (EB), az Európai Tanács (ET) és az Európai Parlament (EP). Az EB az unió döntéshozó szerve, amelybe minden tagállam egy biztost delegál. Az ET-ben a tagállamok állam- és kormányfői ülnek, míg az EP-be minden 5 évben 750 képviselőt választhatnak meghatározott kvóta alapján az európai polgárok.

Családfa

Selmayr-ék és a huszadik század
Heinz Gaedcke, náci vezérkari főnök unokáját elvitte a verduni katonai temetőhöz
Martin Selmayr apai nagyapja, Josef Selmayr még a Weimari Köztársaságban alezredesként szolgált a katonai erőknél, majd a második világháború során a hírszerzéshez csatlakozott. Kiemelt feladata volt a kelet-európai országok és a Szovjetunió megfigyelése, majd a háború második felében Jugoszláviába helyezték át, ahol a balkáni folyamatokat kellett ellenőriznie (partizánakciók, ellenálló csoportok). Az ellenséges felderítés F-csoportjában való „helytállásáért” megkapta az aranykeresztet, majd később az első és másodosztályú vaskeresztet is.
A háború végeztével amerikai hadifogságba került, vallomását a hadseregben betöltött szerepéről a nürnbergi tárgyalássorozat során is felolvasták. Később a britekhez, majd a jugoszláv igazságszolgáltatáshoz került, ahol tizenöt évre ítélték háborús bűncselekmények miatt. A vád szerint közvetve engedélyt adott a Tito-párti ellenállók kivégzésére. Nem teljesen világos, hogy pontosan miért, de az ítélethozatalt követő második évben, 1950-ben szabadon engedték a munkatáborból. A hadifogságélményeiről Martin nagyapja könyvet is írt A nagy szünet. Német katonák Tito elnyomása alatt 1945–1950 címmel.
A szabadon bocsátáshoz vélhetően köze lehetett az amerikai hírszerző ügynökségnek, a CIA-nek is, hiszen Josef még abban az évben csatlakozott a CIA által alapított, exnáci hírszerzőket tömörítő Gehlen-szervezethez. A szovjetek elleni kémkedést követően ismét a német hadsereg kötelékébe lépett mint altábornagy, majd 1955-ben kvázi ő alapította meg a katonai elhárításért felelős MAD nevű nyugat-német hírszerző hálózatot, amelynek kilenc éven keresztül ő volt az első igazgatója. Ötvennyolc évesen idő előtt nyugdíjazták, holott szerette volna megtartani hivatalát. A hadsereg döntését a bíróságon is megtámadta, ám a fiatalítás indokával a kérelmét elutasították.

Nem tudjuk, hogy Martinnak milyen viszonya volt a százéves korában elhunyt Joseffel, arról viszont már többször is mesélt, hogy anyai nagyapjával, Heinrich „Heinz” Gaedckével szoros kapcsolatot ápolt. Ő a másik nagypapához hasonlóan vezető beosztású német tiszt volt a második világháború alatt és után. Gaedcke már a ’20-as évek közepétől kezdve folyamatosan lépett előre a Wermacht kötelékében. A második világháborúban egy gyaloghadosztály vezérkari főnöke volt, majd egy páncélos hadosztály főparancsnoka. Josefhez hasonlóan ő is elnyerte az első- és másodosztályú vaskeresztet, annak lovagkeresztjét, sőt 1944-ben megkapta a Magyar Érdemrend harmadik fokozatát is. A szovjet csapatokkal szembeni visszavonuló és átcsoportosító hadműveletekért felelt Magyarországon, több hadtörténeti dokumentum is rögzíti a nevét.
A háború után amerikai hadifogságba került, de két év múlva elengedték. Pár évig kereskedőként dolgozott, majd ismét csatlakozott a német hadsereghez, 1961-ben már főhadnagyi rangban volt a Bundeswehrben.

Olvasson tovább: