Kereső toggle

A melegházasság elfogadása kettéválasztotta Nyugat- és Kelet-Európát

A nagy szakadék

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 21. század eddigi egyik legmarkánsabb fordulata a kontinensen a melegházasság törvényesítése - legalábbis, ami Nyugat-Európát illeti. A sort Hollandia nyitotta meg 2001-ben (ezzel világelső is lett egyben), azóta további 14 európai ország követte a példáját. Európa globálisan is élen jár ezen a téren: több országban házasodhatnak a melegek, mint a világ többi részén együttvéve. Nincs még egy olyan földrajzi térség, amely ilyen egyöntetűen felvállalta volna a házasság újraértelmezését, hiszen a melegházasságot engedélyező, Európán kívüli országok (jelenleg 10) - bár vannak közöttük nagy lélekszámú államok, mint Brazília - világszerte elszórtan helyezkednek el.

Ha a térképen nézzük meg azt, hogy mely európai országok mentek a legtovább a homoszexuális jogok érvényesítésében, egyértelműek a törésvonalak: a kontinens nyugati fele másfél évtized alatt teljesen rózsaszínű lett. Nemcsak a törvényhozás, hanem a lakosság is beállt a melegházasság mögé, a legtöbb nyugati országban 70-90 százalékos az új szabályozás támogatottsága. A közép-európai országok biztosítják a meleg állampolgárok egyenlőségét, de a házasságot továbbra is fenntartják a hagyományos, egy férfi és egy nő szövetségének. A homoszexuálisokat az életmódjuk miatt sújtó diszkriminációk megszűntek, de a jogi kapukat nem nyitották meg a melegkapcsolatok törvényesítése előtt. Ezekben az országokban legmagasabb a házasság átalakítását ellenzők aránya is: Csehország kivételével mindenütt az ellenzők vannak többségben, Lengyelországban a Pew Research 2017-es friss felmérése szerint 57 százalék, Magyarországon és Horvátországban 64 százalék, Szlovákiában 69 százalék, Romániában 74 százalék mond nemet a melegházasságra. Tovább haladva keletre pedig a lakosság elsöprő többsége ragaszkodik a hagyományos mintához: Ukrajnában 85, Oroszországban pedig a lakosság 90 százaléka utasítja el a melegházasságot, míg a rekordot Örményország tartja, 96 százalékkal.

„A múlt jelöltje”

Egy friss politikai vita jól jellemzi azt, milyen alapvető fordulaton ment keresztül néhány évtized alatt Nyugat-Európa. Hollandiában éles kritikát váltott ki politikusok és a média részéről az Egyesült Államok új nagykövetjelöltje. A 63 éves Pete Hoekstra első ránézésre ideális választásnak tűnt, hiszen Hollandiában született, és családjával együtt hároméves korában vándorolt ki Amerikába. Donald Trump jelöltjének – akinek a kinevezését még a holland parlamentnek és a washingtoni szenátusnak is jóvá kell hagynia – van azonban egy nagy bűne, legalábbis az ultraliberális nyugat-európai elit szemében, mégpedig az, hogy következetesen konzervatív.

Hoekstra 18 éven át, 1993 és 2011 között kongresszusi képviselő volt, és Michigan állam küldöttjeként rendre a melegházasság és az abortusz további liberalizálása ellen szavazott, valamint támogatta a halálbüntetés fenntartását, és nyilatkozataiban az Európa elleni „titkos dzsihádról” beszélt, amelynek jelei már szerte a kontinensen megmutatkoznak. Ezekről a kérdésekről Hollandiában éppen ellenkezőleg gondolkodnak. Az országban 1983 óta korlátlanul elérhető az abortusz (és orvosi javaslatra a 21. héten túl is megölhetik a magzatokat), továbbá szabadon lehet kábítószert vásárolni, engedélyezett a vállalkozási formában űzött prostitúció, és nincs akadálya az eutanáziának sem.

A holland kritikusok szerint ezért tudatos provokáció lehetett az, hogy Trump egy konzervatív politikust küld nagykövetként az ultraliberális mintaországba. A De Volkskrant című lap épp amiatt bírálja az amerikai elnököt, hogy „Trump ugyan egy hollandot küld Hollandiába, de olyat, aki a múltból, az 1950-es évekből érkezett”. Nem mintha Hoekstra provokálni készülne az európaiakat. Amikor megkérdezték tőle, vajon tart-e attól, hogy Hollandia modern kori „Szodomává és Gomorrává” válhat, azt felelte: „Egyáltalán nem így gondolom. Nyilvánvaló, hogy Hollandia számos területen eltérő döntést hozott, mint az Egyesült Államok. Külföldi politikusként azonban ezt a tényt tiszteletben kell tartani akkor is, ha nem értünk egyet ezekkel a döntésekkel.”

A baloldal szívügye

A legutóbbi, németországi és máltai döntések azt mutatják, hogy Nyugat-Európában a konzervatív parlamenti többség sem tudja – és újabban már nem is akarja – útját állni az LMBT-közösség újabb és újabb követeléseinek.

Ezt már a világelső holland döntés is megmutatta. Bár a törvényjavaslatot a baloldali-liberális kormánykoalíció kezdeményezte, amikor 2000. szeptember 12-én a hágai parlament 109–33 arányban megszavazta a melegházasságot, a kisebbségben lévő kereszténydemokrata pártok sem ellenezték egyöntetűen a döntést. Két évvel később Belgium következett, ahol a flamand kereszténydemokraták már egyhangúan a melegházasság mellett szavaztak, mind a képviselőházban, mind pedig a szenátusban.

A protestáns-liberális Hollandia és Belgium után meglepetésre egy igazi konzervatív fellegvár, Spanyolország következett Európában. A döntés előzménye volt, hogy 2004-ben, a három nappal a tragikus március 11-ei madridi vonatrobbantások után megtartott parlamenti választásokon a felmérésekben addig egyértelmű hátrányban lévő szocialisták váratlanul legyőzték a José María Aznar miniszterelnök vezette konzervatív Néppártot. Az új kormányfő, José Luis Rodríguez Zapatero beiktatási beszédében bejelentette: „Elérkezett az idő, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk az elfogadhatatlan diszkriminációnak, ami oly sok spanyolt sújt a szexuális preferenciái miatt.”

Zapatero megígérte, hogy a polgárjogi változtatások mellett minden más területen – a társadalombiztosításban és a munkavállalói jogok területén is – teljes egyenlőséget valósítanak meg. Annak ellenére, hogy a spanyol Néppárt szinte egy emberként elutasította a melegházasság törvényesítését, a baloldali többség a parlament mindkét házában keresztülvitte a módosítást. Ez a számarányokat tekintve nem volt meglepő, ám annál komolyabb csalódást okozott sok konzervatív spanyol számára, hogy a – történelmi hagyomány szerint – „legkatolikusabb uralkodó”, János Károly király sem élt a vétó lehetőségével, így a törvény 2005-ben életbe léphetett. Ezzel Spanyolország lett a harmadik melegházasságot elfogadó ország Európában és egyben a világon is (Kanada első tengerentúli államként 19 nappal később követte). Bár 2011-ben a Néppárt visszatért a hatalomba, a döntést nem változtatták meg, arra hivatkozva, hogy azt az alkotmánybíróság helybenhagyta.

Frontvonal

Spanyolország után néhány éves szünet következett, majd 2009 után egy újabb hullám jött Európában, párhuzamosan Barack Obama amerikai elnökké választásával. Előbb négy északi állam (Svédország, Norvégia, Izland és Dánia), valamint a szintén konzervatív Portugália folytatta a sort, majd két vezető európai ország, 2013-ban Franciaország és 2014-ben Nagy-Britannia (Észak-Írország kivételével) követte őket.

Franciaországban 2011-ben a Nemzetgyűlés még leszavazta a melegházasság elfogadását, de 2012-ben a szocialisták elnökválasztási és parlamenti győzelme után megnyílt a lehetőség a változtatás keresztülvitelére.

A protestáns európai országoktól eltérően Franciaországban a lakosság jelentős része (egyes felmérések szerint a többsége) elutasította a házasság jogi kereteinek megváltoztatását, és ennek a véleményének több százezres utcai demonstrációkon is hangot adott. A törvényt ennek ellenére 2013-ban beiktatták, és a párizsi parlament döntése nyomán nemcsak Franciaország kontinentális felségterületein vált szabaddá a melegek számára a házasság, hanem a francia tengerentúli területeken, például a Csendes-óceán térségében fekvő távoli Új-Kaledóniában és Francia Polinéziában vagy a karib-tengeri Guadeloupe szigetén is.

A 2014-es brit döntést az tette lehetővé, hogy a Konzervatív Párt – David Cameron vezetésével – két évvel korábban beállt a melegházasság támogatói közé, így azt elsöprő többséggel fogadták el (az alsóházban 400–175, a felsőházban 366–161 volt az arány). A brit konzervatív kapituláció már előrevetítette, hogy további, tradicionalistának elkönyvelt nyugat-európai országok is beállnak a sorba. Így is lett: Írország és Luxemburg 2015-ben, Németország és Málta pedig idén döntött a melegházasság elfogadásáról. A többségében katolikus írek ráadásul népszavazáson döntöttek, 62 százalékos egyértelmű eredménnyel az ügyben.

Mindez azt jelenti, hogy a nyugat-európai országok közül – néhány miniállamot nem számítva – már csak Olaszországban, Ausztriában és Svájcban tart ki a törvényhozás a házasság védelme mellett.

A politikai-jogi lépéseket azonban mindhárom államban megtették már a döntés előkészítésére, és a lakosság többsége is támogatja azt, így inkább csak az időzítés maradt a kérdés.

Közben a kontinens keleti felén több ország alkotmányba iktatta a hagyományos házasság védelmét, Magyarország mellett Horvátország és Szlovákia is, míg több országban megtartották az ugyanerre vonatkozó korábbi alkotmányos tilalmat (Lengyelország, Bulgária, Ukrajna és a balti államok). A térképet tekintve óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a nyugati politikusok részéről a közép-kelet-európai országokkal szemben tanúsított egyre hevesebb kritika, illetve a különböző szankciók követelése mögött mennyire húzódhat meg a kontinenst kettéválasztó kulturális szakadék? Hiszen a melegházasság az LMBT-aktivisták szerint is többről szól, mint puszta jogi formuláról: egy társadalomnak a viszonyát mutatja meg olyan alapvető kérdésekhez, mint a családok jövője, vagy a hagyományos értékek szerepe. A nyugat már döntött, keleten még van miért küzdeni.

Olvasson tovább: