Kereső toggle

Jöhet az újabb „együttélés” Franciaországban?

Szoros verseny

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Történelmi eredményt hozott a francia elnökválasztási verseny első fordulója, hiszen a hagyományos politikai váltógazdaság jelöltjei be sem kerültek a második fordulóba, ahova a centrista Emmanuel Macron és a nacionalista Marine Le Pen jutottak tovább. Ez gyakorlatilag egy politikai földrengéssel ér fel, és ahogy ilyenkor lenni szokott, az a valószínűbb, hogy kaotikus állapotok alakulnak ki.

Meglepő módon a közvélemény-kutatások ez alkalommal nem tévedtek, és az erősorrend valóban nagyon szoros versenyben alakult ki. Az első és az utolsó (nagy) jelölt között mindössze négy százaléknyi volt a különbség: Emmanuel Macron 24,01 százalékot, Marine Le Pen 21,3, François Fillon 20,01, Jean-Luc Mélenchon pedig 19,58 százalékot szerzett.  A számokat tekintve kirajzolódó térkép azt mutatja, hogy Marine Le Pen az ország keleti részében szerepelt jobban, az észak-keleti régiókban a népszerűsége 26 százalék felett volt. Emellett az ország középső részében is jó eredményt ért el – leszámítva Párizst és környékét –, 20 és 26 százalék között, egyértelműen gyengébb azonban a nyugati régióban, ahol 20 százalék alatt teljesített. A választási térképet megnézve érdekes összefüggésre mutatott rá Jacques Levy, a lausanne-i Ecole Polytechnique kutatója, aki szerint a Le Penre leadott régiók szerinti szavazatok majdnem teljesen megegyeznek az 1992-es Maastrichti Szerződésről tartott referendum „nem” szavazataival. Ehhez hasonlóan Macron ott szerepelt jól, ahol az 1992-es referendumon igennel szavaztak. Ez tulajdonképpen érthető, hiszen Marine Le Pen valóban erőteljesen euroszkeptikus programmal kampányolt, míg Macron pedig EU- és globalizációpártinak tekinthető.

A nagy kérdés persze az, hogy kinek hol vannak tartalékai a május 7-ei második fordulóra. 2002-ben Jean-Marie Le Pennek esélye sem volt a második fordulóban, hiszen a baloldali szavazók is felsorakoztak Jacques Chirac mögött, hogy megakadályozzák az FN akkori vezetőjének hatalomba kerülését. Chirac így több mint 80 százalékkal lett másodjára is elnök. A mostani helyzet sokkal összetettebb. A közös név ellenére Marine Le Pen nem apja politikáját viszi tovább, akit mellesleg még a pártból is kizáratott egy antiszemita megjegyzése miatt. Marine Le Pennek tehát lehetnek tartalékai a kihullott jelöltek szavazói között: egy friss felmérés szerint a szintén euroszkeptikus Jean-Luc Mélenchon szavazóinak 17-18 százaléka hajlandó lenne rá szavazni, több mint 30 százaléka pedig nem venne részt a választáson. Ennél sokkal nagyobb a szavazói hajlandóság a Fillon-táborban, amelyet az IFOP 30 százalék körül becsült. A kérdés persze az, hogy ez a jobboldali tábor mennyire veszi figyelembe François Fillon és Nicolas Sarkozy útmutatását, akik arra buzdították a Fillonra szavazókat, hogy a második fordulóban inkább Macronhoz forduljanak, hogy így elzárják a hatalomtól Le Pent. Nem biztos azonban, hogy mindez ennyire egyszerű. Jean-Marie Le Pen 2002-ben azzal vádolta Nicolas Sarkozyt, hogy kemény retorikájával a kampány során ellopta az FN szavazóinak egy részét. Ezt így nyilván nehéz lenne igazolni, de tény, hogy a két szavazótábor között van átfedés, és könnyen elképzelhető, hogy a jobboldal hagyományosan erős vidéki régióiban a pártvezetés intenciói ellenére a szavazótábor mégis Le Penre voksol majd.

„Cohabitation”

Tekintettel arra, hogy a második fordulóba bejutott elnökjelöltek nem a hagyományos jobb és baloldali politikai váltógazdaság képviselői, Franciaországnak valószínűleg újra meg kell barátkoznia a „cohabitation”-nal, aminek politikai jelentése leginkább az „együttkormányzás” lenne. A cohabitation (magyarul együtt lakás) nagyon fontos elv a francia politikai életben, és azt a furcsa politikai helyzetet jelenti, amikor az államfő nem ugyanannak a pártnak a tagja, mint a parlamenti többség. Ez korábban többször is bekövetkezett, részben annak köszönhetően, hogy míg a parlamentet öt évre választották, a köztársasági elnököt viszont hét évre. Így könnyen előállt az a helyzet, hogy a parlamenti többség és az államfő nem voltak szinkronban.

Részben a cohabitation elkerülése érdekében tizenöt éve megváltoztatták a választási rendszert, vagyis jelen pillanatban a parlament és az államfő mandátuma egyaránt öt évre szól.

A leghíresebb együttkormányzások egyike, amikor 1986-ban a jobboldal győzelmet aratott a parlamenti választásokon, és François Mitterrand Jacques Chiracot bízta meg kormányalakítással. Ez a helyzet egészen 1988-ig állt fenn, amikor Mitterrand feloszlatta a parlamentet. Az utolsó cohabitationra 1997 és 2002 között került sor azt követően, hogy taktikai okokból Jacques Chirac feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki. Chirac és tanácsadói arra számítottak, hogy a jobboldal megerősödve kerül ki a választásokból, de éppen fordítva történt. A választásokat a szocialisták nyerték, és ők adták a kormányfőt Lionel Jospin személyében. Jospin lett az első szocialista elnökjelölt, aki nem tudott bejutni a második fordulóba, mivel lemaradt a jelenlegi elnökjelölt apja, Jean-Marie Le Pen mögött.

A történelminek nevezett választás nagy zűrzavart hozott a francia politikai életbe, jelen pillanatban ugyanis úgy fest, hogy sem Emmanuel Macronnak, sem Marine Le Pennek nem lesz parlamenti többsége. Macronnak az a taktikája, hogy nem a szocialista párton belül indul, hanem egy új mozgalmat hoz létre a megválasztása érdekében, bejött az elnökválasztáson, de visszaüt a júniusi parlamenti választásokon. Emmanuel Macron jó taktikai érzékkel ismerte fel azt, hogy az elmúlt öt év kormányzati teljesítményét követően a szocialista párt csak terhet jelent. (A szocialista párt jelöltje, Benoit Hamon mindössze 6 százalékot szerzett vasárnap). Az új mozgalommal sikerrel kerülte meg a szocialista pártot – amelynek kormányában a legfőbb gazdasági pozíciót töltötte be –, arra azonban nem adott választ, hogy kivel kíván kormányozni. Az En Marche ugyanis (még) nem egy politikai párt, nem rendelkezik annak az infrastruktúrájával, nincsenek helyi képviselői stb. A múltjából adódóan tehát az tűnik logikusnak – és ezt gondolják szemmel láthatóan a szocialisták is –, hogy Macronnak szüksége van a szocialista pártra a kormányzáshoz. Ez azonban nem biztos, hogy menni fog, a legutolsó felmérések szerint ugyanis a jobboldalnak (vagyis a Republikánusok nevű párt jelöltjeinek) magabiztos többséggel kell rendelkeznie a parlamenti választásokat követően. Feltételezve, hogy a Fillon elleni lejárató kampány nem ártott túl sokat a pártnak, minden jel arra mutat, hogy Emmanuel Macron győzelme esetén jön az újabb cohabitation.

A kormányzás stabilitása szempontjából nem lenne egyszerűbb a helyzet akkor sem, ha Marine Le Pen győzne. A korábbi felmérések szerint ugyanis bár az FN folyamatos erősödést mutatott az elmúlt években, attól nagyon távol áll, hogy akár csak a legnagyobb ellenzéki párt legyen. A választás előtt a Le Figaro feltette Marine Le Pennek a kérdést, hogy győzelme esetén kivel fog kormányt alakítani, amire az FN vezetője azzal válaszolt, hogy a francia nép bölcs, és tudja, hogyan kell szavazni. Ez lehetséges, hogy igaz, de Marine Le Pen győzelme esetén is inkább az együttkormányzásnak van esélye.

Olvasson tovább: