Kereső toggle

Elindult a közös európai hadsereg létrehozása

Védelmi közösség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A közös európai hadsereg terve valamilyen formában már az 1950-es évektől napirenden volt. Legújabban Jean-Yves Le Drian francia és Ursula von der Leyen német védelmi miniszter dolgozott ki konkrét javaslatokat az unió védelmi rendszerének modernizálására. A legtöbb tagállam szerint szükség van a lépésre, de Nagy-Britannia – amely mindig is a vállalkozás kerékkötőjének számított – egyből jelezte, hogy mindenféle katonai együttműködéstől visszalép, ha az EU ilyen módon kockára tenné a NATO-val való szövetségi viszonyt.

„Új Európa kezdetének” alapjait rakta le augusztus 22-én a francia, német és olasz államfő egy Nápolyban tartott találkozón, melynek középpontjában egy közös európai haderő állt. A témában két héttel később a három ország védelmi miniszterei ültek össze, ezúttal Párizsban. Federica Mogherini, az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője ezzel egy időben a La Repubblicának adott interjújában már brüsszeli székhelyű, állandó európai parancsnokság szükségességéről beszélt, amely az EU jövőbeni katonai műveleteit irányítaná. A szeptember 16-ai pozsonyi csúcson pedig olyan uniós egységek kialakításának menetrendjét ismertette a résztvevőkkel, melyek képesek a NATO-tól függetlenül cselekedni, és melyekből később felépülhetne az európai hadsereg.

A „menetrendet”, vagyis az Európai Unió védelmi rendszerének modernizálására vonatkozó javaslatokat a francia és a német védelmi miniszter, Jean-Yves Le Drian és Ursula von der Leyen dolgozta ki. A dokumentum logisztikai, orvosi és más egységek létrehozását, a kutatás-fejlesztés koordinálását, valamint a pénzügyi és egyéb politikák összehangolását szorgalmazza. Az információszerzést európai műholdak segítenék, a csapatszellem egységességét pedig közös katonai akadémia biztosítaná. Még konkrétabban, a hadműveletekhez például közös pénzügyi alap állna rendelkezésre a 27 tagország számára, úgy, hogy ahhoz szükség esetén külön engedélykérés nélkül hozzáférhetnének. A csapatokat adó országokat a többiek logisztikai források elérhetővé tételével támogatnák, kivált a légi és tengeri közlekedésben. A nagy titkosszolgálatok hírszerzési kapacitását teljes mértékben megosztanák, különösen a műholdas felvételkészítést, amely lehetővé tenné, hogy a döntéshozók „válság előtti helyzetben” megfelelő információk birtokában intézkedjenek.

A felvázolt struktúrák egyébként – ha csak kezdetleges formában is – már léteznek. Többször sor került például már EU-szinten irányított katonai műveletekre; az elsőre 2003-ban Macedóniában, a tagországok nagyköveteiből álló Politikai és Biztonsági Tanács felügyelete alatt. Jelenleg hat ilyen művelet zajlik EU-n kívüli országokban, több mint tíz „polgári misszió” mellett. A közös haderőhöz képest annyi a különbség, hogy az unió nem közvetlenül alkalmazza a katonákat, hanem különböző országok alakulatai működnek együtt, saját egyenruhájukat megtartva. Az EU Katonai Bizottságát a tagországok legmagasabb rangú katonai vezetői alkotják, az ennek alárendelt Katonai Törzset pedig a tagállamok hadserege adja. A hadműveletek költségeit a központosított gazdálkodásból elkülönített kasszából fedezik. Jelenleg is adott a lehetőség, hogy egyes tagországok – a többiek támogatása vagy bevonása nélkül – szorosabb védelmi kooperációra törekedjenek. Ilyen esetben a szükséges területeket – operatív tervezés, képzés, logisztika, felszerelés használata stb. – maguk összehangolják.

A közös hadsereg ötlete egyidős az unió történetével. 1954-ben a francia parlament ellenállásán bukott meg az – akkor még Európai Szén- és Acélközösség tagországait tömörítő – Európai Védelmi Közösség létrehozása, amely már tartalmazta egy szupranacionális hadsereg megvalósításának szándékát. Később a NATO-val való szoros szövetséget mindenek fölé helyező Nagy-Britannia sorozatos vétói torpedózták meg a tervet, így a Brexit-szavazás után úgy tűnt, hogy a helyzet – Jean Monnet szavaival – most már elég „érett”. Theresa Mayt meg sem hívták Pozsonyba, de az angolok ismét hamar lehűtötték a kedélyeket. Sir Michael Fallon védelmi miniszter sietett leszögezni, hogy az Egyesült Királyságnak egyelőre még van beleszólása a kérdésbe, és az álláspontja nem változott: „Teljes jogú tagok vagyunk, és továbbra is ellenállunk minden olyan próbálkozásnak, amely riválist támasztana a NATO-nak.” Korábbi nyilatkozatokban Fallon kilátásba helyezte, hogy országa akár az Európai Védelmi Ügynökségből is kilép (melyhez nem EU-tagok is tartozhatnak), és az Európában legütőképesebbnek számító hadserege nem vesz részt uniós missziókban az egységes európai haderő zászlaja alatt.

Azonban a NATO-val való európai együttműködés is módosulhat a jövőben. François Hollande a múlt heti pozsonyi csúcson – a Le Figaro szerint – „elsőként mondta ki, amit több európai vezető gondol: az Egyesült Államoknak a november 8-ai elnökválasztás utáni visszatérése az izolacionizmushoz hátrányosan érintené az EU védelmi ambícióit. „Ha Amerika az eltávolodást választja, Európának képesnek kell lennie az önvédelemre” – mondta a francia államfő. Bár Donald Trump neve nem hangzott el, a megjegyzés burkoltan a republikánus jelöltre vonatkozott, aki elavultnak tekinti az észak-atlanti szervezetet. Az igazsághoz ezzel együtt hozzátartozik, hogy a Pentagon az Obama-adminisztráció alatt több ízben felhívta a figyelmet, mekkora kockázatot jelent a NATO-nak az európai katonai költségvetések elégtelensége.

Az EU természetesen csak a tagországok beleegyezésével jogosult lépéseket tenni a közös hadsereg létrehozásának irányába. Az uniós szerződések lehetővé teszik ugyan „egy közös védelmi politika fokozatos kialakítását, amely később közös védelemhez vezethet”. De a „közös védelem” (melynek mibenléte egyébként nincs konkrétan meghatározva) csak akkor valósulhat meg, ha „az Európa Tanács egyhangúlag úgy határoz”. Más területekkel ellentétben, a biztonság és védelem kérdésében az Európai Bizottság nem javasolhat törvényeket, és minden döntést egyöntetűen kell meghozni. Azonban itt is van kiskapu, és elképzelhető, hogy Párizs és Berlin alkalmazni is fogja a Lisszaboni Szerződés 44. cikkelyét. Ennek értelmében azon tagállamok, melyeknek „szándékukban és képességükben áll a biztonsági integráció megvalósítása”, ezt más EU-s országoknak a tervvel szembeni ellenállása esetén is véghezvihetik.

A kritikusok leginkább abban látnak problémát, hogy a közös európai hadsereg felállítása esetén még nagyobb mértékben kerülne át nem választott brüsszeli bürokraták kezébe az irányítás a nemzetállamok rovására. Olyan észrevételek is megfogalmazódnak, hogy az európai vezetők nem vonták le a megfelelő tanulságokat a Brexitből, és a lakosság jelentős részének elutasítása ellenére sem mondtak le az európai szuperállam megteremtéséről. Az unióból kifelé tartó briteken kívül ugyanakkor más tagállam nem jelezte kifogását a tervvel szemben, még – mint azt számos francia lap paradoxonként kiemelte – a központi migránspolitikát és a kötelező kvótát elutasító közép-európai országok sem.

Olvasson tovább: