Kereső toggle

Fél évszázada kezdődött  a kínai kulturális forradalom

Bombázzátok a főhadiszállásokat!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Május 16-án lesz 50 éve, hogy Kínában elkezdődött a  „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”, amihez rendre hozzáfűzték, hogy „személyesen Mao elnök kezdeményezte és vezeti”. Egyszerre volt ideológiai és hatalmi harc, az országot ellenőrző kommunista párton belüli (következményeiben az egész társadalomra átcsapó) fortélyos és kíméletlen küzdelem, felülről kirobbantott lázadás, tömegmozgósítás, boszorkányüldözés, már-már  katonai hatalomátvétel, egyes szakaszaiban polgárháború is. Mindez a hagyományos kínai kultúra értékeinek rombolásával párosult.

A tíz évig tartó politikai megpróbáltatás mérhetetlen károkat okozott, és számtalan áldozattal járt: felforgatta a társadalmat, és átrendezte Kína nemzetközi kapcsolatait, elszigetelte a befelé fordult országot, miközben kiélezte a szovjet–kínai ellentéteket, lehetővé téve az addig elképzelhetetlen kínai–amerikai párbeszédet.
Az 1966. május 16-ai körlevéllel fordulóponthoz értek a több évtizedes küzdelem nyomán 1949-ben hatalomra jutott Kínai Kommunista Párt (KKP) csúcsán régóta zajló, de a nyilvánosság számára csak allegóriák formájában megjelenő viták. Ugyanis legfőbb vezetők körében is megindult a Mao ellenfeleinek minősített, a párt vezetője által „a burzsoázia párt- és szocializmusellenes képviselőinek” aposztrofált politikusok elleni nyílt támadás.  A tisztogatást a Mao bizalmasaiból ekkor létrehozott Kulturális Forradalmi Csoport irányította.
A történtek megkerülhetetlen előzménye volt a türelmetlen Mao által 1958-ban kierőszakolt, az ország fejlődésének felgyorsítását célzó „nagy ugrás”, amelyben  a meghirdetett cél Anglia utolérése, kimondatlanul pedig a túlságosan domináló nagy szövetséges, a Szovjetunió megközelítése volt – ha Moszkva nem segít eléggé, akkor „önerőből”, a sok száz milliós lakosság mozgósításával. Az önkényes kísérlet gazdasági katasztrófába, sok millió áldozatot követelő szörnyű éhínségbe torkollott, Mao pozíciója pedig meggyengült: a párt elnöke maradt, de már nem akadályozhatta meg, hogy Teng Hsziao-ping főtitkár és mások az ő egalitárius elveibe ütköző reformokat (például anyagi ösztönzést) vezessenek be.
Mao és hívei szellemi-kulturális offenzívával készítették elő a revansot:  kiadták a Lin Piao hadügyminiszter által Mao műveiből kiragadott, vitathatatlan igazságokként kezelt idézetek gyűjteményét („kis piros könyvecske”), amelyet előbb minden katonának, majd minden kínainak tanulmányoznia kellett. Szintén az előkészület része volt a pekingi opera (egy ősi kínai színpadi műfaj) 1964-ben kezdeményezett reformja is, amelyet Csiang Csing egykori színésznő, Mao felesége irányított: a hagyományos kínai történelmi hősök helyét Mao Ce-tungot dicsőítő művek foglalták el a színpadon. A közvetlen személyi támadásokra  ürügyül egy Vu Han nevű pekingi szerző 1961-ben írt történelmi témájú, de Mao hibáira utaló fabulaként is értelmezhető darabja szolgált 1965 novemberében, amikorra Mao tábora összeszedte magát. (Lásd keretes írásunkat.)
„A nagy kormányos” nem bocsátotta meg Vu Han drámájának célzásait. Mindazokat, akik ellenzik Mao Ce-tung eszméit, le kell leplezni, felül kell bírálni és meg kell dönteni, „függetlenül attól, hogy milyen híresek, milyen befolyásos pozíciót töltenek be, kik irányítják vagy támogatják őket” – üzente abban a cikkben, amelyet vejével, Jao Ven-jüan sanghaji kritikussal íratott meg.
Május 16-tól az események irányítása Mao táborának kezébe került. A szélsőséges személyi kultusz jegyében nevelkedett iskolásokat és egyetemi diákokat „a múlt eltörlésére”, a kulturális értékek, emlékek lerombolására s főleg a kiszemelt ellenségek terrorizálására mozgósították. A tanítás félbeszakadt, a radikálisabb fiatalokból „vörösgárdisták” lettek, akik  büntetlenül alázhatták meg, kergethették el előbb saját tanáraikat, majd a nem- egyszer fizikai erőszakba, lincselésbe torkolló rémtetteket megakadályozni próbáló helyi és magasabb szintű párt- és állami vezetőkre került sor. Híressé váltak Mao nagybetűs plakátjai, tacepaói, ilyesfajta szövegekkel: Fellázadni jogos, vagy Bombázzátok a főhadiszállásokat! Augusztustól a párt elnöke a Mennyei Béke Kapujának emelvényéről tartott szemléket a Tiananmen téren, Peking központjában felsorakoztatott vörösgárdisták milliós tömege felett, és maga is felvette karszalagjukat.
Amikor a vörösgárdisták randalírozása már Mao számára is kényelmetlenné vált, tömegesen falura száműzték őket, hogy „átneveljék őket a szegény- és középparasztok”. Az egyetemeken és másutt is rivális szervezetek vívtak véres csatákat annak eldöntésére, hogy melyikük Mao igazi híve.
E sorok írójának 1971-ben a pekingi Peita egyetemen korábbi vörösgárdisták maguk mondták el, hogy kezdetben szóbeli vitáik hogyan fajultak véres csatákká, miként gyártottak, majd használtak is lőfegyvereket egymás ellen. Mao a hadsereget vetette be a rend helyreállítására, a hatalom mindenütt a katonai vezetésű „forradalmi bizottságok” kezébe került. 1969 végén a győztesek a KKP 9. kongresszusán szentesítették a harcban kialakult új erőviszonyokat. Lin Piaót jelölték ki az idős Mao „örökösének”, de ő nem várta ki sorát: 1971 őszén puccsal próbálta átvenni a hatalmat. A kísérletet
a pekingi hivatalos verzió szerint Csou En-laj miniszterelnök segítségével meghiúsították, a hadügyminiszter menekülés közben életét vesztette.
A  későbbiek szempontjából külön figyelmet érdemel Teng Hsziao-ping sorsának alakulása. Ő volt a kulturális forradalom egyik fő célpontja. Átnevelő táborba zárták, ám 1973-ban Csou oldalán miniszterelnök-helyettesként kapott új feladatot. Csou 1975-ben maga is elhunyt, az utódjelöltnek tűnő Tenget pedig ismét „megdöntötte” Mao legszűkebb környezete, a „négyek bandája”. A kulturális forradalmat csak a pártelnök halála és a banda letartóztatása nyomán, 1976-ban nyilvánították befejezettnek. A dogmákat elutasító („mindegy a macska színe, ha megfogja az egeret”) Tengé lett az utolsó szó, ő állíttatta 1980-ban bíróság elé a négyeket.
Az ügyész szerint az ultrabalos csoport tagjai megtévesztették és manipulálták az idős, beteg Maót. (A kortársak persze tudták, miről van szó: a négyek bandájának említésekor sokan öt ujjukat emelték magasba!) A  vádirat kimondta: a kulturális forradalomban 38 ezer embert üldöztek halálra, és 730 ezret hurcoltak meg.
Ez csak a jogilag bizonyítható bűntettek száma volt. A tényleges áldozatok számát milliósra becsülik a különböző történészek, a felfordulás igazából százmilliók életére hatott, Csiang Csinget és egyik társát halálra ítélték, de végül nem végezték ki őket.
Teng politikája kivezette az országot az anarchiából, megteremtette a gyors gazdasági felemelkedés alapjait, és ezzel megmentette az egypártrendszert, vagyis a KKP hatalmi monopóliumát. A pártvezetés tízévenként váltakozó nemzedékei azóta is a Teng által kijelölt menetrend szerint adják át egymásnak a stafétabotot. Az évtizedes trauma tudata óvatosságra inti őket – bár éppen Hszi Csin-ping, a mai elnök körül alakul újfajta magasztaló, sokakat aggasztó kampány. A „kulturális forradalom” emlékét mostanság hallgatás övezi – talán éppen ezért.

Áthallás

A Haj Zsuj menesztése hivatalából című színmű 1570-ben zajló cselekménye erősen utalt Peng Tö-huaj  hadügyminiszter 1959-ben történt leváltására. Haj Zsuj tartományi kormányzó egy hajdani kínai császárt figyelmeztetett a nép sanyarú sorsára, ezért a felségsértésért elbocsátotta az uralkodó, Peng Tö-huaj hadügyminiszter pedig Mao elnök felelősségét firtatta a „nagy ugrás” súlyos következményeivel kapcsolatban. Ezért követelte – és érte el – a keserű igazságot kimondó marsall leváltását a párt elnöke.

Olvasson tovább: