Kereső toggle

Az illegális fegyverszállítmányok szerepe Líbia szétesésében

A pusztulás forgatókönyve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Négy évvel a Kadhafi-rendszer megdöntése után Líbiában még mindig két, egymással kiegyezni képtelen kormány, a milíciák és az olajmezők irányítása felett háborúzó törzsek teszik lehetetlenné a konszolidációt. Szíriához hasonlóan, a súlyos megosztottság miatt kialakult zűrzavart kihasználva az Iszlám Állam is megvetette a lábát az országban. A drámai helyzetért nem kis mértékben a külföldi beavatkozás a felelős, melyben Katar játszotta az egyik legfőbb szerepet.

Amikor 2011-ben Líbiában megkezdődtek a zavargások, Katar a régióbeli államok közül elsőként lépett fel a felkelők támogatójaként. Az ENSZ-ben, az Arab Ligában és más csatornákon keresztül nemzetközi lépéseket sürgetett Kadhafi diktatúrájának megdöntésére, miközben ő maga sem maradt meg a szavak szintjén: vallási vezetők, üzletemberek, exdzsihádisták és más közvetítők hálózatát létrehozva becsempészett fegyverekkel és pénzzel igyekezett hozzájárulni a forradalom győzelméhez.
A perzsa-öbölbeli emirátust természetesen nem humanitárius eszmék vezérelték. A kicsi, de a világon a legmagasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező állam az elmúlt két évtizedben hasonló elszántsággal törekedett befolyása növelésére a Közel-Keleten. A legnézettebb arab nyelvű televíziónak, az al-Dzsazírának székhelyet adó ország több iszlám ellenállási mozgalmat pénzelt és támogatott fegyverekkel, többek között a Hamaszt, a Hezbollahot és a Muzulmán Testvériség különböző ágait.
A líbiai felkelőknek Kataron kívül más országok, így az Egyesült Arab Emirátusok és Franciaország is szállított fegyvereket. A legnagyobb probléma, hogy a színfalak mögött Kadhafi után is szerepet akartak a játszmában. A kialakult hatalmi űrben Katar saját érdekei szerint kívánt beleszólni az erőviszonyok alakulásába, amihez hozzátartozott, hogy felfegyverezte a Líbiai Hajnal iszlamista fegyveres szövetség harcosait, és pénzzel tömte politikai szimpatizánsai zsebét, például Abdel-Hakim Belhadzs egykori gerillavezért és Al-Kaida-tagot, aki a forradalom alatt részt vett a lázadók kiképzésében. Líbia 1964 óta első demokratikus választásán, júliusban azonban az iszlamisták a vártnál jóval rosszabbul teljesítettek. A Muzulmán Testvériséghez köthető Igazság és Építés Pártja a szavazatok mindössze 10 százalékát gyűjtötte össze, de ami még érzékenyebben érintette Katart, a Belhadzs vezette Haza Párt egyetlen helyet sem szerzett.
Doha veszélyes folyamatoknak adott teret azáltal, hogy szövetségeseit igyekezett előnyhöz juttatni a nemzeti egység rovására. A megosztottságot természetesen nem ő hozta létre: az iszlamista szabadságharcosok (akik Katar támogatását élvezték) egy Törökországhoz hasonló, mérsékelt vallásos vezetők által irányított demokráciát képzeltek el, míg a másik oldal (elsősorban a Kadhafi-rezsim „disszidensei”) szekulárisabb államberendezkedést akartak. A feszültségeket félre tudták ugyan tenni a közös ellenség legyőzése érdekében, de Kadhafi halálával ez az összekovácsoló erő megszűnt, a katari fegyverek pedig hozzájárultak a konfliktus kilátástalan állóháborúvá merevedéséhez.
2013-ra Líbián teljes fejetlenség lett úrrá, s a mai napig ki van téve a milíciák kiszámíthatatlan erőszakos cselekedeteinek. NATO-adatok szerint e katonai csoportok tagjainak száma a 2011-es kezdeti 17 ezerről több százezerre duzzadt, és egyetlen jelenlegi politikai erő sem képes megfékezni őket. Remek terep teremtődött mindezzel az Iszlám Állam afrikai terjeszkedése számára: Sirte központtal egy 200 kilométeres partszakaszon kikiáltották a kalifátus újabb tartományát. Ami az ország lakosságát illeti, több mint 200 ezren éheznek, a forradalom idején otthonukat vesztetteknek azóta sincs hová hazatérni, és több mint egymillióan vannak azok, akik a későbbi harcok során váltak otthontalanná.
Katar mozgástere, hogy jelentősen részt vegyen Líbia további pályájának alakításában, mára leszűkült. Az általa pénzelt egykori forradalmárok és közszereplők vagy perifériára szorultak, vagy elhagyták az országot. Ez történt Oszama Kubbarral is, akinek
a Foreign Policy magazinban megjelent személyes története jól illusztrálja hazája sorsának ezt a fejezetét.
A villamosmérnök végzettségű líbiai férfi egyike volt azoknak a kapcsolatoknak, akik katari fegyvereket juttattak el a felkelőkhöz. A forradalom kirobbanásakor 15 éve önkéntes száműzetésben élt: miután kanadai egyetemi évei alatt megismerkedett a Kadhafi által üldözött Muzulmán Testvériség tanításaival, és csatlakozott a szervezet otthon betiltott, de külföldön működő líbiai szárnyához, nem látta biztonságosnak, hogy hazatérjen. 2009-ben költözött Dohába, ahol állást kapott a katari egyetemen.
A forradalom hírére Tunéziába ment, és eleinte gyógyszereket szállító segélyszervezeteknél próbálta hasznossá tenni magát. Hogy még jobban kivehesse részét a forradalomból, hamarosan felvette a kapcsolatot a Líbia keleti részét fegyverrel ellátó testvérpárral, Ali és Izmael al-Szallabival.
A závijai születésű Kubbar meg tudta szervezni az ország nyugati felébe irányuló fegyvercsempészést. (Előfordult, hogy az „árut” dobozonként, az éj leple alatt, gumicsónakokon vitték a partra, mert Kadhafi járőrhajói miatt nem tudtak kikötni.) Az általa szállított muníciónak nagy szerepe volt abban, hogy a lázadók bevették Záviját, majd napokkal később Tripolit.
A csempészként tett kalandos kitérő elég hírnevet jelentett ahhoz, hogy Kubbar politikai szerepet vállaljon az átalakulásban. A mérsékelt muzulmán államot preferáló képviselőjelöltként indult a választásokon, melyek azonban csalódást hoztak, így csatlakozott a Forradalmárok Főtanácsához. Ennek vezetőjeként szorgalmazta az izolációs törvény elfogadását, mely megakadályozza, hogy az előző rendszerben pozíciót betöltött személyek (beleértve az átmeneti kormány számos tagját) közszerepet vállaljanak. Ekkor újabb akciófilmbe illő fordulat következett: elrabolták, és két napig fogva tartották (szerinte az említett jogszabály beiktatásában játszott szerepe miatt). Rá kellett ébrednie, hogy Líbia megváltozott: már nem lehet nyíltan beszélni politikai ellenfelekről, régi barátok egymás ellen fordultak, és sokan az erőszaktól sem riadnak vissza.
Visszatért hát Dohába, ahol tanácsadóként kezdett dolgozni a katari hadsereg stratégiai központjában. Hazája ügye azonban nem hagyja nyugodni: tervezi, hogy egy nap visszatér, és részt vesz a forradalom tüzének újjáélesztésében. „Az ember nem fordíthat egyszerűen hátat, és nem sétálhat el, mintha mi sem történt volna” – mondja Oszama Kubbar.

Olvasson tovább: