Kereső toggle

Békekötés vagy árulás?

Az iráni megállapodás és Washington közel-keleti politikájának teljes kudarca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az egymást követő amerikai kormányok elképesztő felelőtlensége kellett ahhoz, hogy a nyolcvanas években páriának számító iráni rezsim mára a stabilitás szigetének tűnjön a Közel-Keleten. Washington hosszú évek kitartó munkájával hozta magát olyan helyzetbe, hogy rászoruljon az őt továbbra is deklaráltan ellenségének tekintő Teherán jóindulatára a térségben.

Kedden délelőtt létrejött a megállapodás Teherán és a hat nagyhatalom (azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország) között Irán nukleáris programjáról. A reakciók alapján a deal egyértelműen Teherán győzelmét jelenti, és kiszámíthatatlan hatással lesz az Egyesült Államok és Izrael közötti évtizedes szövetség jövőjére nézve.

Meghökkentő alkalmi szövetség

Az iráni atomprogram története még az 1979-es iszlám forradalom előtti időszakra nyúlik vissza. Az erőteljes amerikai támogatással az utolsó iráni sah által indított nukleáris programot a forradalom győzelme után leállíttatta az atomfegyvereket az iszlámmal összeegyeztethetetlennek bélyegző Khomeini ajatollah. Ám mivel az Iránt 1980-ban megtámadó Irak sosem titkolta, hogy tömegpusztító fegyverek előállítására törekszik, Teherán megváltoztatta álláspontját a kérdésben.

A Bagdad melletti osiraki atomreaktorban folytatott iraki kísérletek szokatlan módon közös platformra helyezték a Szaddám Huszein kezében atomfegyvert semmilyen körülmények között nem szívesen látó Iránt és Izraelt. Az előbbi az Irak által kirobbantott háború kezdete után néhány nappal sikertelenül kísérelte meg lebombázni a létesítményt, utóbbi viszont 1981 júniusában megsemmisítette a reaktort, egyszer s mindenkorra megfosztva az iraki diktátort a nukleáris arzenál reményétől. (Izrael több mint negyedszázaddal később, 2007-ben Szíria nukleáris programjára mért csapást az Al Kibarban fekvő atomerőmű bombázásával.)

Irán „a gonosz tengelyében”

A teheráni atomprogram ügye valódi nemzetközi konfliktussá 2002 után vált, amikor egy iráni ellenzéki csoport azzal vádolta meg a rezsimet, hogy uráncentrifuga-sor befogadására alkalmas helyszínt, továbbá nehézvízművet épít az ország területén. Részben ezért, részben pedig a nemzetközi terrorizmus szponzorálásában játszott kitüntetett szerepe miatt került Irán – ősellensége, Irak, továbbá Észak-Korea mellett – George W. Bush amerikai elnök 2002-es év eleji beszédében a „gonosz tengelye” tagjai közé, amelyek ettől kezdve Amerika kiemelt célpontjainak számítottak.

„E rendszerek súlyos és növekvő veszélyt  jelentenek. Az Egyesült Államok nem fogja megengedni a világ legveszedelmesebb rendszereinek, hogy a világ legpusztítóbb fegyvereivel fenyegessenek bennünket!” – mondta 2002-ben Bush elnök, világossá téve, hogy az afganisztáni tálib rezsim megdöntése után Washington kész katonailag is konfrontálódni azokkal a vele szemben ellenséges államokkal, amelyek szerinte tömegpusztító fegyverek fejlesztésén dolgoznak. Mint ismert, utóbb tévesnek bizonyult hírszerzési információk alapján az Egyesült Államok 2003-ban Irak megtámadása mellett döntött. Teherán és Washington konfliktusa soha nem öltött ilyen méreteket, és az iráni nukleáris program körüli feszültség nem szűnt meg Irak megtámadása után sem.

Szankciók és lassú enyhülés

2004-ben Irán az Európai Unió három vezető hatalmával (Németországgal, Franciaországgal és Nagy-Britanniával) kötött megállapodás értelmében leállította az Iszfaháni Nukleáris Kutatóközpont és a natanzi urándúsító építését, azonban alig egy év múlva, miután az iráni elnökválasztáson a keményvonalas Mahmud Ahmadinezsád győzött, az építkezés újrakezdődött. Ezt követően léptek életbe az ENSZ és az EU szankciói, amelyek a bécsi megállapodás eredményeképpen szűnhetnek meg.

A Teheránnal szembeni amerikai retorika viszont már a Bush-időszak végén enyhülni kezdett, Barack Obama első elnökjelölti kampányában pedig ígéretet tett az Iránnal folytatott közvetlen tárgyalásokra. A wa-shingtoni hozzáállás változásának egyik oka az lehetett, hogy a síita Irán – miközben máig büszkén támogatja például a libanoni Hezbollahot vagy a gázai Hamászt – valóban nem áll kapcsolatban az utóbbi évtizedek legsúlyosabb terrorakcióiért felelős, szunnita hátterű terrorszervezetekkel, a 2001-ben az Egyesült Államokat is megtámadó al-Kaidával és az Irakban és Szíriában szabályos népirtást folytató Iszlám Állammal.

Irán és a lángoló Közel-Kelet

A washingtoni politika változásának másik, a fentiekkel összefüggő oka valószínűleg az, hogy a Bush-adminisztráció iraki háborúja, majd az Obama-kormányzat idején az „arab tavasz” mozgalmainak nyújtott amerikai támogatás katasztrófába sodorta a Közel-Keletet. A végiggondolatlan demokráciaexport megágyazott az Iszlám Állam tömeggyilkos „kalifátusának”, hozzájárult az Afganisztánt, Irakot és Szíriát elnyelő káoszhoz, az egyiptomi felforduláshoz, Líbia teljes zűrzavarba süllyedéséhez és az Arab-félsziget államaiban kitört síita-ellenes erőszakhoz.

Az eredmény lehangoló: egy évtizeddel Irak megtámadása és két évvel az „arab tavasz” után Irán már kifejezetten stabil és kezelhető államnak számított abban a térségben, amelynek a ’80-as években még a páriája volt. Ennél is ijesztőbb, hogy ehhez az iráni rezsimnek nem kellett alapvetően megváltoznia, sőt az elmúlt hetekben az ország első számú vallási vezetője, Hamenei ajatollah több ízben demonstrálta, hogy a teheráni vezetés pontosan azt gondolja Amerikáról (és persze Izraelről), mint korábban. 

Az ugyanakkor tény, hogy ha a rezsim nem is, maga Irán sokat változott az elmúlt évtizedekben. A forradalom megrázkódtatása, majd a nyolc éves, Irakkal vívott háború után a ’90-es évektől meginduló gazdasági fellendülés (amit a szankciók sem tudtak megtörni) a demográfiai trendekkel együtt egy, a térségben páratlanul erősnek számító fiatal középosztály kialakulásához vezetett. Ennek tagjai egyre nehezebben viselik, hogy idősödő vallási vezetőik szabjanak nekik öltözködési és általában életmód-szabályokat.

Ez az erősödő világi középosztály juttatta Irán államfői székébe 1997-ben Mohammad Khatamit, majd 2013-ban Hasszán Ruhanit, miközben az országot Khomeini 1989-es halála óta vezető Ali Hamenei ajatollah 2005-ben és 2009-ben – a Khatami-korszak hatásait ellensúlyozva – a hírhedt holokauszt-tagadó botrányhős, Mahmud Ahmadinezsád államfő-jelöltségét támogatta, akinek másodszor már csak vitatott körülmények között sikerült nyernie.

Teherán elégedett

Ruhani, aki választási sikerét éppen az Irán ellen életbe léptetett nemzetközi szankciók megszüntetésére vonatkozó ígéretével érte el, Teherán „jogi, technikai és politikai győzelmeként” értékelte a megállapodást kedd esti, az iráni néphez intézett beszédében. Ezt a deal kritikusai sem látják másként: amerikai republikánus elnökjelölteknek és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek éppen az nem tetszik, hogy jogosnak látják Irán vezetőinek elégedettségét.

Teherán kiindulópontja világosabb nem is lehetett volna: az áprilisi genfi előzetes megállapodás tető alá hozása után Irán vezetői – főképp Hamenei – arra törekedtek, hogy a megegyezés ne járjon Irán számára arcvesztéssel. Hamenei tavasszal több ízben bírálta a nyugati tárgyalópartnerek, különösen az Egyesül Államok szerinte rosszhiszemű és arrogáns magatartását, és egyértelművé tette, hogy neki (és a teheráni rezsimnek) egyáltalán nem sürgős a megállapodás, de egy teheráni szempontból jó alkut az ajatollah sem zárt ki.

Hamenei és Ruhani

Az iráni belpolitikai mozgásokat nyilván befolyásolta, hogy a megegyezés, illetve a szankciók feloldása nyomán bekövetkező gazdasági fellendülés minden bizonnyal Ruhani és támogatói megerősödését hozza a keményvonalas vallási vezetőkkel szemben. Ez pedig nem csupán a két év múlva esedékes elnökválasztást, de a súlyosan beteg Hamenei utódlásáért folytatott küzdelmet is befolyásolhatja.

Hamenei nyilvánosan elejtett megjegyzéseiből egyes nyugati megfigyelők azt a – mint kiderült, téves – következtetést vonták le, hogy az ajatollah, akinek jóváhagyása nélkül nem léphet életbe a megállapodás, végül vétót emel a deallel szemben. Kétségtelen, hogy a vallási vezető április óta többször élesen kritizálta Irán tárgyalópartnereinek szerinte elfogadhatatlan követeléseit, ám mindvégig hangsúlyozta, hogy töretlen a bizalma mind az óvatos reformerként elkönyvelt Ruhaniban, mind a genfi, majd bécsi tárgyalásokon Teheránt képviselő Javad Zarif külügyminiszterben, sőt azt is, hogy a teheráni vezetésben nincs ellensége egy Irán számára előnyös megállapodásnak.

Irán első számú vezetője két pontban támadta a hat nagyhatalom április után körvonalazódó elképzeléseit. Először is kategorikusan kijelentette, szó sem lehet arról, hogy bárki ellenőrizze Irán katonai létesítményeit atomfegyver-fejlesztés nyomai után kutatva. Továbbá azt is közölte: csak akkor lesz megállapodás, ha az az Iránnal szembeni gazdasági szankciók azonnali (és nem fokozatos) feloldásával jár.

A hetvenhat éves vallási vezető a megállapodás megszületését megelőző napokban és annak bejelentését követően is különösen aktív volt a Twitteren. A múlt pénteken megtartott, és a szokásoknak megfelelően Amerika- és Izrael-ellenes demonstrációkba torkolló iráni „Jeruzsálem-nap” alkalmából kijelentette, hogy „az elnyomottak támogatása Khomeini ajatollah világos üzenete a számunkra”, amiből szerinte logikusan következik, hogy „Palesztina ügye soha nem kerül le Irán napirendjéről”.

Hamenei Nyugat-ellenes offenzívája másnap folytatódott. Iráni egyetemistákkal találkozva a vallási vezető az Egyesült Államokat „a reakciós arab rezsimekkel” folytatott titkos Irán-ellenes együttműködéssel vádolta meg, az Iszlám Állam megerősödését pedig részben Európa erkölcsi válságára vezette vissza. Szerinte az európai fiatalok kilátástalan, céltalan élete eredményezi azt, hogy számosan közülük az IÁ-hoz csatlakoznak, hogy gyerekeket öljenek és öngyilkosok legyenek. 

Kedden azonban, a megállapodás megszületése után néhány órával Hamenei demonstrálta, hogy elnyerte a tetszését a Bécsben elért eredmény. Az ajatollah egy Ramadán idején szokásos látogatáson fogadta Ruhani elnököt és a kormány tagjait, és elismerését fejezte ki az iráni tárgyalódelegáció munkája iránt. A jelek tehát arra utalnak, hogy az iráni vezetés – szemben Washington magukat elárultnak érző szövetségeseivel, Izraellel és Szaúd-Arábiával – magáénak érzi és sikerként értékeli a megállapodást.

Egy nagy diplomata egy sötét rezsim szolgálatában Javad Zarif, akit John Kerryvel együtt már a megegyezés létrejötte pillanatában a következő béke Nobel-díj várományosaként emlegettek, kétségkívül történelmet írt az elmúlt két évben – ezt azok is elismerik, akik a nyugati hatalmak részéről történelmi hibának minősítik a megállapodást.

Az Egyesült Államokat kiválóan ismerő diplomatát 2013-ban a frissen megválasztott Ruhani elnök jelölte külügyminiszternek az iráni–amerikai kapcsolatok rendezésének nem titkolt szándékával. Zarif viszonylag gyorsan elhatárolódott a leköszönt Ahmadinezsád holokauszttagadó kijelentéseitől, majd hivatalba lépése után nem egészen két hónap múlva, 2013 szeptemberében négyszemközt találkozott amerikai kollégájával New Yorkban, az ENSZ központjában. Ezt követően az ABC televízió interjút sugárzott Zariffal, aki kijelentette: Irán kész tárgyalni atomprogramja minden eleméről, de az urándúsításhoz való jogáról nem mond le.

Zarif országa szempontjából kihozta a maximumot a tárgyalásokból: Irán arcvesztés nélkül került ki a konfliktusból, ráadásul – Zarif, és nyilván Ruhani reményei szerint – nem csupán a teheráni nukleáris program körüli tízéves kötélhúzásnak vethetnek véget, de Irán és az Egyesült Államok 1979 óta fagyos viszonyát is rendezhetik.

Teherán alighanem úgy érzékelte, hogy az elmúlt évtized katasztrofális amerikai külpolitikája eredményeként előállt közel-keleti helyzetben Washington inkább rászorul jóindulatára, mint fordítva. (Az Amerika által magukra hagyott iraki kormányerők például szárazföldi támogatásra csak Irántól számíthatnak az IÁ elleni küzdelmük során, Teherán tehát bizonyos szempontból Washington helyett segíti az IÁ elleni iraki hadműveleteket.) Az iráni delegáció maximálisan kihasználta ezt a helyzetet, ami nyilván nem Zarif, hanem nyugati partnerei felelőssége.

A megállapodás következményei nyugati szempontból beláthatatlanok, és messze nem csak akkor, ha Iránnak sikerül kijátszania az ellenőrzést nukleáris programja ügyében.

Teheránnak a szankciók feloldásával kimeríthetetlen forrás áll majd a rendelkezésére, hogy forradalmát a környező országokba exportálja különböző, hozzá közel álló terrorcsoportokon keresztül. Főként, hogy a tárgyalásoknak érintőlegesen sem volt tárgya sem a terrorizmus támogatásának megszüntetése, sem az, hogy Irán valamikor a jövőben elismerje Izrael jogát a létezéshez.

Olvasson tovább: