Kereső toggle

A Nyugat cserbenhagyja a menekültáradattal küzdő Törökországot

Önpusztító rövidlátás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hetek múlt heti számában amellett érveltünk, hogy a nemzetközi közösségnek azonnali és hathatós segítséget kellene nyújtania azoknak a Szíriával és Irakkal szomszédos országoknak – elsősorban Törökországnak, Jordániának és Libanonnak –, amelyekbe a két országból összesen mintegy négymillió menekült érkezett az elmúlt időszakban. Mára világossá vált, hogy ha a nemzetközi közösség nem szánja el magát arra, hogy dollármilliárdokkal segítse Szíria és Irak szomszédait, egyszerre lesz okozója és elszenvedője – legalábbis Európában – a második világháború óta példátlan humanitárius katasztrófának.

Az EU-tagországok kormányai egyelőre mintha nem érzékelnék a helyzet súlyosságát: miközben a kontinens déli és keleti államaiban végletekig fokozza a társadalmi feszültséget 100-150 ezer menekült/bevándorló érkezése, addig csak Törökországban több mint kétmillió ember keresett menedéket a Szíriában és Irakban tomboló erőszak elől. Mint arról beszámoltunk, a NATO külügyminisztereinek májusi törökországi találkozóján Ahmet Davutoglu török miniszterelnök arról beszélt, hogy a hozzájuk érkező menekültek élelmezésére, egészségügyi ellátására és oktatására hat és fél milliárd dollárt költöttek, ám a nemzetközi szervezetek ehhez csupán 350 millió dollárral járultak hozzá.

Süket fülek

Az elmúlt egy hét során tovább mélyült a dél-törökországi válság a szíriai kurd felkelőknek az Iszlám Állam (IÁ) ellen indított offenzívája nyomán, miközben a nemzetközi közösség – többek között azok az országok az Egyesült Államoktól Szaúd-Arábiáig, amelyek tevékenyen hozzájárultak, hogy Irakban és Szíriában elszabaduljon a pokol – továbbra sem reagál a török kormány segítségkérésére.

Davutoglu után a múlt héten Recep Tayyip Erdogan török elnök is megszólalt a menekültválság ügyében. Az államfő Európát ostorozta, amiért a kontinens kormányai nem segítenek Szíria és Irak szomszédainak a válság kezelésében. Erdogan az ENSZ menekültügyi főbiztosával és a világszervezet munkatársaként a helyszínre érkezett hollywoodi színésznővel, Angelina Jolie-val vacsorázott együtt, és élesen bírálta az európai kormányok és az ENSZ magatartását. Erdogan szerint a megfelelő segítség hiánya „az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény”. A török elnök egyben megerősítette: kormánya senkit nem fog visszaküldeni a háborútól sújtott országokba, ám élesen kikelt azok ellen az európai országok ellen, akik cserbenhagyják Szíria és Irak szomszédait a válság leküzdésében. (A Szíriával és Irakkal szomszédos országokba, illetve az Európába eddig érkezett menekültek és bevándorlók számáról és összetételéről részletesen írtunk a Hetek múlt heti számában megjelent Halálos dilemma című cikkünkben.)

A török államfő nem a levegőbe beszélt: a milliós menekülttömeg ellátása, köztük a táborokba érkezett, illetve ott születő gyermekek élelmezése, orvosi ellátása és oktatása nem csupán az akut katasztrófahelyzet elhárítása, de Törökország és szomszédai – így az Európai Unió – következő évtizedei szempontjából is kulcskérdés. Különösen, mivel kicsi a valószínűsége annak, hogy a menekültek vissza tudjanak térni szülőföldjükre. Ez utóbbit már csak a katasztrófa méretei is valószínűtlenné teszik. Amint arról a múlt héten beszámoltunk, az Amnesty International friss adatai szerint Szíria 22 milliós lakosságának több mint fele (!), 11 és fél millió ember elvesztette otthonát a 2011 óta tartó polgárháborúban. Közülük eddig 4 millióan hagyták el az országot és menekültek Libanonba, Jordániába vagy Törökországba, 7 és fél millióan pedig Szírián belül váltak földönfutóvá.

A pesavari példa

Amikor a menekültek ellátásáról beszélünk, nem csak az élelmezésükre vagy az orvosi ellátásukra kell gondolni. Tragikus következményei lehetnek ugyanis, ha a nemzetközi közösség nem figyel oda a táborokba szüleikkel vagy éppen családjuktól elszakítva érkezett, esetleg már a menekülttáborokban született gyerekek oktatására. Döbbenetes módon a nemzetközi szervezetek és azok az államok, amelyek tevőlegesen vagy passzivitásukkal hozzájárultak Irak, Szíria és Líbia káoszba süllyedéséhez, a fülük botját sem mozdítják a török kormány figyelmeztetéseinek hallatán. Pedig nem is olyan régen mind az Egyesült Államok, mind Szaúd-Arábia a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni, hogy milyen következményei lehetnek, ha nem fordítanak figyelmet arra, hogy kik kezébe kerül  a (részben az ő politikájuk következtében kitört) háború elől menekülő gyerekek oktatása.

A nyolcvanas években Északnyugat-Pakisztánt hasonló méretű menekülthullám érte el, mint ma Szíria és Irak szomszédait. Rövid idő alatt 3 millió, zömmel pastu nemzetiségű szunnita afgán keresett menedéket főként Pesavar környékén a Vörös Hadsereg és a vele szembeni felkelést irányító iszlamista gerillák összecsapásai elől, miután 1979 decemberében a brezsnyevi szovjet vezetés, amely az afgán kommunista mozgalom frakcióharcait kezelhetetlennek, a rezsimmel szembeni ellenállás letörését pedig reménytelennek látta, az ország megszállása mellett döntött. A lépés nyomán megkezdődött a Szovjetunióval szembeni, a muszlim világban dzsihádként, a nyugati országokban szabadságharcként meghatározott ellenállás, amely 1989-ben a szovjet csapatok kivonásához, 1992-ben pedig az afgán kommunista rezsim bukásához vezetett. Gilles Kepel francia szociológus Dzsihád című, a nemzetközi iszlamista mozgalom történetét feldolgozó művében részletesen leírja a pesavari menekülttáborok világában született irányzatok kialakulásának történetét.

A háború nyomán Pesavar környékére érkezett afgánok sajátos közegben találták magukat. A pakisztáni katonai kormányzat fennhatósága az Afganisztánnal határos törzsi területeken meglehetősen korlátozott volt. Az afgán határon át folytatott ópiumcsempészetnek, az arab országokból, főként Szaúd-Arábiából érkező pénzügyi támogatásnak, továbbá az Egyesült Államokból jövő fegyverszállítmányoknak köszönhetően Pakisztán egyszerre lett az afgán dzsihád utánpótlási területe és a térség szervezett bűnözői csoportjainak központja.

A kényelmesebb megoldás

A menekülttáborokban élő afgánok életét a különböző, hol egymással szövetkező, hol egymást kiátkozó iszlamista frakciók és a világ minden tájáról érkezett, a Szovjetunió elleni dzsihádhoz csatlakozó arab önkéntesek kavalkádja határozta meg. A menekültek jelentős része kisgyerekként vagy tinédzserként volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, rengetegen már a menekülttáborokban látták meg a napvilágot. A Szovjetunió elleni dzsihádot anyagilag támogató arab országok, mindenekelőtt Szaúd-Arábia támogatásával, a komoly szaúdi és pakisztáni hátszéllel rendelkező Hezb felkelőcsoport felügyelete alatt jött létre az az oktatási rendszer, amelynek köszönhetően a Pesavar környéki táborokban felnőtt az afgán gyerekek első, tömegesen írni-olvasni tudó generációja.

A menekülttáborok oktatási rendszerének kiépítésében komoly szerepet játszott a Deoband nevű, mindössze nyolcvanezres lélekszámú indiai városból származó, az indiai és pakisztáni muszlimok körében komoly tekintélynek örvendő deobandi mozgalom, amelynek vallási iskolái (medreszéi) vállalták a menekülttáborokban született és felnőtt fiúk oktatását. Sikerükhöz az is kellett, hogy senki másnak, így a szovjetellenes dzsihád nyugati szponzorainak se legyen fontos ezeknek a gyerekeknek a sorsa. A gyerekek nem csupán vallásoktatásban részesültek a medreszékben, de a legalapvetőbb ismereteket is a deobandi mozgalom közreműködésével sajátították el az olvasástól az íráson át a számolásig. Sok százezer gyerek nőtt fel ebben az időben Pesavar környékén úgy, hogy minden, amit a világról tudott, az a szaúdi rezsim által finanszírozott deobandi vallási iskolákból származó ismeretanyag volt.

Elszabadult folyamatok

A deobandi ideológiának, amelynek kialakulása az indiai muszlim birodalom 1857-es bukása utáni évekre tehető, egyaránt része volt az ultrakonzervativizmus és más vallásúak (az adott esetben a síiták és hinduk) elleni erőszak bátorítása. Nemzetközi dimenziót azonban az afganisztáni dzsihádban szaúdi és amerikai támogatással részt vevő arab önkéntesek adtak a medreszékben folyó tanításnak. Az általuk hozott „dzsihádista szalafizmussal” beoltott deobandi ideológia volt az az eszmerendszer, amelyen a Pesavar környéki táborokban élő afgán fiúk százezrei felnőttek. A medreszék pakisztáni és afgán tanulói (akik magukat tanítványoknak, azaz táliboknak nevezték) kisgyerekkoruktól azt tanulták mestereiktől, hogy a síitákkal, indiaiakkal, vagy a bármilyen okból „rossz hívőnek” minősített szunnitákkal szembeni erőszak legitim, tanítóik, az ulemák szava pedig – ahogy később parancsnokaiké is – szent. A medreszékben bebiflázott „szent szövegek” alátámasztották a feltétlen engedelmességre és a minden másként gondolkodóval szembeni erőszakra építő tanításokat. Ezeknek a részben a menekülttáborokban született és felnőtt fiúknak a nevelését kézbe vevő medreszéknek a növendékei lettek a Nádzsibullah vezette szovjet bábrezsim 1992-es bukását követően káoszba fulladt Afganisztánt 1994 és 1996 között meghódító tálib mozgalom tagjai.

Nyilvánvaló, hogy Törökország anyagi erőforrásai és az ankarai kormány odafigyelése a menekülttáborokban uralkodó helyzetre nem vethető össze az 1980-as évek Pakisztánjának káoszával. Ám az is biztos, hogy a török hatóságok teherbíró képessége véges, a menekültválságnak pedig nemhogy a vége, még a tetőzése is messze van. A Nyugat pedig, amelynek kulcsszerepe volt az iraki és szíriai válsághelyzet kialakulásában, nagyon rosszul teszi, ha vállrándítással és álviták generálásával próbálja elintézni az Európa határain kialakuló humanitárius katasztrófát, amely, ha nem hárítja el a nemzetközi közösség, évtizedekig kísértheti Európa országait.

Olvasson tovább: