Kereső toggle

Harcban a gonosz ellen

Aki nem engedte meghátrálni a nemzetet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A jó és a gonosz közötti konfliktus miatt politizálok” – nyilatkozta évtizedekkel ezelőtt a héten elhunyt  Margaret Thatcher. A Viktória királynő kora óta leghosszabban hivatalban lévő miniszterelnök egy folyamatosan hátráló ország irányítását vette át több mint harminc évvel ezelőtt, majd első női miniszterelnökként háborút nyert az IRA terrorjával, Argentínával és a kishitűséggel szemben is.

Margaret Thatcher befolyását jól jellemzi, hogy tizenegy éves miniszterelnöki időszakát már életében Thatcher-korszaknak nevezték el. Halálhírét követően David Cameron miniszterelnök megszakította külföldi útját, majd a Downing Street 10 előtt rögtönzött sajtótájékoztatójában azt emelte ki, hogy Thatcher miniszterelnökként megmentette az országot.

Ezzel csaknem párhuzamosan több nagyvárosban utcára vonultak az emberek azt kiabálva: „Örvendjetek, meghalt Thatcher.” Több városban a csőcselék utcabáli hangulatban nekilátott inni, azt énekelve, hogy „Maggie, Maggie, Maggie, halott, halott, halott”. A Synthesio nevű médiaelemző cég gyorsfelmérése szerint a közösségi oldalakon a halál bejelentését követő bejegyzések mintegy harmada negatív volt, így nem meglepő, hogy a volt miniszterelnök halálát ünneplő utcabálokat a közösségi oldalakon szervezték.

Tony Blair volt munkáspárti miniszterelnök szerint – aki Thatcherhez hasonlóan három választást nyert meg zsinórban – a modern politikai élet része, hogy megosztó döntéseket kell hozni, és Margaret Thatcher „kimagasló globális személyiség volt”, aki nemcsak országa politikai viszonyait változtatta meg, hanem a világpolitikát is. Blair szerint Thatcher sok döntése – a szakszervezetekkel, az adózással, a privatizációval kapcsolatban – kiállta az idő próbáját, és a politikai konszenzus részévé vált.

Andrew Marr Nagy-Britannia modern története című, 2007-es könyvében arról írt, hogy az égető gazdasági problémák ellenére Thatchernek nagyobb tervei voltak, mint a privatizáció, vagy az infláció leszorítása. Marr szerint az elkötelezett lincolnshire-i keresztény Thatcher morális fordulatot szeretett volna elérni a társadalomban, és egy olyan nemzetet akart létrehozni, amelynek viktoriánus értékei kifejeződnek az erős házasságokban, az önbizalomban, a megtakarításokban, a jószomszédi viszonyban és a kemény munkában. Politikai világnézetét áthatotta keresztény hite és erre épülő világnézete, amelyet szerénytelenség nélkül a következőképpen foglalt össze: „A jó és a gonosz közötti konfliktus miatt politizálok.”

Seprű a kézben

Thatcher politikai filozófiájára a legnagyobb hatást édesapja jelentette: Alderman Alfred Roberts, a keményen dolgozó, metodista bolttulajdonos, akinek Granthamben volt vegyeskereskedése. Roberts a közösség egyik oszlopaként 1945-ben a városka polgármestere lett. Lánya, akit sok más mellett vitatkozni és érvelni is megtanított, nemcsak magabiztos volt, de okos is. Oxfordban kémiát tanult, többek között a Nobel-díjas Dorothy Hodgkinnél, akinek portréja ma is ott van a Downing Street-i miniszterelnöki rezidencián. Margaret Thatcher az Oxfordi Egyetemen csatlakozott a konzervatívokhoz, akiknek a színeiben kétszer is elindult Dartfordban, de nem sikerült elnyernie képviselőjelöltséget. Elnyerte viszont Denis Thatcher szívét, aki politikai nézeteit tekintve jobbra állt feleségétől. Denis gazdag üzletemberként 1975-ben vonult nyugdíjba, felesége legnagyobb ideológiai és anyagi támogatója is volt.

Margaret Thatcher végül 1959-ben lett parlamenti képviselő, ezt követően csillaga lassan, de biztosan emelkedett. Első kormányzati szerepére Edward Heath kormányában került sor 1970-ben, ahol oktatási miniszter volt. Nem egészen az a szerep volt ez, amit szeretett, de kitartott egészen a kormány közel négy évvel későbbi bukásáig. Thatcher ezt követően harcba szállt a pártelnökségért, és ő lett a toryk, egyben az ellenzék vezetője Harold Wilson, majd James Callaghan munkáspárti politikusok miniszterelnöksége alatt. A hetvenes évek végére Nagy-Britannia gazdasági helyzete katasztrofálisra fordult, Thatcher pedig megígérte – és egy konferencián seprűt ragadva be is mutatta –, hogy kisöpri Nagy-Britanniából a szocializmust. 1978–79 telén sztrájkhullám söpört végig az országon, megpecsételve a háború utáni Munkáspárt sorsát. Margaret Thatcher az 1979-es választásokon elsöprő győzelmet aratott.

A siker azonban még jó ideig váratott magára, saját pártjának és kormányának is be kellett bizonyítania alkalmasságát; kabinetjében mindössze ketten voltak, akik rá szavaztak pártvezetővé választásakor. Thatcher nem szerette a félmegoldásokat, legyen szó gazdaságról, háborúról vagy sztrájkhullámról. Eltökéltsége és önbizalma azonban fordulatot hozott – mire 1990-ben távozott a kormányfői székből, a gázszolgáltatás, a légiközlekedés, a British Petrol, a távközlés és számos korábban állami vállalat magánkézbe került, nem hagyta privatizálni azonban a vasutat és a postát. A privatizáció módszerét később számos ország átvette.

A jó és a gonosz harca

Thatcher miniszterelnöki tevékenységében mindenképpen fordulatot hozott az 1982-es falklandi háború. Egyik életrajzírója, John Campbell szerint Thatchert annyira felháborította az argentinok lépése, mellyel elfoglalták a szigeteket, mintha szülővárosát, Granthamet rohanták volna le a németek. A tét óriási volt, hiszen nem tehette meg, hogy válasz nélkül hagyja az argentin támadást, ugyanakkor egy esetleges katonai kudarc végzetes lett volna politikai pályafutására. A sziget elfoglalását követően gyorsan kormányülést hívtak össze, ahol a kormánytagok eltérő véleményen voltak arról, hogy mit érdemes tenni. Azt követően, hogy Sir John Leach, a haditengerészet feje kifejtette, hogy 48 órán belül megfelelő erőkkel készen áll a sziget visszafoglalására, Thatcher kiadta a parancsot az indulásra. Utólag visszatekintve a falklandi háború kényelmes menetelésnek tűnik brit szempontból, akkor azonban nem ez volt a helyzet. A miniszterelnöknek meg kellett nyernie az amerikaiak politikai és hadászati támogatását is, az Egyesült Államok ugyanis jó kapcsolatot ápolt a hatalmat gyakorló juntával, és el akarta kerülni a háborúskodást. Nagy-Britannia azonban fontosabb volt, mint egy „jeges sziget ott lenn”, ahogy Ronald Reagan hívta Falklandot. Június 14-ére fehér zászló lobogott Port Stanley felett, az argentinok megadták magukat. „Nem vagyunk már meghátrálásban lévő nemzet. Örülünk, hogy Nagy-Britanniában újra fellángolt az a szellem, amely oly sok generáción keresztül lángolt a múltban, és amely a mai napon újra olyan fényesen ég, mint korábban.”– nyilatkozta Thatcher a győzelmet követően, amelynek köszönhetően könnyedén megnyerte a következő választást.

Az újabb nagy összecsapásra már hazai vizeken került sor: 1984-ben a kormány rendőri erőkkel verte le a bányászsztrájkot. 11 ezer embert tartóztattak le, akik közül több mint 8 ezret ítéltek el a rend megzavarása,  illetve az utak lezárása miatt. A sztrájk letörése még ma is olyan élénken él a közvélemény emlékezetében, hogy Thatcher halálhíre után egyetlen megszólaltatott bányász sem tudott egy jó szót mondani róla.

Ez a kontraszt érdekes módon végigkísérte Thatcher pályafutását: a jobboldali lapok, a Sun, a Daily Mail számára a miniszterelnök modern kori Jeanne d’Arc, egy harcos istennő a gonosz elleni harcban; a Guardian, a Daily Mirror és más baloldali lapok számára viszont a megtestesült gonosz.

Tekintettel arra, hogy Thatcher világnézete is a jó és a gonosz harcára épült, könnyű volt jó kapcsolatot kiépítenie Ronald Reagannel, aki hasonlóan értelmezte a világpolitikát. Thatcher már akkor felismerte Gorbacsovban a lehetőséget, amikor az mezőgazdasági miniszter volt – pártfőtitkárrá választása után ő győzte meg Reagant, hogy ezzel az emberrel lehet tárgyalni.

Thatcher bukását érdekes módon az Európai Unióhoz való viszonya okozta: éppen az a politika, amelyet ma oly sokan magasztalnak Nagy-Britanniában. Thatcher szerint az európai egyesült államok ideája csak fantazmagória. Európával kapcsolatos új politikáját híres bruges-i beszédében mondta el: „Ahhoz, hogy szorosan együtt dolgozzunk, nincs szükség egy Brüsszelben centralizált, kinevezett bürokráciára… Nem azért szorítottuk vissza az állam határait Nagy-Britanniában, hogy ez európai szinten köszönjön vissza egy Brüsszelből irányított szuperállam képében.” Ezzel a szemlélettel már legszorosabb munkatársai sem értettek egyet, és amikor kiderült, hogy „elfogyott körülötte a levegő”, és nem tudja megnyerni a párt vezetéséért folytatott versenyt, lemondott, könnyes szemekkel hagyva el a Downing Street-i rezidenciát. Mára azonban korábbi kritikusai is elismerik, hogy az EU kérdésében is igaza volt, sőt abban is, hogy az unió domináns állama Németország lesz, ami miatt sokszor németellenesnek tartották Margaret Thatchert.

Olvasson tovább: