Kereső toggle

Labirintusban

Irak után Afganisztánból is megkezdődik a kivonulás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A NATO Lisszabonban bejelentette, hogy jövőre megkezdi, és 2014-re befejezi a harcoló alakulatok kivonását a közép-ázsiai országból, kiképzők azonban hosszabb távon is maradhatnak Afganisztánban. Az évente közel 100 milliárd dollárba kerülő háborútól a katonai szövetség már nem várja a térség demokratizálását, csak azt, hogy biztonsági szempontból elfogadható helyzet alakuljon ki.

A NATO vezette afganisztáni nemzetközi haderő (ISAF) a most egyeztetett tervek szerint 2011 első felében megkezdi a felelősség fokozatos átadását az afgán biztonsági erőknek, és a jelenleg 130 ezer fős ISAF állományt tartományról tartományra haladva, fokozatosan vonják majd ki 2011-től 2014-ig. A koalíciós erők azonban utána sem fordítanak hátat Afganisztánnak, a Hamid Karzai afgán elnökkel aláírt hosszú távú partnerség alapján a szervezet továbbra is folytatja majd a helyi erők kiképzését, illetve háttértámogatást nyújt a közép-ázsiai országnak.
A NATO lisszaboni csúcstalálkozóján született döntés a harcoló csapatok afganisztáni kivonásáról azt jelzi, hogy Washington megbukott – írták elektronikus levélben szétküldött közleményükben a tálibok. A radikális iszlamista csoport szerint az amerikai kormányzat képtelen támogatást szerezni partnereitől ahhoz, hogy hosszabb távon folytassa a hadműveleteket. A kivonulás „jó hír az afgánoknak és a világ szabadságszerető polgárainak, és az amerikai kormányzat bukásának a jele” – áll a francia hírügynökséghez is eljuttatott, Az Iszlám Emirátus válasza a lisszaboni csúcstalálkozóra című közleményben. „Az elmúlt kilenc évben a megszállók képtelenek voltak kormányzatot kialakítani Kabulban, és most már nem is fognak” – állítják a terroristák, akiket 2001-ben távolítottak el a hatalomból az Afganisztánt megszálló erők.

A tálibok célja a kivéreztetés

Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő lapunknak a NATO- bejelentéssel kapcsolatban elmondta, hogy a szövetség szándéka nem lepte meg sem az európai, sem az amerikai közvéleményt. A tálibok reakcióját viszont, ami Washington totális vereségéről beszél, nem lehet komolyan venni, hiszen az afganisztáni helyzet már régen nem az amerikai erőfeszítésekről szól. A tálibok valójában az afgán kormánynak és az afgánoknak üzenték, hogy itt vannak, túlélték a NATO-megszállást.
Az észak-atlanti szövetség célja az, hogy Afganisztán biztonsági szempontból stabil ország legyen. A kezdeti, demokratikus rendet illető elképzelések mára pusztán erre a célra redukálódtak – mondta lapunknak a szakértő. Természetesen a magyar katonai misszió helyzete is az észak-atlanti szövetség programja szerint alakul majd, de a szakértők szerint a hátralévő időszak is komoly biztonsági kérdéseket vet fel a magyar haderő részéről.
Dacára annak, hogy a tavalyi év végén komoly erősítéseket kaptak a koalíciós erők az Egyesült Államoktól, az afganisztáni biztonsági helyzet hónapok óta romlik. Rendszeressé váltak a lázadók fegyveres rajtaütései NATO-alakulatokon, és ezeknek az egyre intenzívebb és véresebb tálib támadásoknak az okán döntött úgy az Egyesült Államok, hogy a kilenc éve zajló konfliktus történetében először vet be nehézpáncélosokat a hadműveletekben.
A helyzet főként a marginális tartományokban, mint például az afganisztáni–pakisztáni határ mentén húzódó régiókban súlyos. Itt nem tud meghatározó szerepet játszani a központi kormányzat, ezért ezekben a régiókban intenzív az al-Kaida, valamint a terrorista szervezettel együttműködő tálib frakciók tevékenysége.
A válogatás nélkül, civileket is támadó harcmodor a terrorszervezet külföldi fegyvereseinek Afganisztánba való visszatérésével kezdett elterjedni. Az al-Kaida jemeni szervezete szerint ez a taktika az ellenség „kivéreztetésén” alapul a gyakori bombatámadások segítségével. Ezekben a térségekben rendkívül aktív az amerikai robotrepülőgépek tevékenysége is, amelyek szinte napi szinten csapnak le fegyveres csoportokra, valamint itt érik a legkomolyabb támadások a koalíciós erőket. Október végén tálib fegyveresek itt kerítettek be egy NATO-bázist, majd minden oldalról tüzet nyitottak a bent tartózkodó, többségében amerikai katonákra. Novemberben Dzsalalabad városában támadtak a tálibok, állításuk szerint 14 öngyilkos merénylővel. A kétórás csatában a több ezer fős NATO-kontingensnek helikopterek segítségével sikerült megvédenie a bázist.
Az északabbra húzódó, Kabultól néhány száz kilométerre fekvő régiók sem kevésbé veszélyesek, aminek bizonyítéka az a szeptember elején történt tálib támadás, melynek két magyar, az újjáépítésben részt vevő katona esett áldozatául.
A „kivéreztetés” nemcsak szó szerint, hanem gazdasági értelemben is a tálibok fegyvere. Míg a nemzetközi koalíciónak egy terrorista likvidálása mintegy 50 millió dollárjába kerül, a táliboknak mindössze 50 ezer dollárt kell egy nyugati megölésére fordítaniuk. A különbség éppen ezerszeres, hasonlóan a légi közlekedést fenyegető terrorkísérletek következményeihez.
A november elején elfogott bombaszerkezetek néhány ezer dollárba kerülhettek, ám a nyomukban bevezetett biztonsági intézkedések és járatkimaradások költsége sokmilliós kiadást jelentett.

Élni és élni hagyi

Wagner Péter, a Magyar Külügyi Intézet Közép-Ázsia-szakértője szerint egy ilyen vagy hasonló incidens állandóan benne van a levegőben. Ennek elsődleges oka az, hogy az elmúlt években Észak-Afganisztánban is jelentősen megerősödtek a tálibok és a Hezb-i-Iszlámi erői. Ennek több oka is van: az egyik a Pakisztánból érkező támogatás növekedése, a másik pedig, hogy afgánok tömege érzi úgy, hogy saját kormányuk nem képviseli megfelelően az érdekeiket. Tevékenységük egyik gócpontja Kunduz, illetve Baglán tartomány, ahol a magyar PRT, azaz az újjáépítési csoport is működik. Mind a magyar, mind a kunduzi német PRT gyakorlatilag visszaszorult a saját táborába, vagyis a feladatukat, amiért oda mentek, nem tudják teljes mértékben ellátni. A magyarok egyébként elvileg meg tudnák magukat védeni, és ebben segítségükre lehet az afgán haderő egyik helyi zászlóalja is, valamint az ezt támogató Műveleti Támogató és Összekötő Csoport (OMLT), amely felerészben magyar, felerészben amerikai. Az előző politikai vezetés azonban informálisan azt támasztotta követelményként a PRT parancsnokai elé, hogy élve hozzák haza a fiúkat, ezért eddig az „élni és élni hagyni” elv érvényesült – magyarázza a kialakult helyzetet Wagner Péter.
A helyzetet bonyolította, hogy idén tavasszal az amerikai erősítés részeként mintegy ötezer amerikai katona érkezett az északi régióba, ahol Kunduz és Baglán tartomány is fekszik. A szakértő hangsúlyozta azt is, hogy a táborba szinte teljesen beszorult magyar PRT szerepe kérdésessé vált, azt is mondhatnánk, hogy ezért nincs értelme meghalni, ami egyébként – jegyezzük meg – a katonai munka reális veszélyei közé tartozik. Az afganisztáni NATO-misszió kapcsán a szakértő hangsúlyozta: már régen nem a terror elleni harc és a demokrácia exportálása a nemzetközi erők elsődleges célja, hanem az afgán kormány támogatása, legitimitásának megerősítése és az, hogy tisztességgel el lehessen hagyni az országot.

Magyarok az igazi frontvonalon

Mi motiválja az embert, hogy egy ilyen helyen szolgáljon? - erre a kérdésre kerestük a választ, ami nagyon egyértelműre sikeredett: aki idejött, az nem valamilyen kényszer alatt tette, hanem elhivatottságból, és nem a pénz a döntő tényező, hanem a kihívás.
A katona helyzete persze a döntés tekintetében egyszerű, ő oda megy, ahová küldik, nincs apelláta. A világos képlet mégis árnyaltabb, hiszen elvileg bármelyik katona kiküldhető külföldi misszióba, de a honi haderőben inkább pályázat útján választják ki az utazókat. Három olyan katonával beszélgetünk, akik már jártak katonai misszióban. Némi kötelező udvariaskodás után hamar kibújik a szög a zsákból: nem szeretik a sajtót, mert az elmúlt időben csak a rosszat írta a honvédségről, nekik pedig ez a munkájuk és az életcéljuk. A legutóbb éppen azt olvasták valahol, hogy azok a katonák, akik külföldön szolgálnak, tulajdonképpen zsoldosok, mert nekik csak a pénz jelenti a motivációt, ezért mennek a világ veszélyes pontjaira.
Kovács Péter tiszthelyettesként szolgál, megjárta a koszovói missziót, neki az édesapjának való bizonyítás volt a célja, ezért választotta a katonai pályát. „Le kell számolni azzal a felfogással, ami még a rendszerváltás előtti haderőt jellemezte, csupa dolgozni nem akaró, léhűtő katonát látott maga előtt a társadalom még akkor is, ha nem volt az” – fogalmazza meg a fiatal tiszthelyettes a hadsereggel szembeni egyik legtöbbet emlegetett előítéletet.
„A hadsereg mára kicserélődött, akik ide jönnek, nem a munkanélküliség miatt jönnek elsősorban, hanem ez az életcéljuk, vagy ezt látták a családjukban, a felmenőik között is volt katonai pályán mozgó ember” – mondja a tiszthelyettes, akinek a felesége is katona.
Koncz Károly főtörzsőrmester olyannyira hivatásos katona akart lenni, hogy ezért még egy civil főiskolát is otthagyott, ahol egy évet elvégzett. Mára viszont már Afganisztánt megjárt „veteránnak” számít. „Ez az élet vonzott ellenállhatatlanul, nem tudnék civilként élni. A pénz nyilván mindenkinek kell, hiszen ahonnan én származom, Borsodban, ugyancsak kevés van belőle, de nem mondanék igazat, hogy ez a döntésemben – akár Afganisztánnal kapcsolatban, akár a katonaéletben – elsőrendű szempontnak számított volna. Ez volt, amit mindig is szerettem volna csinálni, ha tetszik, ez volt az életcélom. A külszolgálatban természetesen sokkal több fizetése van az embernek, de én sokkal inkább ki akartam magam próbálni, mert ha katona lettem, akkor evidens, hogy a sok gyakorlatot éles helyzetben lehet csak kamatoztatni.”
Hármójuk közül Szöllősi Csaba szolgál a legrégebben. Tizenkét szolgálati éve alatt ötször járt külföldön. „Nem untam bele, sőt, amint lehetőség nyílik, újra megyek, várom az újabb pályázat megjelenését” – mondja.
Koszovó, Ciprus és Afganisztán: ezek a helyek, ahol magyar katonák szolgálnak az összesen huszonnyolcezer fős honi haderőből. „Az összlétszámból azonban csak mintegy tizennégyezer fő a tényleges fegyveres szolgálatot ellátó katona, ebből van külszolgálatban az, aki ezt választja” – tisztázza a számadatokat dr. Bánki József jogász főhadnagy, aki szintén megjárta Afganisztánt. A főhadnagy szerint a tartományi újjáépítésben vállalt magyar szerep fontos, mert nemcsak katonai szerepvállalás, hanem jószolgálati munka is. A közelmúlt tragédiáit említem mint konkrét veszélyt, amire beszélgetőtársaim annyit válaszolnak, hogy ez mindig benne van a szolgálatban, és bárkivel előfordulhat, de ha valaki katona lesz, kalkulál ezzel. Eddig a hivatalos verzió, de más Afganisztánt megjárt veteránok szerint, akik név nélkül nyilatkoztak élményeikről, a kép nem ilyen egyértelmű. „Nagyon megváltozott a kinti helyzet” – mondja egy „afgán veterán” tiszthelyettes, aki már kétszer is járt Bagramban. Az első küldetés ideje alatt nem lehetett érzékelni igazán a veszélyt és a feszültséget, mára ez tapintható. A rutin szinten tartja az éberséget, de ha nem történik semmi, akkor a katonák kicsit megnyugszanak, és ilyenkor általában nem tudnak megfelelően reagálni a közvetlen támadásokra. „Végig felpörögve éltem kinn hat hónapig, csak így tudom a kinti valóságot érzékeltetni” – mondja az egyik katona. (H. S.)

Olvasson tovább: