Kereső toggle

Civilizációk erőpróbája

Kész tények elé állítaná a világ Izraelt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Arab Liga, az ENSZ, az Európai Unió, az Egyesült Államok és Oroszország egyetért abban, hogy az izraeli-palesztin (arab, iszlám) konfliktus „rendezése” valamiképpen a kulcsa a Nyugat és az iszlám világ viszonyának. Gyakori probléma, hogy a nemzetközi élet domináns szereplői, elsősorban Brüsszel és Washington „sakkfeladványnak” képzelik e konfliktust, amelyet egy „jó (okos és tapasztalt) csapat”, egy sakktábla és élettelen sakkfigurák segítségével addig elemezhet, amíg a problémát meg nem oldja.

A tragédia az, hogy még a szembenálló felek is kizárólag a saját koncepciójuk alapján ítélik meg a másikat. Pedig alapvető a különbség a Nyugat és Izrael, valamint az arab-iszlám világ felfogása között. A Nyugat és Izrael az egyenlők békéjét szeretné megvalósítani: gesztusokat tesz és követel annak érdekében, hogy a „békefolyamat” előre haladhasson. Ám az arab világ számára minden gesztus, a telepítések befagyasztása, a bebörtönzöttek elengedése, az amnesztia, az úttorlaszok felszámolása, az iszlám világ előtt való kairói „meghajlás” nem a békére, hanem éppen ellenkezőleg a Nyugat és Izrael gyengeségének a jeleként, újabb követelésekre és háborúra szóló felhívás.
A PFSZ eddig az államalakításra való valamennyi ajánlatot elutasította, mert nem hajlandó belenyugodni a zsidó állam fennmaradásába. Ám Obama 2009 januári hivatalba lépéséig a PFSZ közvetlenül és előfeltételek nélkül tárgyalt Izraellel. Ma, amikor az európai–amerikai politika követeli, hogy Izrael véglegesen fagyassza be a „zöldvonalon” túl épített zsidó város-falvak építését, ismerje el az 1967 előtti fegyverszüneti vonalakat „határként”, engedélyezze palesztin képviselet létesítését a „megszállt Jeruzsálem” keleti felében, és engedjen szabadon több száz palesztin terroristát, arra indítja Abbászt, hogy ne tárgyaljanak Izraellel.

Önkényes határok

Az Európai Közösség francia–német vezetéssel már 1980-ban a Velencei nyilatkozatban a pánarab követelések mellé állt. Az 1949-es fegyverszüneti vonalakat önkényesen „határokká”, Júdeát, Szamáriát és Jeruzsálem keleti felét jogellenesen „megszállt arab területté” minősítette, elismerte a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjének és felszólította Izraelt, hogy tárgyaljon vele. Ha összevetjük e nyilatkozatot a korabeli ammani arab csúcs, a fezi iszlám konferencia (1980), illetve az egy évvel későbbi Taif-Mekka iszlám csúcstalálkozó (1981) nyilatkozatával, jól észrevehetőek a hasonlóságok az európai és az arab állásfoglalásokban.
Az EU Külügyi Tanácsának 2010. december 8-ai nyilatkozata egyértelmű e tekintetben. Bár a deklaráció kiáll az izraeli–palesztin tárgyalások újrafelvételéért, az EU előre megfogalmazza, hogy a megbeszéléseknek egy független, egybefüggő és életképes palesztinai arab állam, Kelet-Jeruzsálem fővárossal való megalakításával kell végződnie. A két állam közötti „határ egyértelműen az 1949-es fegyverszüneti vonal”, amelyen túl létesített „zsidó települések sértik a nemzetközi jogot.”
A szöveg nem egy semleges közvetítő tárgyalási javaslata a szembenálló feleknek, hanem inkább Izraelnek címzett ultimátum. Egy európai követelés, amely arra az esetre, ha a tárgyalások nem vezetnének eredményre, az EU kilátásba helyezi, hogy az izraeli akarat ellenére elismerjen egy önkényesen létrehozott palesztin államot.
Javier Solana még tavaly nyáron vetette fel, hogy ha Izrael nem tenne eleget az európai követeléseknek, nem egyezik bele a független palesztin állam megalakításába a fenti feltételekkel, a nemzetközi közösségnek kell erre kényszerítenie a zsidó államot.
Ma az Obama-adminisztráció is közel áll ehhez az elképzeléshez. 2002-ben Bush elnök híres júniusi beszédében vizionálta először a „két egymással békében élő állam” koncepcióját. Nála a palesztin állam még ideiglenes és feltételes alakulat volt. Elismerésre csak akkor tarthat számot, ha olyan új vezetése lesz, amely nem alkuszik meg a terrorral és a korrupcióval, beszünteti az antiszemita és Izrael-ellenes uszítást, és békés, tárgyalásos folyamat alapján jön létre.
E feltételeket a palesztin vezetés sosem teljesítette. Bush kétállami víziójából Obama megvalósítandó célt faragott. Politikájának középpontjába a palesztin állam végleges és feltételek nélküli megalakítását helyezte, mert úgy véli, hogy ez a kulcsa az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának. Megválasztását követően először Mahmúd Abbászt biztosította arról, hogy a palesztin állam elkötelezett híve. Majd felszólította a zsidó államot, hogy azonnali hatállyal fagyassza be a zsidó települések építését. Megfeledkezett Bushnak Saronhoz írt garancialeveléről is, amely valószínűtlennek tartja, hogy Izrael az 1949-es fegyverszüneti vonalakra vonuljon vissza.

Koszovói minta

Joe Biden jeruzsálemi látogatását követően pedig egy mesterségesen gerjesztett válság nyomán arra próbálja rákényszeríteni Jeruzsálemet, hogy közös amerikai–európai nyomásra mondjon le a palesztinokkal való előfeltételek nélküli közvetlen tárgyalásokról.
Az EU és Obama fellépése következtében ma Abbász sem hajlandó erre. Minek is tenne ilyet, hiszen minden arra mutat, hogy a Nyugat (az EU és az USA) ma a közel-keleti válság rendezése érdekében a palesztin-arab álláspontot támogatja.
A nyugati békekezdeményezés nem pártatlan tárgyalási ajánlat a szembenálló feleknek, hanem a zsidó államnak címzett egyoldalú ultimátum a palesztin állam elfogadására Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a Nyugat és az arabok diktálta feltételekkel. Ennek határideje is van. A kvartett kétéves határidőt szabott Izraelnek, hogy teljesítse a Nyugat és az arab világ követelését.
Az Arab Liga szűkkeblűbbnek bizonyult, mert erre mindössze négy hónapot adott. Amr Musza főtitkár arra figyelmeztetett, hogy a „tárgyalások” kudarcba fulladhatnak és az arab világnak fel kell készülnie, hogy a konfliktus megoldására más eszközökhöz folyamodjon. Hogy mi is lenne ez? Nem nehéz kitalálni. Mahmúd Abbász az Arab Liga ülésén jelentette ki, hogy amennyiben a szervezet a háború mellett döntene, ő lenne az első, aki ehhez boldogan csatlakozna.
Koszovó 2008 februári függetlenségi nyilatkozatát követően
Abbász a palesztin állam egyoldalú megvalósítását tűzte ki célul. Annál is inkább, hiszen ebben az esetben nem kellene véglegesen elfogadnia a zsidó állam fennmaradását, lemondania a palesztin menekültek Izraelbe való „visszatéréséről” és nem kellene az iszlám jog durva megsértésével békét kötnie a zsidó állammal. Ebben a célkitűzésében most a Nyugat támogatását is megkaphatja. Ám ne feledjük: a játék nem sakktáblán folyik.

Olvasson tovább: