Az elmúlt évtizedekben egy teljes nemzedék nőtt fel úgy, hogy már nem ismeri a totalitárius állam fogalmát, egy párt korlátlan hatalmát, a felső vezető leválthatatlanságát, a csinovnyikok és titkosszolgálatok mindenhatóságát, a vallásüldözést és a valós demokratikus szabadságjogok hiányát. Cikkek és könyvek ezrei jelentek meg, több tucat filmet forgattak a sztálini rezsim és maga Sztálin bűntetteiről. Ennek ellenére Sztálin ma is előkelő helyet foglal el az orosz emberek értékrendjében.
Idén az egyik központi csatorna Oroszország neve címen műsort indított, hogy kiválassza a legnépszerűbb orosz történelmi személyiségeket. A nézők tudósok, írók, cárok, császárok, híres emberek és politikusok közül választhatják ki a számukra legfontosabbakat. Az első fordulókban jelentős előnnyel vezetett a költő Alekszandr Puskin, az író Fedor Dosztojevszkij, a periódusos rendszer létrehozója Dmitrij Mengyelejev, valamint Joszif Sztálin.
Az Argumenti i fakti című lap elemzője, Vjacseszlav Kosztikov szerint – aki Jelcin elnök tanácsadójaként dolgozott – ilyen eredmény után „a vezetőség szégyellte a saját népét”, és „sürgősen elkezdték Sztálint a háttérbe szorítani. Mert erre, úgymond, nem számítottak”. Ám az eredmény igencsak ellentmondásos lett. Újabb epizódok után az első helyre Alekszandr Nevszkij, a 13. századi orosz hadvezér került, aki egy sor győzelmet aratott a svéd és német lovagok ellen. A második helyet Szentpétervár építtetője, valamint Oroszország előremozdítója Nagy Péter cár tudhatta magáénak, Sztálin pedig, akinek az egész politikája az európai és összemberi értékek tagadásából állt, a harmadik helyen végzett. Oroszország egy másik véres zsarnoka, Rettegett Iván nyolcadik lett, míg Puskin csak kilencedik. Rögtön őt követi még egy „véres cár” – Lenin… Elgondolkodtató, hogy az első tízben három véres zsarnok is szerepel, akik mindegyikéhez a „rendteremtés” és a „kemény kéz” asszociációja kapcsolódik.
Szintén idén jelent meg egy tanároknak szóló könyv Oroszország legújabb kori történelméről, mely Sztálint nem diktátorként, hanem hatékony államférfiként és menedzserként mutatja be. De már a Szovjetunió fennállásának utolsó éveiben is létezett egyfajta „Sztálin-divat”. A munkásosztályban volt ez főleg megfigyelhető, ahol sokan raktak ki munkahelyükön újságból és könyvekből kivágott „minden népek atyja” portrét. Akkoriban ez nem is igazán a kezdődő desztalinizáció elleni tiltakozás jele volt, inkább az ország vezetésében uralkodó káosznak és az üres boltpolcoknak szólt. Egyfajta felszólítás is volt ez a rendteremtésre.
Ma, a globális pénzügyi-gazdasági válság idején a politológusok hajlamosak a bizonytalansággal magyarázni a Sztálin iránti „vonzalmat”. Az emberek félnek attól, hogy elveszítik munkájukat, ami Sztálin idejében garantált jog és egyben kötelesség volt. Tény, hogy az életszínvonal-eséskor a lakosság körében sokkal gyorsabban terjednek a baloldali nézetek, mint a társadalmi virágzás és stabilitás időszakaiban.
Úgy vélem azonban, hogy van még egy fontos oka a Sztálin-szeretetnek: a korábban soha nem látott mértékű állami korrupció és a hivatalnokok mindenhatósága. Sztálin azért áll közel a kisemberekhez, mert uralma alatt bármelyik vezetőt, minisztert vagy marsallt is elítélhették, vagy akár ki is végezhették. Ebben a kiszolgáltatottságban az emberek egyfajta szociális igazságosságot látnak. Egyfajta félelem- és rabszolgaság-igazságosságot, amikor ugyanaz a büntetés sújt le mindenkire. Ezért fogják fel sokan a Nagy terrort is úgy, mint egy félelmetes, de szükségszerű „igazságosságot”. Hiszen a terror idején a legnagyobb megtorlás az állami és katonai szervek vezetőit érte – minden szinten. A cár bosszúja volt ez a „semmittevő bojárokon”. Ezért pedig az egész nép kész megbocsátani az összes fájdalmat és megalázást. Mivel a mai bojároknak ma újra mindent szabad, a nép a sztálini „igazságosságot” hiányolja.
Ugyanakkor a mai Sztálin-nosztalgia már az abszurditásba csapódik át. Nyáron a „Pétervár és Leningrádi Terület Kommunistái” szervezet vezetője, Szergej Malinkovics azzal a felvetéssel fordult az Orosz Pravoszláv Egyházhoz, hogy Sztálint kanonizálni kellene. Így Sztálin az államot irányító „hatékony menedzserből” orosz szentté válna.
Ez az istenkáromlás precedens nélküli esemény. Hiszen pont Sztálin volt az, aki – folytatva a lenini irányvonalat – az 1930-as évektől kezdve üldözte az egyházakat, lerombolta a templomokat, lágerekbe küldte és kivégeztette a papokat. Igaz, a második világháború idején ezt kénytelen volt abbahagyni, hogy a népet a szovjet rezsim védelmére áldozhassa. De erre kényszerítette őt a megszálló német hatóságok politikája is, akik megengedték az oroszoknak a templomnyitást és a szertartásokon való részvételt.
Sztálin és az egyház hajdani közeledése idén újfajta és igen sajátságos ikonok megjelenésében öltött új formát. Az egyik ikonon Sztálin a Moszkvai Matrónával került ábrázolásra, akitől tanácsot kért, hogy meg kell-e védeni Moszkvát a német hadaktól. Az ikont Szentpétervár Sztrelna nevű elővárosának egyik templomában tették közszemlére, ám a kirobbant botrány miatt az ikont végül eltávolították. Ugyanakkor maga a tény, hogy az ikont kirakták egy templomban, jelzésértékű a „Pétervár és Leningrádi Terület Kommunistái” szervezet tagjai számára. A kommunisták több ezer Sztálint ábrázoló papírikont nyomtattak, méghozzá jól láthatóan szent képében: a zsarnok fejét glória övezi. Ezeket az ikonokat osztogatták a kommunisták az északi főváros utcáin. A „Szent Sztálin”-posztert gyorsan szétkapkodták.
Az újságírók szerint a pravoszláv egyház soraiban számos sztálinista pap van, ami intő jel azt követően, hogy december 4-én meghalt az egyház vezetője, II. Alekszij pátriárka, aki kategórikusan megtagadta Sztálin szentként való elismerését. Remélhetően utódja számára is Sztálin véreskezű zsarnok marad.
2008. 12. 12. (XII/50)
