Kereső toggle

Olimpia és a diktátorok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Diktatúrákban mindig gond van az olimpiákkal. Az 1936-os berlini játékok – a
Vatikánnal kötött konkordátum mellett – ugródeszkát jelentettek a náci
rendszernek, hogy kitörjön a diplomáciai elszigeteltségből. A Nemzetközi
Olimpiai Bizottság egyetlen mentsége a botrányos helyszínválasztásra az, hogy
Berlint még Hitler hatalomra jutása előtt jelölték ki.

A NOB 1933 után is ragaszkodott a helyszínhez, mondván, így több lehetőség
van belülről hatni a náci rezsimre. Az eredmény közismert: a hírhedt nürnbergi
törvényeket egy évvel a berlini játékok előtt hozták meg, miközben a nemzetközi
sportvilág illedelmesen félrefordította a fejét. A fennkölt olimpiai eszmék, „a
biztonságos, jólétben élő és békeszerető társadalom elősegítése … a kulturális
és etnikai különbségek közötti hidak építése, a tolerancia és a
diszkriminációmentesség elősegítése” helyett a náci faji eszmény zavartalan
propagandája lett a berlini olimpia, amely monumentális díszletet kínált a Leni
Riefenstahl-féle árja kultuszfilmeknek. Göbbelsék PR-menetelését egyedül a
fekete atléta, Jesse Owens négy aranyérme zavarta meg.

Az 1980-as moszkvai és a 2008-as pekingi játékokról azonban már úgy döntöttek a
sportvezetők, hogy pontosan tudták előre, milyen országra bízzák a rendezés
jogát. Brezsnyevék a döntés előtti években a prágai tavasz eltiprásával,
közvetlenül a játékok előtt pedig az afganisztáni bevonulással jelezték, hogy
mennyire veszik komolyan „a békeszerető társadalom” építését.

Kísértetiesen hasonló a helyzet most is: Peking nem sokkal a Tianan-men téri
vérfürdő után nyerte el az olimpia rendezési jogát, és a tibeti események azt
mutatják, hogy a „belülről hatni” elv ezúttal is lepereg a rezsim vezetőiről. A
NOB azonban most is tévedhetetlenként viselkedik: Rogge főtitkár előre biankó
csekket nyújtott át a kínai vezetőknek, mondván, a játékokat semmi nem
zavarhatja meg. Pekingben úgy értették az üzenetet, hogy a rendőrsortüzek sem.

Nagy különbség azonban, hogy míg Berlinben a bojkott gyakorlatilag ismeretlen
fogalom volt, a második világháború után megjelentek a politikai tiltakozás
különböző formái.

Először éppen az 1956-os melbourne-i játékok kapcsán, amelyre a vérbe fojtott
magyar forradalom elleni tiltakozásul nem mentek el Hollandia, Spanyolország és
Svájc sportolói. A moszkvai olimpiát már 65 ország bojkottálta (köztük Kína, ott
volt viszont valamennyi nyugat-európai ország). A négy évvel későbbi Los
Angeles-i bosszú-bojkott csak a kommunista blokk 14 országát érintette, itt a
kivétel Románia volt.

Most hivatalosan senki nem beszél bojkottról. A pekingi olimpia és még inkább az
új kínai szuperhatalommal való kapcsolat nagy üzlet. Pekingben egyelőre
elégedettek lehetnek: a több mint száz halott és a sortüzek ellenére mindenki
(kivéve Spielberget és Sarkozyt) tartja a száját.

Az olimpiáig azonban még hosszú idő van hátra. Az olimpiai fáklya minden
korábbinál hosszabbra tervezett, több mint százezer kilométeres útvonalát előre
láthatóan mind az öt kontinensen tiltakozások kísérik majd. Erre már a
görögországi fáklyagyújtási ceremónia bizonyítékot adott. Minden ilyen képsor
növeli a nyomást a nyugati vezetőkön, hogy üzletek ide, politikai kapcsolatok
oda, kínos lehet a részvétel a játékokon. Még nem tudni, hogyan sikerül
Pekingnek összeegyeztetnie az olimpiai béke antik eszméjét a sortüzek
diktatórikus gyakorlatával.

Olvasson tovább: