Kereső toggle

Rosszkedvünk tele

Mi várható az újabb közel-keleti békefolyamattól?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tévedni emberi dolog, tévedésben megmaradni ostobaság. Egyszerű igazság, de
annál nehezebb megfogadni. Különösen igaz ez a Közel-Keletre, amellyel
kapcsolatban politikusok, döntéshozók, véleményformáló értelmiségiek, újságírók
hada képtelen feladni dogmáit, és marad meg tévedéseiben egyszer, kétszer,
sokadszor. Az oslói békefolyamat kezdete óta sok víz lefolyt a Jordánon, de az
utóbbi hónapok békekezdeményezései alapján olybá tűnik, mintha ma is 1991-et
írnánk. Vagy mintha a megfelelő emberek a megfelelő helyen makacsul
ragaszkodnának tévedéseikhez, s arra készülnek, hogy újra elkövessék azokat.



Libanoni gyerekek. Mire szocializálódnak?

Pedig azon kívül, hogy az iszlám világ túlnyomó többségének célja ma is
Izrael elpusztítása és a Nyugat elleni harc, sok minden változott. A kilencvenes
évek elején a kelet-európai országok dominószerű demokratizálódása, a
Szovjetunió szétesése – s ennek következtében az orosz befolyás gyengülése a
Közel-Keleten –, valamint a Kuvaitot lerohanó Irak elleni példátlan nemzetközi
összefogás s a Sivatagi Háborúban sikert arató high-tech hadviselés olyan
optimista légkört hozott létre, melyben minden lehetségesnek tűnt. Lehetségesnek
tűnt, hogy a háborúk immár nem fognak tömegek életébe kerülni, lehetségesnek
tűnt, hogy létezik egy nemzetközi minimum, aminek alapján a „Szaddámok”
megállíthatók lesznek, s ebben Oroszország is partner lesz; lehetségesnek tűnt,
hogy a demokratizálási folyamat eléri az iszlám világot is, és végre lehetővé
válik a közel-keleti béke: megszületik az új Közel-Kelet, melyről Simon Peresz
írt gyönyörű, ámde idealista munkát.

Ebbe az optimista jövőképbe robbant be először az izraeli terrorhullám, a camp
david-i ajánlat elutasítása, a második intifáda kitörése. Az izraeli–palesztin
rendezés kudarcát követte szeptember 11-e és az iraki háború stratégiájának
elhibázása, a madridi és londoni merényletek. Az izraeli események annak
ellenére következtek be, hogy az oslói béketárgyalások során Izrael egyre több
engedményt tett, egészen addig, míg Camp Davidben Barak a legvégsőkig is elment;
a New York és Washington elleni támadás pedig egy minden addiginál inkább
bezárkózni készülő amerikai külpolitikát kavart fel. Mindegyik esemény
felkiáltójelként hívja fel a figyelmet az oslói békefolyamat kezdete óta
elkövetett hibákra, azokra a hibákra, melyeket oly sokan kielemeztek azóta, s
melyeket a megváltozott helyzetben sem ártana szem előtt tartani.

Ilyen hiba volt a Nyugat számára szovjet segítséggel gyártott arab–palesztin
narratíva elfogadása, mely szerint a közel-keleti konfliktus(ok) egyetlen (fő)
oka az izraeli megszállás s a kivonulás Gázából és Ciszjordániából, a palesztin
menekültek visszatérése, Jeruzsálem teljes vagy részleges izraeli feladása és a
palesztin állam létrehozása majd meghozza a megoldást. A Nyugat gyarmatosítás
miatt érzett lelkifurdalása, az olajtól való függőség, a baloldal
identitásproblémái, az általános történelmi tájékozatlanság és a zsidósággal
szembeni, a filoszemitizmustól az antiszemitizmusig ívelő komplex érzelmek miatt
az egész probléma területi, emberi jogi problémaként jelent meg, eltűntek a
kulturális, történelmi, vallási, ideológiai dimenziók. Ilyen hiba volt annak
figyelmen kívül hagyása, hogy ezzel szemben a belső használatra szánt
megnyilvánulások a mecsetektől a sajtóig Izrael elpusztításáról és a Nyugat
elleni harcról szóltak, mely üzenetet a hallgatóság nagyon is megértett, ahogyan
azt az intifáda és szeptember 11-e is bizonyítja a maga területén. Ilyen hiba
volt a terror bátorítása és jutalmazása, az, hogy az újabb és újabb
merényleteket újabb tárgyalások, engedmények követték, s az, hogy a nyugati
sajtó és értelmiség palesztinbarát és Izrael-ellenes, öngyűlölő retorikája (nem
ritkán egy véres merénylet után) a terroristák tetteinek megértéséről és
kizárólag Izrael és a nyugati világ felelősségéről szólt. És ilyen hiba volt
lesöpörni az asztalról az esetleges olyan alternatív kezdeményezéseket, melyek
az ideológiai dogmát sutba dobva a realitásokat és a térség valódi természetét
figyelembe vették. Ennek példája a kilencvenes évek elején folyó titkos
tárgyalássorozat Jordánia és Izrael között. A terv lényege az lett volna, hogy a
Gázában és Ciszjordániában rendezendő önkormányzati választásokon olyan
palesztin törzsi vezetőket hozzanak helyzetbe, akik mind a PFSZ-től, mind a
Hamasztól függetlenek, s akik képesek pragmatikusan gondolkozni. Azonban az első
Bush-kormányzat és különösen az európai országok által támogatott
Clinton-kormány világmegváltó politikája elindította a lavinát.

Ha az olvasónak déjà vu érzése van, nem véletlen. Bár a nyári időszak ugyancsak
uborkaszezonra sikeredett, a hallgató mélyben nagyon is sok minden érlelődik. A
közel-keleti rendezést szorgalmazó felek – az Egyesült Államok, Oroszország, az
EU és az ENSZ – leporolták az oslói forgatókönyveket, hogy újraforgassák a
filmet, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel, helyszínekkel, dialógusokkal,
holott már az első feldolgozás is sikertelen volt, és a forgatókönyv az új
helyzetben még kevesebb sikerrel kecsegtet. Az iszlám térnyerése még erősebb,
nemcsak Gáza készül kis Iránná vagy Szaúd-Arábiává átalakulni, de a szomszédban,
Törökországban is új erőre kapott az iszlamizmus, miközben az európai
szélsőségesek nemcsak Németországban vagy Angliában készültek új akciókra, hanem
ezek szervezésében látszólag beilleszkedett bevándorlók vagy éppen brit, német
konvertiták is részt vettek. Franciaországban, Nagy-Britanniában azt is
láthattuk, hogy egyes európai muzulmán szervezetek nem riadnak vissza az
erőszakos tüntetésektől sem.

Ebben a légkörben az európai kormányok még könnyebben zsarolhatók, ráadásul a
„véleményformáló” értelmiség, az emberi jogi szervezetek eltorzított politikai
korrektsége egyre inkább politikai dogmává válik. Eközben Oroszország ismét
helyet követel a Közel-Keleten, de ahogyan a szovjet időkben, most is inkább
ismét rövidlátó céljai vezérlik, amikor Iránnak segít fölöttébb gyanús
atomprogramjában. Az orosz politikai segítséggel még erősebb pozícióba kerülő
Irán s nyomában a szíriai kistestvér és az általuk kommandírozott Naszrallah
vezette Hezbollah ugyan a tavalyi libanoni háborúban korántsem érte el igazi
célját, de Izrael elszalasztotta a vitathatatlan győzelem esélyét – márpedig
Izrael nemhogy egy döntetlen, de egy halvány győzelem luxusát sem engedheti meg
magának.

Az izraeli hadvezetés tanulni látszik az elkövetett hibákból, Ehud Olmert és
kormánya viszont nem. Az elszalasztott lehetőségre adott kapkodó, kétségbeesett
válasza, az oslói folyamat főbb elemeinek felmelegítése – kivonulás, Jeruzsálem
felosztása, tárgyalás Szíriával a Golánról – most még inkább tévútra vinnének. A
gázai kivonulás következményei – a Hamasz uralomra kerülése, anarchia a
palesztin területeken, mindennapos rakétazápor Szderot izraeli városra – ismét
azt bizonyítják, amit a kilencvenes években vagy Camp David után láttunk: hogy
Izrael bármilyen engedményt tesz, nemzetközi megítélése egyáltalán nem lesz
kedvezőbb.

Ennek legbeszédesebb példája, hogy a brit egyetemi szakszervezetnek néhány
hónapja újfent eszébe jutott egy újabb bojkottfelhívás az izraeli egyetemek
ellen a „megszállás” miatt. Igaz, jelentős brit tudósok, közöttük Nobel-díjas
kutatók tiltakoztak a lépés ellen, és válaszul amerikai szervezetek az érintett
brit egyetemek bojkottjára szólítottak fel, a jelenség mégis tragikomikus.
Pontosan példázza, hogy még a szellemi elitet képviselő emberek is milyen
elszántan ragaszkodnak intellektuális babonáikhoz és tévedéseikhez, akkor is, ha
– mint jelen esetben – bebizonyosodott, hogy Gázában nem a megszállás az igazi
probléma, hiszen nincsen megszállás, ellenben minden feltétel adott lenne a
palesztin állam megszületéséhez. Ha a szellemi elit ilyen vak, akkor mi várható
a politikusoktól? Ugyanakkor egy goláni vagy ciszjordániai kivonulás, Jeruzsálem
felosztása újabb súlyos biztonsági problémákat s újabb önbizalom-muníciót
jelentene a terroristák és támogatóik számára. Részleges, területkompenzációval
vegyített ciszjordániai kivonulás, tárgyalás a Golán státusáról csak akkor
képzelhető el, ha Irán és Szíria háttérbe szorul. A közeledési kísérletek a
síita Irán befolyásától rettegő Szaúd-Arábiával és öböl menti monarchiákkal
ennek a befolyásnak a gyengítését próbálják elérni, de azt sem felejthetjük el,
hogy ezek az országok szintén nagylelkű támogatói a terrorizmusnak.

Olmertnek persze aligha van olyan hazai támogatottsága, hogy komolyan
tárgyalásokba kezdjen, de önmagában az a tény, hogy az amerikai, európai és
orosz politika ötletei újfent kimerülnek abban, hogy Izraelt próbálják újabb
engedményekre rábírni anélkül, hogy elfogadnák Izrael biztonsági szempontjait,
azt mutatja, hogy a nagypolitika azokat a hibákat készül elkövetni, melyek a
jelenlegi helyzetet kiváltották. A különbség az, hogy most pontosan látható,
hogy a hibák hova vezethetnek. A helyzet pontos felmérése alapvető követelmény,
és önmagában még mindig kevés, hiszen a jó helyzetlátás sem vezet eredményre, ha
a kivitelezés rossz. Ahogyan jó ötlet volt kiemelni Irakot az Irán–Irak–Szíria
szövetségi tengelyből, de hiba volt hagyni, hogy Irán megerősödjön, és hiba volt
félvállról venni az iraki rendcsinálást, úgy volt hiba a libanoni háborúban csak
az utolsó napokban megtenni azokat a lépéseket, amelyeket az elején kellett
volna meglépni. De ugyanilyen hiba volna az iráni befolyás háttérbe szorításáért
cserébe a szaúdi vonalat megerősíteni s az általa támogatott terrorizmust
helyzetbe hozni, s nagy tévedés lenne egy később kivitelezhető részleges
ciszjordániai kivonulást a jelen helyzetben végrehajtani.

A helyzet valóban súlyos és bonyolult, de most még van lehetőség eldönteni, hogy
az elkövetkező őszi-téli időszak a leendő sikereket alapozza meg, vagy pedig
rosszkedvünk teleként vonul be a történelembe, amit semmilyen napsütés sem tud
majd tündöklő nyárrá változtatni.

Olvasson tovább: