Kereső toggle

Nem sikerült megosztani az erdélyi magyarokat

Két választás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az RMDSZ a várakozáson felüli, közel 7 százalékos eredménnyel végzett a hétvégi romániai választáson. Mégis, erős gyomor és erős idegek kellettek ahhoz, hogy a külső megfigyelő indulatok nélkül dolgozza fel, ami a romániai magyar közéletben az elmúlt hetekben zajlott, nem beszélve a magyarországi közélet behatásairól. 



Markó Béla, az RMDSZ elnöke Marosvásárhelyen szavaz. Kiálltak mellette Fotó: MTI

Azok az újságírók, értelmiségiek, sőt sokszor a politikusok is, akik korábban elképesztő hevességgel vádolták az RMDSZ-t és jelenlegi vezetőit, akiknek szavaiból az volt érzékelhető, hogy a romániai magyarság gondjait kizárólag a nemzetáruló Markó Béla és csapata okozza, a kisebbségi problémákhoz a többségi románok nacionalizmusának szinte nincs is semmi köze, most nyíltan vagy óvatosan, de arra biztattak, hogy a romániai magyarok szavazzák be a parlamentbe a szövetséget. Akik korrupcióval, megalkuvással, kommunista magatartással, sőt, szimpla magyarellenességgel vádolták Markó Bélát és a szövetség vezetőit, akik vagy maguk hangoztatták vagy egyetértően idézték ama véleményeket, hogy jobb, ha az RMDSZ nem jut be a törvényhozásba – legutóbb Bayer Zsolt járta ezzel a véleménnyel Erdélyt nem sokkal a választások előtt –, a szavazás előtti héten már többnyire arról elmélkedtek, miért és mennyire fontos az RMDSZ bejuttatása a bukaresti törvényhozásba. 

A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) persze továbbra is kitartott a maga igaza mellett. Szilágyi Zsolt például úgy vélte, az erdélyi magyar történelmi egyházak csakis az RMDSZ zsarolására, kényszerhelyzetben vetemedhettek arra, hogy a választásokon való részvételre, illetve több esetben kifejezetten a szövetség melletti voksolásra biztassák a híveket. (Többek közt a Királyhágómelléki Református Egyház püspöke, Tőkés László volt, aki inkább a hívek lelkiismeretére bízta a dolgot.) De mintha az MPSZ lelkesedése is valamelyest alábbhagyott volna, amikor kiderült, hogy a magyarországi pártok is mennyire egységesek abban, hogy hát persze hogy kell a romániai magyar képviselet. A Fidesz is igen határozottan ezt mondta ki. Az ellenzéki párt korábban az MPSZ-nek nyújtott egyértelmű támogatást, azután is, hogy az eldöntötte, hogy önállóan indul a választásokon.

Közben a legkevésbé felkészült politikusnak vagy megfigyelőnek is nyilvánvaló volt: az erdélyi polgáriak saját bejutásukat nem tudják elérni, azt viszont igen, hogy az RMDSZ ne kerüljön be a törvényhozásba. Mindenesetre a múlt héten Németh Zsolt hosszan ecsetelte a romániai magyarság parlamenti jelenlétének fontosságát, igaz, közben sikerült egyszer sem kiejtenie az RMDSZ nevét, és szavainak erejét nyilván gyöngítette, hogy az ellenpropagandát a helyszínen folytató Bayer Zsolt sem nevezhető épp távolinak a Fidesztől.

Az biztos, hogy a romániai választások előtti napokra már senki nem volt, aki vállalta volna a felelősséget arra az eshetőségre, hogy a romániai magyarság mindössze egyetlen, a kisebbségeknek járó díszmandátummal legyen jelen a romániai törvényhozásban. Az MPSZ és Tőkés László is magára az RMDSZ-re mutatott, a szövetséget okolta előre, ha ez a verzió következik be.

Ugyanakkor a romániai magyarok mozgósítását a választásokra váratlanul felpörgette egy másik választás előszele, kampánya. Napok alatt alakult ki olyan nemzeti egység Erdélyben a kettős állampolgárság kapcsán, amely talán 1990 fekete marosvásárhelyi márciusa óta nem volt érzékelhető az erdélyi magyarok között. És ennek a nemzeti egységnek az egyik legfőbb katalizátora a magyarországi kormánypártok felhívása volt a "nem"-szavazat mellett: a szocialisták, a szabaddemokraták és a miniszterelnök kiállása pillanatokon belül olyannyira egy táborba terelte saját maguk ellen a felháborodott romániai magyarokat, hogy a budapesti "nemzetárulókkal" való szembenállás tükrében az erdélyieket megosztó konfliktus az RMDSZ és az MPSZ között szinte teljesen elvesztette a jelentőségét, a súlyát. Mostantól már nem annyira Markóék, mint a magyar kormányoldal politikusai kapták a nemzetáruló, kommunista, magyarellenes és egyéb jelzőket. 

És noha az RMDSZ felől ilyen súlyos jelzők és vádak nem hangzottak el, rendkívül fontos mozzanata volt
a történéseknek, hogy az RMDSZ ugyancsak szembefordult ebben a kérdésben az eddig szövetségeseinek számító magyarországi kormánypártokkal. Markó korábban sem akart szembe menni az érzelmeknek, de a budapesti kormányerők váratlanul kemény elutasítása, és az ezt azonnal követő erdélyi reakció még egyértelműbbé tette a szövetség alapállását. Markóék most megmutathatták, hogy a nemzet nagy kérdéseiben igenis képesek szembeszállni Budapesttel, nem bábjai sem Bukarestnek, sem a magyarországi balliberálisoknak, hanem a kisebbségi közösség követeléseinek méltó képviselői. A történet egyébként azért különösen érdekes, mondhatni pikáns, mert gyanítható, hogy az MSZP és az SZDSZ azért (is) vállalta ennyire nyíltan és egyértelműen a kiállást a "nem" mellett, mert e döntésüket abban a hitben hozták, hogy az RMDSZ is így foglal majd állást. Ha ez igaz, az egyben jelzi, hogy a magyar kormánypártok nem, más vélekedések szerint továbbra sem értik egészen pontosan az erdélyi magyar politikát, azt semmiképpen nem értik, hogy az RMDSZ vezetőinek milyen végtelenül bonyolult helyzetben, milyen óvatosan kell mozogniuk, mennyire nagyok a tétek minden lépésük esetében.

Ezek az RMDSZ-vezetők pedig nem is lettek volna igazi politikusok, ha nem úgy mozognak, ahogy tették: a túlélésük volt a tét, tehát habozás nélkül a népszavazásos igen mellé álltak. Közben Markónak a kettős állampolgárság még egy fontos érvet adott: ha a magyarok képviselete elég erős a törvényhozásban, sőt, ha a magyarok a kormányhatalomnak is részesei valamennyire, akkor sokkal könnyebben tudják majd "lenyeletni a békát", a romániai magyarok kettős állampolgárságát a bukaresti kormányhatalommal, mint amint kormánytámogatási pozícióból sikerült ugyanezt elérnie a státustörvény körüli viharok idején.

És egyértelművé vált a finisre az is, hogy a választási győzelemért birkózó két nagy román pártcsoport mindegyike az RMDSZ bejutásában látja az esélyeit – ami megint csak akkor realizálódhat, ha a szövetség ott van a bukaresti parlamentben, mert a harmadik legerősebb, de Európában szalonképtelen Nagy Románia Párttal az unióba készülő Romániában nem lehet koalíciót alakítani. A kormányzó Szociáldemokrata Párt és az apró, de milliomos elnöke révén kommunikációs birodalommal rendelkező Humanista Párt szövetsége gyakorlatilag a választási folyamatban mindvégig nyíltan vállalta az RMDSZ-szel való együttműködést. A kihívó, az ellenzéki liberális-demokrata pártszövetség hosszú időn át meglehetős elutasítással viseltetett a magyarok politikájával szemben, de legalábbis érzékelhető volt, hogy nemigen tud mit kezdeni a kisebbségi kérdéssel. Érdemes emlékeztetni arra, hogy ugyanezek a pártok, amikor a Demokrata Konvenció tagjaiként az RMDSZ-szel együtt kormányozták Romániát 1996 és 2000 között, maguk gördítettek komoly akadályokat a kormányprogramban is szereplő kisebbségi programok megvalósulása útjában, és sok olyan vívmány, amelyet akkor nem sikerült keresztülvinni, végül a korábban kisebbségi kérdésekben ellenséges posztkommunista párt kormányzása idején valósult meg. 

A liberálisok és a demokraták ugyanakkor ugyanúgy nem lennének képesek az RMDSZ nélkül kormányt alakítani, mint a szociáldemokraták. Egyik pártszövetség sem számíthat tehát arra, hogy egyedül szerezzen ötven százalék feletti képviseletet a parlamentben, úgy váltak nyitottabbá az RMDSZ irányában az ellenzéki kihívók is, bár a kisebbségi programok konkrét vállalására továbbra sem kötelezték el magukat.

Volt tehát elég felhajtóerő az RMDSZ véghajrájában, mégis mindvégig bizonytalan volt, vajon meglesz-e a kellő támogatottság. A váratlan nemzeti egység ellenére nem vonnak-e el a Székelyföldön túl sok szavazatot a román Népi Akció Párt listáin induló "ellenzéki" magyar jelöltek? Megértik-e a magyarok, mekkora hátrányokkal, sőt veszélyekkel járna a nemzeti közösségre nézve, ha a szövetség nem jut be a törvényhozásba? Az is kérdés volt, nincsenek-e túl sokan külföldön a magyar szavazók közül? Mekkora valójában a magyar közösség népességfogyása? Érdemes emlékeztetni arra, milyen demográfiai állapotokat jelzett tavasszal az, hogy a korábban felerészben magyarlakta városnak számító Marosvásárhelyen ismét simán győzött a román polgármesterjelölt. 

Nos, vasárnap este óta tudjuk, hogy végül is az RMDSZ hozta a szükséges eredményeket. Az igazán veszélyes forgatókönyvek nem valósultak meg, az RMDSZ továbbra is ott lesz a törvényhozó testületekben, és valószínűleg ott lesz a döntéshozatal és a végrehajtó hatalom közelében is. A székely megyékben elsősorban a részvételi számok árulkodnak: ott, ahol az MPSZ igazán aktív volt, ott csökkent az országos átlag alá a magyar szavazók részvétele, Kovászna megyében, elsősorban Sepsiszentgyörgyön. Ami azt jelezte, hogy a belmagyar konfliktus nem annyira megosztotta, mint inkább elkedvetlenítette a magyar szavazókat, akik közül sokan inkább nem mentek voksolni, semmint hogy kockázatos döntésre kényszerüljenek magyar és magyar politika, politikus, párt között. 

Két választás – egy Romániában, egy Magyarországon. Romániában a soviniszták a korábbinál jóval kevesebb szavazatot kaptak, de
a normalizálódásnak ennél még fontosabb jele, hogy a magyarkérdés 1990 óta először nem volt központi problémája a román pártok kampányának, tehát az egész nemzeti-etnikai kérdéskör radikálisan háttérbe szorult. A román politikai elit egyszerűen megértette, hogy Európa nem kér a felfűtött nacionalizmusból. Magyarország viszont éppenséggel olyan megmérettetés előtt áll, amelyet az egyik oldal, a határon túli magyarokat is fellelkesítve, elsőrendű nemzeti kérdéssé tett. Olyan aktussá, amelynek során valójában nem a kettős állampolgárság alanyainak, a határon túliaknak, hanem a magyarországiaknak dőlne el a sorsa, nemzethez tartozása: az, hogy jó magyar-e, magyar-e, aki így vagy úgy szavaz. 

A magát magyarnak tartó megfigyelő pedig, aki mindkét ország sorsát közelről kíséri, elhűlve latolgatja, melyik merre tart.

Egy barátságtalan levél

Mircea Geoana levelét megírta, szerinte nem lehet valaki egyszerre román és magyar állampolgár. Kérdés, jogos-e kijelentése, megakadályozhatja-e a bukaresti kormány a romániai magyarok kettős állampolgárságát, vagy ez a magyar állam és az erdélyi magyarok belügye, ahogy Románia szerint román belügynek számít a moldovai kettős állampolgárok kérdése is. Mindettől függetlenül a történés politikai vetülete számít, nem a jogi érvek. 

A román politikai elit többsége most kétségkívül nem akar konfrontálódni a magyarokkal és Magyarországgal, a külügyminiszter is óvakodott attól, hogy a levél korai nyilvánosságra hozatalával a választási kampány részévé tegye a kérdést. De ennek a pragmatikus jóindulatnak is megvannak a maga korlátai. Már a státustörvény idején kiderült, hogy a románoknak az fáj, miféle csoda esik a romániai magyarokkal, akik egyszeribe két állam kedvezményezettjeivé lettek: ha pedig most az erdélyi magyarok, csupán mert magyarok, a kettős állampolgárság révén simán becsusszannak az Európai Unióba, ezt ellenállás és tiltakozás nélkül nehéz lesz elfogadtatni a románokkal. 

Ma nincs hivatalos magyarellenesség, de a rivalizálás továbbra is erős motívum. A parlamenti viszonyok tisztázódtak az első fordulóban, de ott van még a második menet, az elnökválasztás: a személyes kampány pedig könnyebben fut vékony jégre. A Nagy Románia Pártnak már nincs elnökjelöltje, de lehet olyan versenyben lévő elnökjelölt, aki ennek a pártnak a szavazóira is épít.

Olvasson tovább: