Kereső toggle

„A kultúrharc valójában a jobboldalon belül zajlik”

Miért nem készült film sem Árpádról, sem Trianonról?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bán János író Hunyadiakról írt sorozata az elmúlt 10 év egyik nagy magyar könyvsikere, már több mint negyedmillió példánynál tart. A regényeit Bán Mór néven jegyző szerzővel a történelemtudatunk egyensúlytalanságairól és a hiányzó nemzeti filmeposzainkról is beszélgettünk.

 

Fantasy- és scifi-íróként kezdte a pályát. Miért ez ragadta meg elsőként?

 

Az érdeklődés alapvetően a korosztályomra jellemző. A nagy látványos scifi-mozifilmek sokunkat fordították ebbe az irányba, és ismerkedtünk közben a nálunk új műfajnak számító fantasy-vel is. Természetesen nem csak ezen nőttünk fel, faltuk a történelmi és klasszikus kalandregényeket is. Szerettünk mindent, ami megragadta a fantáziánkat, és ekkoriban ezt az igényt a könyvek és a filmek elégítették ki. Az írás is innen indult. Egy baráti társaságban egyfajta kihívásként megpróbáltunk mi is – egymásnak – minél izgalmasabb történeteket kitalálni. Nekem valahogy ez mindig könnyen ment, szerettem mesélni. Napközis koromban a tanárok rendszeresen engem kértek meg, hogy csendespihenő alatt meséljek az osztálytársaimnak. Ebben aztán szabadon kevertem a hallott, elolvasott meséket a filmélményekkel és hozzátettem a saját képzeletemet is. Írni is a barátaimnak kezdtem el, nagyon sokáig fel sem merült bennem, hogy ezek nyomtatásban is megjelenjenek.

 

Volt ennek a mesélőkedvnek családi előzménye?

 

Igen, nagyapámtól rengeteg anekdotát, mondát, történetet hallottam, a mai napig merítek ezekből a könyveimben. A történelmi érdeklődés más formában érintett meg. A korosztályomból mindnyájan tapasztaltuk, hogy az akkori oktatásból és kultúrpolitikából hiányzott az egészséges nemzeti öntudatra nevelés. Nem érezhettük úgy, hogy jó magyarnak lenni, jó egy olyan nemzethez tartozni, amelynek hosszú és gazdag történelme van, teli hősökkel.

 

Készültek azért ilyen művek, mint az Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai

 

Ötven évvel ezelőtt. Valóban jó érzés volt ezekről a filmekről kijönni a moziból, de ez jószerivel egyetlen ember, Várkonyi Zoltán érdeme volt, akit a korabeli művész elit emiatt nem sokra becsült. De hiányoztak olyan magyar történelmi témájú regénysorozatok, amelyekben az olvasók el tudnak mélyülni. Pedig ezek különböző országokban nagyon népszerűek, gondoljunk csak például Robert Merle francia királytörténet-sorozatára. Itthon a történelmi regényeket a tűrt kategóriába sorolták, és egyre inkább az ifjúsági művek közé száműzték.

 

Ez tudatos volt?

 

Meggyőződésem, hogy igen. Féltek az olyan könyvektől, amelyek a nemzeti múlt dicsőséges korszakairól szólnak. Még ifjúsági regényként elment, a Delfin-sorozatban megjelenhettek, de a felnőttek számára ebben már a nacionalizmus veszélyét sejtették. Egyszerűen nem voltak – néhány üdítő kivételtől eltekintve – történelemi művek az Árpád-korról, a török elleni háborúkról, amelyek felnőttek számára készültek. Ezt az üvöltő hiányt lehetet érezni a mozikban és a televíziós filmeknél is. De ezek voltak a döntéshozók reflexei: az egészséges nemzettudat közel áll a nacionalizmushoz, a nacionalizmustól csak egy lépés a sovinizmus, onnan kezdve pedig már katasztrófák következnek… Szerintem pedig nem lehet csak bűntudatra építeni egy egészséges nemzeti tudatot. Az sem jó, ami a legtöbb más nemzetet jellemez, hogy csak a melldöngető múltra emlékeznek. Büszkének kell lennünk arra, amire joggal büszkék lehetünk, és fel kell dolgozni azokat a szörnyűségeket, amire nem szívesen emlékezünk. Egyensúlyra van szükség. Az elmúlt száz évben a nemzeti traumák olyan sora halmozódott egymásra, amelynek egy töredéke elég ahhoz, hogy egy nép lelkülete összeroppanjon. Meggyőződésem, hogy őszintén kell beszélnünk minden olyan traumáról, ami nem kirakatba való. Ilyen a vészkorszak és a holokauszt, amit a magyar kultúrpolitika szépen és magas színvonalon feldolgozott, hiszen közel ötven film készült erről a témáról.

 

Ezt soknak tartja?

 

Nem. Szerintem ez egy nagyon helyes folyamat, azt nem tartom jónak, hogy más traumákat viszont egyáltalán nem dolgoztunk fel. Hány film vagy tévésorozat készült Trianonról? Ha egészséges arányokra törekszünk, akkor nem tehetjük meg, hogy bizonyos dolgokról nagyon sokat beszélünk, másokról pedig szinte semmit.

Mit gondol, mi az oka ennek az egyensúlytalanságnak? Tudatos torzítás vagy egyfajta rosszul értelmezett, önmarcangoló felelősségvállalás? Esetleg az alkotók egy irányú érdeklődése?

 

Mindhárom szerepet játszik. Nem az én feladatom ezeket elemezni, de érdekes lenne feltárni, hogy az ötvenes évektől kezdve miért idegenkedtek a nemzeti történelemtől alkotó művészek, miért nézték le még az amúgy kommunista Várkonyi Zoltánt is, aki mert – nagyon tisztességesen – ilyen témákhoz nyúlni. Hiába nevezték a filmjeit giccsesnek a hivatásos ítészek, nekünk mégis sokat jelentettek. A történelmi tudatunkat nem az iskolai tankönyvekből alakítjuk ki, hanem sokkal inkább abból, amit olvasunk, a tévében vagy a moziban látunk. Így van ez mindenütt a világon. 10-15 millió magyar nem a történészek műveiből ismeri Eger ostromát, hanem az Egri csillagokból. Nagyon kevesen tudják, hogy Gárdonyi milyen pontokon másította meg az ostrom eseményeit, és ez nem biztos, hogy baj. Persze a történészek rekonstruálják csak minél pontosabban a történéseket, de engem jobban érdekel az, hogy az emberek megismerjék nemzeti múltunk nagy alakjait.

 

Emiatt vágott bele a Hunyadi-sorozatba?

 

Igen, alapvetően olvasóként érzékeltem a hiányt. Nyilván filmet nem tudok egyedül elkészíteni, de egy könyvet megírni igen.  

 

Milyen korosztálynak szánja a könyveit?

 

Egyértelműen felnőtteknek, mert a maga nyers valóságában ábrázolom a középkort, a csatáktól a hálószobákig. De részben olvasói visszajelzések alapján is tervezem azt, hogy elkészítem a sorozat „családbarát” változatát, amit nyugodtan oda lehet majd adni a fiataloknak.

 

Miért pont a Hunyadi-dinasztát választotta? Bár Vörösmarty a Szózatban Árpád mellett egyedül „Hunyad karjait” említi név szerint, de azért van rajtuk kívül a magyar történelemnek más nagy és fel nem dolgozott korszaka – előttük és utánuk is.

 

Valóban, bármelyik évszázadot lehetett volna választani izgalmas alapanyagnak, de három ok miatt döntöttem mégis a Hunyadiak mellett. Olyan korszakot kerestem, amely általános, a saját idején túlmutató tanulságot is hordoz. Három nemzedék nagyregénye lesz, ha majd sikerül egyszer befejezni. A család mind a három generációja rendkívül izgalmas: a felemelkedő és dicsőséges korszakhoz tartozik Hunyadi János és Hunyadi Mátyás, utóduk, Corvin János pedig annak példája, mi történik akkor, ha már nem egy karizmatikus, céltudatos személy vezeti az országot. Szintén fontos szempont volt számomra, hogy sokan török-magyar háborúk korszakának tekintik ezt az időszakot, pedig ezek valójában keresztény-muszlim háborúk voltak. Ezek az emberek elsősorban keresztényként viseltek hadat, miközben természetesen a hazájukat is védték. Hunyadi János használja először a Vitéz Jánosnak diktált levelében azt a szót, hogy „pátria”. Ekkor kezd ez a fogalom, hogy haza, értelmet nyerni, amikor már nem csak a nemesek országát jelenti. Ekkor ébrednek rá arra, hogy milyen kincs és összetartó erő van a nemzetben.

 

Éveket töltött adatgyűjtéssel, feltérképezte a kort, a sokszor egymásnak is ellentmondó forrásokat. Milyennek látja most Hunyadi Jánost és családját?

 

Hunyadi János a hit védelmezője volt, katonaember, aki ösztönös zsenialitással látta el a feladatát. A származásáról számos különféle verzió él a történészek között is, de szerintem ugyanúgy joggal tudhatjuk őt magyarnak, mint Zrínyit, Petőfit vagy az aradi tábornokokat. Egész életében a hazáért harcolt, a vérét adta a nemzetért. Izgalmas kontraszt vele szemben fia, Mátyás, aki a magyar emlékezetben szeretett, igazságos királyként maradt fenn, holott saját korában alattvalói körében rendkívül elutasított, sőt gyűlölt uralkodó volt. A köréje fonódó kultusz Mohács után alakult ki, mert el kellett telnie 30-40 évnek ahhoz, hogy a nemzet rádöbbenjen, milyen igaza volt Mátyásnak. Zsarnokként uralkodott, sokszorosára emelte az adókat, de felépítette azt a hadsereget, amivel megvédte az országot, sőt az egész térséget az iszlám hódítással szemben. A saját korát megelőző, nemzetközi kitekintéssel rendelkezett, amit kortársai nem értettek, sőt a hozzá legközelebbi személyek lázadtak fel ellene. A harmadik, erélytelen nemzedék, amit Corvin János képvisel, azt mutatja, hogy a Mátyás halálától Mohácsig eltelt 36 évben hogyan hullik szét egy erős ország. A központi vezetés nélküli, széthúzó ország aztán szükségszerűen elbukott a sokszoros túlerővel szemben.

 

Említette, hogy a Hunyadiak az egész térséget, minden itt élő népet védelmezték. Mai szemmel nézve különös, hogy ilyen széles körben elfogadták vezetőnek.

 

Az etnikai besorolásokat mi a 19.-20. századi értelmükben használjuk. A 15. században azonban nem minden népnek volt nemzettudata: a román nép nem használta magára azt a fogalmat, hogy román, és román állam sem létezett. A vezetőik tatárokból, kunokból, besenyőkből álltak. Ugyanígy a szlovákok sem ezen a néven határozták meg önmagukat. Magyarnak tartották magukat, akik szláv nyelven beszélnek. A történelemben jól ismert jelenség az, amikor a vezető réteg nem azonos a köznéppel. A Kijevi Ruszt vikingek alakították állammá, normann-francia urakból került ki az angol arisztokrácia és a ma már szlávként ismert bolgárok is eredetileg törökök voltak. A Kárpát-medencében a magyarság volt a meghatározó etnikum, akikhez a többiek kapcsolódtak. A középkori magyar állam meglepően nyitott társadalom, Zsigmond király pedig összeurópai uralkodó volt, és arisztokráciájába bárhonan felemelkedhettek tehetséges emberek. Ez éles ellentétben áll azzal a zárt, feudális képpel, amit annak idején nekünk az iskolában sulykoltak. Csak egy példa: Bakócz érsek, aki kis híján pápa lett, jobbágy származású volt. A tehetség nagyon sokat számított. Írástudatlan katonaként Hunyadi János előtt is így tudott megnyílni a felemelkedés útja. Távoli hasonlattal azt mondhatom, hogy amiként ma az Egyesült Államokban származásától függetlenül mindenkinek amerikaivá kell válnia és angolul kell beszélnie, úgy a középkorban a térség olvasztótégelyét a magyar állam jelentette.

 

Ma azonban ez az olvasztótégely még a nemzeten belül sem működik, mély törésvonalakat látunk. Mi ennek az oka ön szerint?

 

Mivel hosszú időn keresztül igyekeztek elfojtani mindent, amiről azt gondolták, hogy a nacionalizmus veszélyét hordozza, ezért óhatatlanul kialakult egy baloldali-liberális hegemónia a kultúrában. Sokan ezt azzal indokolják, hogy a tehetség azon az oldalon van, nincs mit tenni. Én ebben nem hiszek. Ha nem engedem érvényesülni azt, aki nem abba az akolba tartozik, akkor nem lehet azt mondani, hogy nincsenek. Megdöbbentő, hogy a rendszerváltás után sem változott meg igazán ez a helyzet. Számos, rendkívüli tehetségű alkotó mellett sokan csak azért kaptak lehetőséget, mert azt az ideológiai nézetrendszert képviselték. Nem igazságos számon kérni, hogy hol vannak a jobboldali remekművek, amikor ezek sokáig el sem készülhettek.

 

Azért 2000 körül lehetőséget kaptak jobboldali filmkészítők, mégis emlékezetesen gyenge alkotások születtek, mint a Sacra Corona vagy a Honfoglalás

 

Igazán kurzusfilm a Hídember meg a Sorstalanság volt. Valódi nagy sikert egyik sem aratott. Csak látszat, hogy a kultúrharc törésvonala a liberális és a jobboldali alkotók között húzódik. Meglátásom szerint a kultúrharc valójában a jobboldalon belül zajlik. Pont azokat a jobboldali döntéshozókat kritizálják, akik nem tettek sokat azért, hogy változzon a helyzet. Az elégedetlenség leginkább a filmiparban érhető tetten, joggal kérdezzük, hogy miért nem készülnek történelmi filmek, hiszen még a szocializmusban is több ilyen alkotás született, mint eddig a jobboldali kormányok alatt. Ezért ez a feszültség a Fideszen belül van, mert egy nemzeti érzelmű kormánynak tennie kellene valamit ezen a téren. Ami pozitív, hogy a parlament elfogadta az új televíziós filmalapról szóló törvényt. Ilyen értelemben a kultúrharc jó irányban alakul talán.

 

Ki a szövetségesek ebben?

 

Meggyőződésem szerint a magát jobboldalinak tartó értelmiség több mint 90 százaléka.

 

Andy Vajna része lehet egy ilyen fordulatnak?

 

Szerintem nem. A fokozódó külső nyomásra szemmel láthatóan próbál megfelelni az elvárásoknak, de nem érzi igazán szívvel-lélekkel, mire lenne szükség.

 

Felelősnek tartja a filmekért felelős kormánybiztost?

 

Áttételes módon igen. Tehetett volna többet, nem igaz, hogy ne tudtak volna több filmet készíteni. Az sem igaz, hogy nem kaptak jó forgatókönyveket. A Toldi például jó volt, el is fogadták, valami mégis mindig közbejött. Abszurd, hogy az egyetlen olyan történelmi film, ami nem a vészkorszakról szól, egy versenyló története, az is fiktív történetként. Ezért nem Vajna az elődleges felelős, a filmalap struktúrája egyszerűen nem alkalmas erre. Úgy gondolom, hogy a nemzeti filmek elkészítését nem szabad producerek üzleti vállalkozásává silányítani, hiszen ez nyilvánvalóan állami feladat. Tudatos döntés kell ahhoz, hogy készüljön egy sorozat az Árpád-házról, a Hunyadiakról, Zrínyiről. Lehet azt mondani, hogy ezek kurzusfilmek lennének, de ettől még lehetnek jók. Az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai, az Aranyember is kurzusfilmek voltak, Szergej Bondarcsuk Háború és békéje is vérbeli kurzusfilm, mégis tökéletesen visszaadja Tolsztoj lelkületét.

 

Nem említette a készülő Hunyadi-filmet, amelyről sok kritika jelent meg. Mégis kíváncsi lennék a véleményére.

 

A Hunyadi-korszakról nem egy alkotásnak kell szólnia, hanem többnek is. Éppen az lenne a cél, hogy miként a könyvkiadásban komoly áttörést értünk el a történelmi művek népszerűsítésével, ez az áttörés jöjjön létre a filmiparban is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha már végre költünk ennyi pénzt egy ilyen filmre, akkor annak nem egy fiktív testvérpárról kellene szólnia, akik szembetalálkoznak egymással Nándorfehérvár ostrománál, hanem Hunyadi Jánosról. A hazát és a hitet védelmező magyarokról, nem kitalált, suta karakterekről, cigány pattantyúsokról, héber tüzérekről, és egyéb, mesebeli furcsaságokról. Mindennek megvan a maga helye: a cigány pattantyúsoknak a cigány mesék sorozatban, a zsidó tüzéreknek pedig mondjuk egy Ben Gurionról szóló filmben. Nándorfehérvárnál a napnál világosabb, hogy semmi keresnivalójuk. Felfoghatatlannak tartom, miért kell félretolni legnagyobb nemzeti eposzunk valódi történetét, és miért kell helyette valami hollywoodi ízű pót-mesét tálalni ilyen sok pénzből. Mintha még mindig élne a zsigeri félelem nemzeti hőseink valódi életre keltésétől, s ezért még mindig valami kényszerű mellékvágányra próbálnák terelni ezeket a fontos témákat.

 

Az ön regényeiben is számtalan fiktív esemény és szál van, ettől még lehet hiteles egy mű.

 

Persze. A történetmesélésnek Walter Scott óta az a hagyománya, hogy fiktív szereplőket mozgatunk egy valós történelmi időben és térben. Azért a mérték nem mindegy. A Rettenthetetlen című film sem arról szól, hogy William Wallace seregében van két félnótás szereplő, akik végig fecsegik a filmet, hanem a főszereplőről, William Wallace-ról szól a történet. Az Egri csillagok sem arról szól, hogy Sárközi, a cigány és a barátja miről beszélgetnek egymással a csata alatt. Szereplői a történetnek, de a lényeg az, amit Dobó István és Bornemissza Gergely tett és az a szellemiség, amit ők képviseltek. Shakespeare sem a Rosencrantz és Guildenstern halott sztoriját írta meg, előbb fontosnak tartotta elmesélni Hamlet történetét. Vagyis: nem az a gondom, hogy készül egy ilyen film is Hunyadi kapcsán, készüljön, de előbb jó lenne a történet szívét-lelkét megismerni, nem?

 

Attól tart, hogy ezzel egy újabb fél évszázadra kipipáljuk Nándorfehérvárt és Hunyadi Jánost?

 

Ez talán jogos aggodalom. Ugyanakkor én nem mozifilmért lobbizom, a negyedmilliós példányszámú Hunyadi-regénysorozatom sokkal inkább egy tévésorozatra lenne alkalmas, amit akár nemzetközi koprodukcióban is el lehetne készíteni. Egy tévésorozat nagyságrendekkel több nézőhöz jutna el idehaza, és külföldön is. A sorozatok hihetetlenül népszerűek, abszurd, hogy idehaza a Szulejmánt nézik a legtöbben még mindig. Nem azért, mert titokban muszlim-szimpatizáns a magyar tévénéző, hanem azért, mert nem kap magyar történelmi sorozatokat. Hitem szerint a fél ország a képernyők előtt ülne egy méltóképpen elkészített, látványos, szívhez szóló történelmi széria, mondjuk a Hunyadi vetítésekor, a másik fele pedig sürgősen letöltené a netről.

 

Ma egyébként aktuálisabbnak tűnik a Hunyadiak által az iszlám ellen vívott harc története, mint 10-20 éve. Ez nem segíthet egy projekt elindításában?

 

Amikor írni kezdtem a sorozatot, még szó sem volt migránsválságról, a történet vegytisztán a múltról szólt. De éppen ezért fontos a történelemmel foglalkozni, mert tanulhatunk az elődeink hibáiból. A Hunyadi-történetben az különleges, hogy a közös veszély széleskörű összefogásra kényszerítette a térség népeit, melyek egyébként ki nem állhatták egymást. Sajátos módon a nyugat-európai gondolkodásból hiányzik ez a fajta történelmi tapasztalat az iszlám veszélyről, éppen azért, mert mi megmentettük őket. A sok száz éves iszlám-keresztény háború, amibe kis híján belepusztult az országunk, tette lehetővé a nyugatnak azt, hogy polgárosodjon, gyarmatosítson és gyarapodjon. De nem foglalkoznak azzal, hogy ennek az árát mi fizettük meg. Amikor Mátyás király meghalt, az ország lélekszáma négy millió fő, pontosan annyi, mint Angliáé. A török háborúk lezárultára a magyar lakosság száma egy millió főre csökken, miközben Angliáé sokszorosára, egyes adatok szerint 20 millióra nő.

 

Úgy érti, tudatosan hagytak cserben bennünket a nyugati hatalmak?

 

Nem valamiféle összeesküvés történt a magyarok ellen, egyszerűen nem volt érdekük segíteni. Amikor érdekükben állt, akkor pedig segítettek. Szerencséjükre, a magyarok a keresztény hitükhöz jobban ragaszkodtak, ezért nem merült fel bennük, hogy a törökkel összefogjanak a nyugat ellen. A románok és a szerbek kénytelenek voltak behódolni, teljes mértékben betagozódtak az oszmán birodalomba. A Trianonhoz vezető út fontos állomása volt, hogy visszavonhatatlanul megváltoztak az etnikai arányok a Kárpát-medencében. Aki ismeri a történelmet, az bizony a jelent, és a jövőt is egészen más szemmel nézi.

Olvasson tovább: