Kereső toggle

„Ma mi vagyunk a Nyugat”

Békés Márton a Heteknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miről szól a jobboldali médiában dúló kultúrharc? Mit hiányol a mai konzervatív értelmiségből? Mi tesz rendszerré egy politikai rendszert, és mikortól válik korszakká? Interjú aTerror Háza Múzeum kutatási igazgatójával.

Egy éve írta meg a Tihanyi téziseket, amit a legújabb magyarországi kultúrharc alapdokumentumaként emlegetnek. Ebben azt írta, hogy a 2018-as országgyűlési választásnak az a tétje, hogy „korszak lesz-e a rendszerből”. Mi teszi rendszerré a rendszert, és korszakká a korszakot?

– A gondolatot azért tartom időszerűnek, mert a harmadik kétharmados felhatalmazással a háta mögött a jobboldali kormány véghezvitte a hazai politikai és társadalmi rendszer átalakítását – gondoljunk az Alaptörvény elfogadása mellett a családtámogatásra, a közfoglalkoztatásra, a multik megadóztatására vagy az adórendszer átalakítására. A jogszabályi környezetet, ha nem is máról holnapra, de néhány törvényhozási ciklus alatt meg lehet változtatni. A kultúra, azaz az emberek szokásai, viselkedése, egymáshoz való viszonya viszont lényegesen hosszabb idő alatt alakul át. Ennek az evőeszközök elrendezésétől a férfi–nő viszonyon át egy csomó minden a része, egészen addig, hogy egy ateista is azt mondja: „Jaj, Istenem!”

A mostani, nyolc éven belüli harmadik kétharmaddal közelebb léptünk ahhoz a ponthoz, amikor elmondhatjuk, hogy Orbán Viktor ugyanannyit volt ellenzékben, mint amennyit kormányon. Ez nagyjából egybe fog esni azzal az idővel, amikor kijelenthetjük: ugyanannyit éltünk a rendszerváltoztatás óta, mint amennyi a Kádár-rendszerben eltelt. A Kádár-rendszerből nem lett korszak: hiába hoztak rendszerszintű politikai döntéseket, a kultúra széles folyója ezt elmosta. Abban bízom, hogy a mostani egy szélesebb kimenetelű időszak lesz, ami művekben, gondolatokban, könyvekben, szobrokban, rendezvényekben és eseményekben is kiterjed az országra – szerintem ettől korszak a korszak. A Kommentár legújabb számának címlapján azért van a FINA világbajnokság legcsodálatosabb képe, mert szerintem ennek sikeres megrendezése és esztétikája már a korszak irányába mutatott.

A Tihanyi tézisekben azt írja, hogy a rendszerépítés kormányzati-politikai feladat, a korszakalkotás nem feltétlenül. Hanem kinek a dolga?

– Nagy hiba, amikor az értelmiség szeretné megmondani a politikának, hogy mi a dolga. A politika megtette a magáét: az intézményeket felállította, a versenyzés struktúráit biztosította, alkotmányba emelt egy köztestületet (a Magyar Művészeti Akadémiát), a filmkultúrában is megtörtént valami egészen újnak a felépítése. Most az értelmiségen a sor! Amikor „értelmiségről” beszélek, mindig a konzervatív oldal „szellemi embereire” gondolok. Minden szövegem, minden mondatom nekik és róluk szól, nem a liberálisokról. Annak a világnak, amelynek utóbbiak voltak a meghatározói, ugyanis vége van. Minden mondatom a jobboldali értékrendű közegnek szól: tessék használni a struktúrákat, tessék idézni egymást, tessék díjakat alapítani, tessék rendezvényekre járni, folyóiratokat olvasni.

A szövegeire adott reakciók pont arról szólnak, hogy Békés Márton szét akarja zúzni a liberális kánont.

– Kánonokat nem egyes emberek állítanak fel, hanem egyes kiemelkedő emberek válnak a kánon részévé. Ugyanakkor természetesnek gondolom, hogy ilyen keretbe került a vita, ahogy természetesnek tartom azt is, hogy a Kommentár átalakulásának a fogadtatása az Orbán–Simicska- háború lezárásának keretébe került, hiszen mindenki keretezi ezeket az eseményeket, hogy értelmet találjon bennük.

Akkor nézzük, mit hiányol a jobboldalon pontosan!

– Nekem a legfontosabb az, hogy vitatkozzunk egymással, hogy markáns, a 21. század méhében benne lévő kérdésekről merjünk vitákat folytatni.

Milyen kérdésekre gondol?

– Például társadalompolitikai kérdésekre. A jobboldali értelmiségieknek merniük kell megvitatni egymással például a melegek helyzetét, az Izraelhez fűződő viszonyunkat, a vallás szerepét. Aztán szerintem a nyelvhasználatról, az írott-olvasott fórumaink használatáról, penetrációjáról, kommentálásáról is kellene beszélnünk. Arra biztatom a velem egy oldalon állókat, hogy legyenek díjaink, értelmezzük, honoráljuk egymást, ha tetszik: szeressük egymás műveit, promotáljuk, reklámozzuk őket. Ma vannak a jobboldali értékrendhez köthető könyvkiadók, amelyeknek a termékei a kommentálás vagy recenzálás folyamata nélkül tulajdonképpen a semmibe hullnak. Éppen ezért a legfontosabb az, hogy hivatkozzunk egymásra.

Azt szeretném, ha a jobboldal törzsszövetség lenne, amelyben több, külön szállásterületen lakó klán élne. Ezek a hívó szóra egy bizonyos védelmi feladatra összeállnának, de békeidőben tudna egymással vitatkozni ez a közeg. Ezekre a vitákra szükség van ahhoz, hogy a jobboldali-konzervatív kultúra erős és egészséges legyen. Erre a rendszerváltoztatásig nem volt mód, ezt a munkát el kell kezdeni. Másrészt úgy látom, hogy a baloldali-liberális közeg nagyon elaggott és elmaradt az időtől, nem nagyon tudnék egy-két értékes kivételtől eltekintve olyan embert mondani, akivel érdemes vitába szállni.

Mondana kivételt?

– Böcskei Balázst ilyennek tartom, rajta kívül például Kiss Viktort, aki szerintem a legjobb marxista gondolkodó ma Magyarországon. Mikecz Dániel is értékes gondolatokkal rendelkező, vitakész szereplő. Értékesnek tartom a Fordulat című folyóiratot, a Napvilág Kiadó tevékenységét vagy az Új Egyenlőséget. Ezek a fórumok, kezdeményezések viszont a baloldal és nem a liberálisok felől jönnek. A liberalizmus kimerült. A következő évtizedek a nemzeti közösség, a nemzeti érdekek és a szuverenitás védelméről fognak szólni. S lehet, hogy ebben a vitában jobboldaliak meg baloldaliak fognak – akár egymást is erősítő – témákat felhozni. Ebben a diskurzusban az identitások mikrocsoportjaira szétesett liberális pólusnak nem osztanak lapot. Ez a gondolkodásmód nem kelt át a 21. századba.

Baloldali gondolkodókról beszélt, korábban többször is előfordult, hogy a marxista Antonio Gramscit idézte vagy éppen Kassák Lajosra hivatkozott. Ez elég szokatlan a jobboldalon. Miért fontosak az említettek önnek?

– Kassák számomra Szabó Dezsővel vagy Adyval, Szerb Antallal és Németh Lászlóval együtt a magyar irodalom legnagyobbjai közé tartozik. Kassák Lajosban azt a gondolkodót, művészt látom, aki egy kis, hátrányos helyzetű közösségből, önerejéből kiemelkedve a magyar irodalom és a világ képzőművészetének kimagasló alakja lett. 1956-ról írott sorai egyértelműek, és az is, hogy egy pillanatig sem hódolt be semmilyen zsarnokságnak. Kassák a számomra ugyanúgy, ahogy Kertész is, a tartalom és a forma sajátosan magyar egységét képviseli, ami univerzális mondanivalóvá tágul. Nem kell félni attól, hogy Kassák baloldali, és tilos azt mondani, hogy kommunista – mert semmilyen módon nem volt az. Ami Gramscit illeti, benne a módszer fogott meg, az, ahogyan a kulturális hegemónia – vagy éppen a korszaképítés, a kulturális korszak – megszövésének fogalmait lefekteti. Gramscinál nem a tartalom a fontos, hanem a módszertan. Szerintem nem kell ezektől a szerzőktől konzervatívként vagy jobboldaliként sem félni, főleg, hogy arról is szól a mi világunk, hogy szabadon kell ütközni, szabadon kell gondolkodni.

Hivatkozik arra, hogy Gramsci a forradalmak első világháború utáni elmaradását a burzsoá kulturális hegemónia fennmaradásával magyarázta. Mivel von ezzel párhuzamot? Mi az a kulturális hegemónia, amihez képest önmagát és a konzervatív kultúrát pozícionálja?

– Kulturális hegemónia alatt a világszerte létező, globalizációpárti diskurzust, a neoliberális normákat értem, amelynek Magyarországon a rendszerváltoztatás utáni húszéves posztkommunista korszakban a liberális értelmiségiek voltak a képviselői. Szellemi uralmuk idején ők határozták meg, hogy mi a mérce, mi a viszonyítási pont. Egy példa: a konzervatív kulturális közeg akkor tud emancipálódni, ha megszabadul attól, hogy számára Esterházy a jó író és Heller Ágnes a fontos gondolkodó. Vannak saját rendezőink, saját gondolkodóink, saját irodalmi kánonon is el kell gondolkodnunk. Ez a munka még előttünk áll. Ez nem jelenti azt, hogy Esterházy rossz író, hanem csak azt, hogy nem kell automatikusan elfogadnia a konzervatív oldalnak, hogy ő a jó író. Ez nem szól az összmagyar kánonról, ez a saját konzervatív kánonunkról szól.

 

Attól nem tart, hogy amíg a saját kánonjukat építik önök és a baloldali-liberális oldal is, a közös kulturális kánon, kicsit fennköltebben, a nemzeti kultúra megszűnik?

– Tény, hogy ma nincs közmegegyezés a kulturális kánonról. Nem telt el annyi idő, hogy azt mondjuk: Nyirő József vagy Konrád György ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen része a magyar irodalmi hagyatéknak, mint Berzsenyi vagy Arany János. Eötvös József irányregényeit vagy Németh László lélektani drámáit pedig ma már nem olvassák annyian, hogy közmegegyezés alakulhasson ki róluk. A 100–150 évvel ezelőtti nemzeti klasszicizmus könyvekben, művekben lefektetett oszlopcsarnoka helyett ma több kánon van, ami nehezíti a tájékozódást. De változott az olvasási kultúra, változott az emberek érdeklődése is, amit lehetne az internetes kultúrára fogni, de a kultúra mindig változott.

Azt mondja, hogy a konzervatív értelmiségnek tartalommal kell feltöltenie a már létrejött intézményeket. Nem fordítva kellene?

– Magyarországon a jobboldali politika a konzervatív kultúrához képest előreszaladt. A kormányzat elosztási kérdéseket, jogosítványokat tud alakítani. Az értelmiségnek viszont az a feladata, hogy a kultúra alrendszereit hosszú távon alakítsa és működtesse. A kihívásokra, a 21. század adta feladatokra az elmúlt időben a politika már válaszolt, a konzervatív közeg pedig nagyon sokszor apologizál, kullog az események után. Jelen van a másik oldal mércéihez való igazodás is, mások elgyávultak – persze nem mindenki. Sőt azt tapasztalom, hogy a konzervatív közegben ma többségben vannak az egészséges, munkára kész ösztönök.

A harmadik kétharmad után mitől vannak „elgyávulva” a jobboldali értelmiségiek? Ki üldözi őket? Kitől félnek?

– Engem biztosan nem üldöznek. Néha viszont azt tapasztalom, hogy nyelvileg, gondolatilag sokan – akik ma már a konzervatív világ perifériáján vannak – olyan mércéket választottak maguknak, minden bizonnyal megfelelési kényszerből, amik leszerepeltek. A Heti Válasznak például ez volt a tragédiája, s részben a Magyar Nemzetnek is. Ezeknek a médiumoknak a saját olvasóikénál fontosabb volt az őket nem olvasók véleménye. Ezért alakult át a Kommentár is – nekem fontosabb, hogy azoknak az olvasóknak feleljünk meg, akik szeretnek minket, mint hogy azoknak a haragját és nemtetszését próbáljuk csökkenteni (amit úgysem lehet), akik soha nem vették kezükbe a lapot.

Létezik ideális viszony a politika és a tudomány, illetve a politika és a kultúra között?

– Az államot demokratikus választás után felálló parlamenti többség vezeti. Ez a parlamenti többség kulturális, gazdasági, politikai preferenciákkal rendelkezik. Persze nem arról van szó, hogy a kétharmados felhatalmazás a Fidesz–KDNP mögötti közegnek is szabad kezet adott, de abban biztos vagyok, hogy nem véletlen, hogy a liberális eszmék, a neoliberális gazdasági gyakorlat és a szocialista attitűd jó tíz éve nem része a magyar nyilvánosságnak. Tehát, ha tetszik, a kétharmaddal együtt kulturális felhatalmazást is kapott a politikai rendszer. Szerintem arra kapta a felhatalmazást, hogy a rendszerből korszakot formáljon.

Az MTA vagy a szélesen értelmezett tudományos világ elitizmusát igenis helyes és jogos lefaragni. Úgy látom, hogy a tudományos közegben jelen lévő komoly forrásokból egy bizonyos tudományos vagy akadémiai kaszt részesül, amely a maga feje után hasznosítja azokat. Örülnék, ha a tízmillió magyarnak is jutna ennek eredményeiből – ha vannak – valami. Az elmúlt időszakból sajnos nem nagyon tudnék olyasmit mondani, ami a humán tudományok területén az Akadémiából került ki, és a szélesebb társadalom számára beszédre érdemes lett volna.

Tudományos divatok jönnek-mennek. Szerintem a történettudományban a narratológia, a társadalomtudományban a gender studies, vagy az irodalomtudományban az olvasatokról szóló beszédmód nem más, mint divatjelenség. Történészként a feladatom az, hogy a posztmodern lufihámozás helyett egy olyan történettudományos perspektívát tárjak az emberek elé, ami ennél jóval érthetőbb, hasznosabb, jobb és ráadásul igazabb is. Azok a sok esetben az Akadémián is folyó kutatások, amik a részletkérdések részletkérdéseinek részletkérdéseiről szólnak, szerintem nincsenek rendben. És azt is látni, hogy az Akadémia és az egyetemi világ belső berkeiben a politikai harcoknál sokkal furmányosabb, gonoszabb, féltékenyebb versengések folynak, például a doktori helyek elosztása és az ösztöndíjak körül.

Jó, de ehhez mi köze a kormányzatnak vagy a politikának?

– Alapesetben nem szerencsés, ha a politika tudományos kérdésekbe szól bele, de előfordul, hogy a kormányzatnak van dolga ezen a téren. Azt például jó dolognak tartom, hogy az állami egyetemen a genderhályogvetés, amire igény sem volt, befejeződik. Magánegyetemen magánpénzből persze mindenki azt tanít, amit akar. A gender-kutatásokat, előadásokat, az erről írott doktorikat és nyelvi diskurzusokat végignézve ez a „tudomány” az ember biológiai határainak lebontásáról szól – ezt államilag valóban nem kellene engedélyezni.

A Kommentár legutóbbi számában, de a Tihanyi tézisekben is védelmébe veszi a „populizmust”. Ezt minek tekinti? Ideológiának?

– Semmiképpen nem. Inkább magatartásmódnak, gesztusrendszernek, világfelfogásnak. Léteznek baloldali, sőt centrista populista pártok is. Előbbiek Katalóniában népszavazást csináltak, hogy a spanyol nemzetállamtól elszakadjanak, utóbbiak egyike Csehországot kormányozza, míg itthon és Lengyelországban inkább konzervatív, jobboldali populizmus van hatalmon. Aztán ott van Olaszország, ahol az északi, eredetileg szeparatista jobboldali párt összefogott egy tipikusan déli érdekeket képviselő, balpopulista erővel. A populizmus kritizálása, amit a mainstream sajtóban lehetett olvasni, mind a populisták véleményét igazolja. Ugyanis a populizmus arról szól, hogy a társadalom többsége egy hatékony kormányzati központot felhatalmaz arra, hogy kulturálisan, gazdaságilag és társadalmilag védje meg az értékeit. A populizmus szerintem azt jelenti, hogy nemzeti keretek között gyakoroljuk a demokráciát, mindenféle országon belüli és azon kívüli, elszámoltathatatlan szereplők beleszólása nélkül.

Az ön által emlegetett kritikák megfogalmazói viszont attól tartanak, hogy a modern populista mozgalmak akár diktatúrát is eredményezhetnek. Az erős egyszemélyi vezetők felemelkedése nem jár ezzel a veszéllyel?

– A liberális elitcsoportok nagy tévedése, hogy lenézik az embereket. Ha az embereknek nem tetszik egy rendszer, akkor le fogják és le tudják váltani. Miért gondoljuk, hogy ha egy populistának tartott rendszer hatalomra kerül, akkor a világ végezetéig ott marad? A választópolgárok értelmesek, autonómok, gondolkodnak, az értékeiket és érdekeiket mérlegelik, s ennek megfelelően döntenek.

Ami jelenleg van, valóban populista pillanat. Annál is inkább, mert majdnem ugyanazzal a címmel írt erről a kérdésről könyvet Alain de Benoist, aki a francia Új Jobboldal teoretikusa és Chantal Mouffe, belga újmarxista gondolkodó. Látszik, hogy baloldalon és jobboldalon egyaránt felmerült, hogy új életet leheljünk a demokráciába, hogy az emberek szociális érdekeit és kulturális értékeit egyszerre védjük meg. Érthető, hogy ez a korábban uralkodó, liberális hegemóniát gyakorló elitcsoportoknak nem tetszik. Ilyenkor jönnek a diktatúrázós vádak.

Orbán Viktor szerint az a küzdelem, ami ma Európában folyik, leírható generációs küzdelemként, a ’68-asok és ’90-esek szembenállásaként. Ezzel egyetért?

– Amit látunk, az inkább kelet–nyugati különbség, a régi, elavult liberális kultúrmiliő és az antikommunizmusból kisarjadó konzervatívabb szellemiség küzdelme. A V4-ek, valamint az inkább Közép-Európához gravitáló észak-olasz és osztrák, sőt akár az egykori keletnémet és a bajor térség szintén a kelet–nyugati megosztást rajzolja ki. A mai Európában az új gondolatok és önvédelmi reflexek otthona Európa középső és keleti fele. Bár ezt nem szép kimondani, de a magam részéről lemondtam a Nyugatról. Pontosabban, ma mi vagyunk a Nyugat, a zsidó–keresztény kultúra valódi otthona ma a tágabban értelmezett Közép-Európában van.

Önmagában ez a régió elég erős ahhoz, hogy ezt a fajta civilizációs örökséget megtartsa?

– Vannak problémák a régióban, gondoljunk a kivándorlásra, a gazdasági kitettségre, a hátunkban Oroszország jelenlétére, amivel szemben a NATO jelenti a védelmünket. De arra is gondolhatunk, hogy az Európai Unión belüli jövedelmi egyenlőtlenségek rossz oldalán vagyunk. Viszont a nemzeti összetartozás, az önvédelem, a férfiban és nőben való gondolkodás képessége Európának ezen az oldalán épebb, vagy egyáltalán: még ép. Az is világos, hogy a régiónkban egységesebb és fontosabb a nemzethez tartozáshoz érzése, és ezek a társadalmak kevésbé megbontottak, mint a nyugatiak. Ez pedig előnyt jelent. Főleg úgy, hogy az etnikailag megbontott nyugati társadalmakban létezik egy muszlim ék, ami Közép- és Kelet-Európában nincsen. A bevándorlástól való mentességünk komoly versenyelőny.

Olvasson tovább: