Kereső toggle

Bőgő és boksz

Interjú Rácz Ödön nagybőgőművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nagybőgő mennybe menetele – ezt a címet kapta nemrégiben Rácz Ödön zeneakadémiai szólókoncertje. Stílszerűen, hiszen Rácz Ödönnek, a Bécsi Filharmonikusok 36 éves szóló nagybőgősének kulcsszerepe van abban, hogy manapság a nagybőgő a reneszánszát éli a világ nagyszínpadain.

 

Beszélgetésünk előtt említette, hogy szívesen beszélne a származásáról is – nos, itt az alkalom.

– Az, hogy roma származású vagyok, engem nagyon nagy büszkeséggel tölt el – e nélkül soha nem lettem volna az, aki vagyok. Olyan családból jövök, ahol ükapám, dédapám, nagyapám, apukám, én, öcsém, unokatesóim, egyszóval mindenki nagybőgős, és egyben jó zenész is volt. Magunkban hordjuk ezt a tradíciót, zenei inspirációt, talentumot, ami apáról fiúra száll, tehát a mérce eleve nagyon magas.

Családjában Ön az első, aki komolyzenei pályára lépett?

– Igen, de hozzá kell tennem, hogy apukám volt a mintaképem, aki „A” kategóriás zenész volt nagybőgőből és cimbalomból is. Ez akkoriban felért egy kis diplomával. Nagyon nagy tudású zenész volt, aki bármilyen zenekarban megállta a helyét – igaz, a valódi magyar cigányzene volt a szíve mindene.

Ezek szerint több generáció gyümölcse az Ön sikere?

– Az biztos, hogy családi tradíció volt nálunk a precizitás, hogy rengeteg munkával a legjobbá kell válni – ez már gyerekkoromtól belém ivódott.

Milyen szerepet játszik ebben a származása?

– Bennem óriási küldetéstudat van ezen a téren. Bárhol járok a világban, szeretném a magam példájával is bebizonyítani azt, hogy a romák ugyanolyan értékesek, tehetségesek, mint bármelyik másik nép.

Külföldön mennyire erős a cigányellenesség?

– Ausztriában élek 2001 óta, és megfordultam már a világ számtalan országában, de ennyire nagy előítélettel, mint ami Magyarországon van, sehol nem találkoztam. Engem leginkább magyarként vagy külföldiként kezelnek Ausztriában vagy Németországban, de azt a kitaszítottságot, amit a hazámban megkaptam, annak az egy százalékát sem érzékelem odakint.

Milyen élményekről beszél?

– Sajnos gyerekkoromtól kezdve, általános iskolától a konzervatóriumig ment a cigányozás. Egyedüli roma voltam az általános iskolai osztályban – egyből kinéztek engem, állandóan „büdös cigányoztak”, ebben nőttem fel. Ugyanez volt a játszótéren is, ahol nem akartak focizni velem. Mindenhol egyforma volt a tapasztalat: az emberek egészen máshogy viselkedtek vagy beszéltek rólunk, amikor látták, hogy sötét a hajunk és a bőrünk.

Gondolja, hogy ez nincs meg máshol?

– Olyat sehol nem láttam, hogy a nyilvános mosdók vagy a házak falán is ki legyen írva: mocskos cigány. Megmondom őszintén, engem igazából a magyar politika is akkor fog érdekelni, ha nem fogom látni ezeket a mocskolódó feliratokat sehol.

Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok a Hit Gyülekezetéért: amikor Magyarországra jövök, a legnagyobb örömöt mindig az istentiszteleten való részvétel jelenti számomra.

Mennyire motiválhat ma egy szegény sorsú cigányt egy zenészcsalád sarjának a felemelkedése?

– A visszajelzésekből azt látom, hogy nagyon sokat számít a pozitív példa, rengetegen büszkék rám. De a minta mellett nagyon fontos, hogy a cigányok segítséget is kapjanak, mert a kritizálástól és a kirekesztéstől nem fog javulni a helyzet. Én anélkül a rengeteg segítség nélkül, amit kaptam, nem jutottam volna el addig a teljesítményig, ami miatt a társadalom ma elfogad engem. 

Kik segítették a pályán?

– Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, elsősorban anyukámnak, aki egész nap dolgozott, mellette a házimunkát is elvégezte – de közben mindent megtett, hogy tanulni tudjunk. Ha kellett, hetekig kopogtatott az ajtókon, hogy egy külföldi kurzuson vagy szereplésen részt tudjunk venni, vagy egyáltalán Bécsbe ki tudjak menni tanulni. Hálás vagyok a tanáraimnak is, például Járdányi Gergelynek, aki mindig igyekezett a maximumot kihozni belőlem. Azután Alois Posch kurzusaira is jártam Bécsben: ő máig az egyik legnagyobb példaképem. Végig kritizált és szidott engem, folyton rámutatott a hibáimra. Én akkor már el voltam ettől szokva, ezért mindenképp hozzá akartam járni, mert mindig az volt a vágyam, hogy még jobb legyek, és még többet tanulhassak. A mai napig ez hajt engem.

Még egy olyan élvonalbeli helyen is, mint a Bécsi Filharmonikusok?

– Ott különösen. A Bécsi Filharmonikusok egyik legnagyobb előnye, hogy nincs állandó karmesterünk, hanem minden műhöz a legértőbb karmestert hívják meg, akitől rengeteget lehet tanulni. Például nyáron játszottuk Sosztakovics Lady Macbeth című operáját, egy litván karmesterrel, Mariss Jansonsszal. Ő átadta nekünk mindazt, amit Sosztakovicstól tanult, és amit gyerekfejjel átélt a sztálini diktatúrában.

A zenén keresztül?

– Persze: a puskadörgéstől kezdve a tankok hangjáig, a sikítástól a halálhörgésig és a tengernyi félelemig mindent hallottunk a saját hangszereinken keresztül. Ilyen próbákon az ember annyira át tud szellemülni, és annyira át tudja a műnek adni magát, hogy tényleg megváltozik az egész atmoszféra.

Az Ön pályája kicsit kortünet is, nem? Sokak szerint a tradicionális cigányzene leáldozóban van, ezért a konzervatórium megtelt tehetséges roma fiatalokkal.

– A képzettség nem zárja ki a hagyományt – apám is rengeteg klasszikust hallgatott, sőt játszott is. A problémát inkább abban látom, hogy az amerikai kommersz popkultúra tönkretette az értékes műfajokat, így a cigányzenét is. Pedig ezt máig magyar unikumnak mondják az egész világon, aki idejön Magyarországra, mind ezt keresi. Mert ezt a zenét csak a cigányok tudják magas színvonalon játszani. Nemzeti tragédiának tartom, hogy lassan már sehol nem lehet őket hallani. A megoldást a gyerekek zenei nevelésében látnám, hogy később el tudják választani az értékes produkciókat a silányaktól.

Mondják, hogy a cigány zenészek improvizációban utánozhatatlanok. Nem nehéz ezt a szabadságot a kottára felcserélni?

– Nem, sőt a kettő együtt működik igazán, mert az improvizációhoz jó, ha a kisujjunkban van a kotta. Ezért alapítottuk meg a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok tagjaiból álló Philharmonix nevű kamarazenekarunkat, amelynek már az első korongja aranylemez lett. Tagjai olyan zenészek, akik nagyon szabadok és nyitottak más műfajok felé, így a jazz és a népzene felé is. Most jelent meg új lemezünk,  Deutsche Grammophon címmel.

Megfér a sok dudás egy csárdában?

– Megfér, óriási bizalom köt össze bennünket, mert tudjuk a másikról, hogy nagyon jó zenész, aki megbízhatóan mindig a maximumot nyújtja. Azért, hogy együtt jók legyünk. Itt mindenki perfekcionista, teljesen mindegy, hogy 12 órát repült előtte, vagy éppen lázas – amikor elkezd zenélni, rögtön jól van. Nekem azt jelenti a profizmus, hogy a zenész a szívét, a lelkét, a testét, az érzelmeit, mindent belead a koncertbe. S akkor nemcsak ő, hanem a közönség is más emberként fog hazamenni.

Úgy hírlik, a nagybőgőt Ön hozta most divatba.

– Igen, a nagybőgőt inkább kísérő hangszerként ismerik: az alapot adja népzenében, jazzben, klasszikus zenében. A 18. és 19. században szerencsére sok neves zeneszerző felfedezte ennek a hangszernek a szólisztikus oldalát, és én valóban szeretném ezekkel a művekkel minél jobban megismertetni a hazai és nemzetközi közönséget. 

Meddig lehet nagybőgőzni?

– Nagy példaképem Ludwig Streicher, aki 70 évesen is elképesztő koncerteket adott. Ez persze fizikum kérdése is, hogy meddig bírja csinálni az ember. Mindenkinél megvan az a pillanat, amikor le kell tudni tenni a vonót.

Mi az, ami leköti Önt, amikor nem zenél?

– Tavaly áprilisban kezdtem el bokszolni, amikor időm engedi, eljárok edzésekre, ez engem most nagyon érdekel. Az edzőmtől megtanultam, milyen nagy művészet a boksz – ez nem az ütésről vagy az erőről szól, ez agymunka. Ő ugyanolyan megszállott a munkájában, mint én a zenében. Úgy vagyok vele, hogy lemegy egy koncert este 11-kor, aztán éjjel is megy a fejemben a zene, meg reggel is, mikor felkelek. De amikor bokszolunk, és közben az edzőm folyton mondja, mit hogyan, akkor nem mehet bennem a zene, mert ha véletlenül másra koncentrálok, egyből kapok egyet. Nagyon örülök, hogy erre rátaláltam. Mióta bokszolok, az erőnlétem és az állóképességem is megsokszorozódott.

Három kisgyermek édesapja is – fontosnak tartja náluk a családi hagyomány folytatását?

– Igen, ha a gyerekek is úgy szeretnék. A nagyfiú dobol, nem nagybőgőzik. De reménykedem, hátha. Nézi velünk a Vidám Vasárnap adásait, és Paci, a dobos hatására kezdett el dobolni.

És a család hogyan viseli,  hogy Ön állandóan turnén  van?

– Sok felkérésre mondok nemet azért, hogy többet lehessek velük, de így is tele a naptár. Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy rátaláltam a feleségemre, és hogy van három csodálatos gyermekem. A feleségem már gyerekkorában megtért, és amikor udvarolni kezdtem neki, nemsokára el kellett utaznom hónapokra külföldi turnékra. Megkérdeztem, mit szól ehhez, mire azt mondta: ez a te munkád, és én ebben csak segíteni szeretnélek. Rögtön éreztem, hogy őt meg kell tartanom.

Ön mikor jutott hitre?

– 14 évesen tértem meg, édesanyámmal és testvéreimmel együtt. Édesapám sajnos nagyon ellenezte ezt, így voltak hullámvölgyeim. Amikor megházasodtam, akkor kezdődött el a szabad felnőtt életem Krisztusban. Ő tart meg a csúcson is. Gyerekként mindig azt hallottam, hogy a hegy tetejére nehéz feljutni, de nagyon könnyű onnét lezuhanni. Sok művészt a szemem láttára tett tönkre az alkoholizmus, szerencsejáték, drog, szexuális kicsapongás. Mert amikor az ember elér egy szintet, és minden jól működik, azt hiszi, a sikere, a tehetsége miatt rá nem vonatkoznak az erkölcsi normák, neki mindent szabad.

Önnek mit jelent a siker?

– Azt, hogy érzem, Isten a tenyerén hordoz és védelmez, s ezért törekszem a maximumot kihozni magamból – az Ő dicsőségére. Másrészt tudom, hogy meg kell tartanom a bibliai normákat, hogy megőrizhessem, gyarapíthassam mindazt, amit Tőle kaptam. A legnagyobb veszteséget számomra a Tőle való elszakadás jelentené.

Romaként vagy hívő keresztényként jelent nagyobb kihívást a komolyzenei világ?

– Hívőként egyértelműen. Nyugaton egyre inkább normává válik az erkölcstelenségek iránti tolerancia. Az elmúlt 5-6 évben az opera világában is egyre nagyobb szerephez jutott a pornográfia, két éve pedig Conchitával kellett egy színpadra állnom. Kijelentettem: ezt soha többé nem vállalom. Kell egy morális határt húzni – elképzelhető, hogy előbb-utóbb jó néhány magyar művész az ilyen tendenciák miatt fog hazatérni Magyarországra.

 

Eötvös Péter Zeneszerző Rácz Ödönről

„Rácz Ödön egy kivételes jelenség. Nemrég láttam egy fotót róla: Bécsben a Stephansdom környékén megy az utcán, hóna alatt egy nagybőgő – úgy hordja, mintha a gitárja lenne. Nagyon jól passzolnak egymáshoz. Ödönnél nagy jelentősége van annak, hogy ehhez a hanghoz egy ilyen fizikum kell. Mert teljesen másképp rezonál, másképp fogja meg a hangszert – az ujjának a szélessége, amivel a húrokat lefogja, az mind kihat a hang minőségére. Ha az ember hallgatja őt, ahogy szólókat játszik, rögtön hallatszik ez a különbség” – mondta el lapunknak Eötvös Péter. A világhírű zeneszerző többször is dolgozott Rácz Ödönnel, mindannyiszor a Salzburgi Ünnepi Játékokon vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat – első ízben Bartók Kékszakállú herceg vára című operáját, másodszor Eötvös oratóriumát, a Halleluját adták elő. Van egy ígéret is arról, hogy Eötvös Péter egy koncertdarabot ír Rácz számára.  
„Akkor ír az ember ilyen hangszerre darabot, ha megvan hozzá a megfelelő személy – és Ödön esetében megvan. Neki köszönhetően mostanában előtérbe került a nagybőgő, mint szólista hangszer, és ez azon múlt, hogy van valaki, aki tud rajta olyan minőségben játszani, hogy az színpadképes legyen. Ödön a klasszikus repertoárból jön: szenzációsan játssza azokat a darabokat, amelyek az előző századokban kimondottan nagybőgőre íródtak” – tette hozzá a komponista, aki szerint tagadhatatlan, hogy Ödön teljesítményében a származásának is van jelentősége. „Ez nem minőségbeli különbség, hanem egész egyszerűen a kultúra egyik formája, ami összefügg a nyelvvel is, a hagyományokkal is” – jegyzete meg Eötvös. Megerősítette: Ödönnek nagyon jó helye van Bécsben, a világ egyik legjobb zenekarának az egyik legfontosabb szólamvezetője – ennél följebb már nincs hova lépni.

 

Olvasson tovább: