Kereső toggle

„A háború kellős közepén vagyunk”

Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gerillaháború címmel jelent meg Békés Mártonnak, a Terror Háza kutatási igazgatójának új könyve, amelynek első része a gerilla-hadviselés kialakulásáról (a Napóleon elleni spanyol felkelésről), a második az 1956-os forradalomról, a harmadik pedig a szerző szerint napjainkban zajló világ-polgárháborúról szól. Békés Márton szerint hiába a technológiai, katonai és anyagi fölény, a Nyugat ma nincs abban a mentális állapotban, hogy győztese legyen az említett világ-polgárháborúnak.

– Megjelent a gerilla-hadviselésről, gerillákról, terroristákról szóló könyve. Mikor kezdett el a témával foglalkozni?

– Tulajdonképpen 2006-ban.

– Ez összefüggött az ön által egyébként gerillaháborúként leírt 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójával?

– Nem, de az időbeli egybeesés kétségtelen. 2006 októberében jelent meg életem második cikke az akkori Magyar Nemzetben. Az volt a címe, hogy Meddig tarthat még a gerillaháború Irakban? Emlékezetes, hogy 2003 májusában George W. Bush győzelmet hirdetett a Szaddám Huszein megdöntéséért indított iraki háborúban (amivel egyébként én nagyon nem értettem egyet, és utólag igazolva is látom ezt az álláspontomat).

– Mi volt a problémája ezzel a háborúval annak elindításakor?

– Alapvetően a demokráciaexport. Az kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Szaddám Huszein rendszerének esélye sincs az amerikaiak ellen. Ezt a katonai struktúrát könnyű volt lerombolni, a szó klasszikus értelmében háborús győzelmet lehetett aratni, de a demokrácia meggyökerezéséhez egy adott területen évszázadokra van szükség. Jó példa erre maga az Egyesült Államok, ahol a Mayflower megérkezésétől másfél évszázad telt el a függetlenségi háború kitöréséig, majd újabb hosszú évtizedeknek és egy polgárháborúnak kellett jönnie, míg a szövetségi állami berendezkedés stabilizálódott. Egy országot nem lehet átbombázni a demokráciába. Másrészt nem létezett olyan ok, amely alátámasztotta volna a háború megindításáról született döntést.

Mindenesetre 2006-ra már látszott, hogy a kétségtelen háborús győzelem ellenére az Egyesült Államok képtelen úrrá lenni az Irakon eluralkodó káoszon. A 2006-os cikkben az állt, hogy Irakban kontrollálhatatlan gerillaháború zajlik, részben az állam ellen, részben az állam ellen harcoló nem állami szereplők között. Arra persze senki nem gondolhatott 2006-ban, hogy a polgárháborúból az egész emberiséget fenyegető, Hitlerhez, Sztálinhoz és Pol Pothoz hasonló – Hannah Arendt-i értelemben vett – politikai gonosz emelkedik majd ki, amit neveznek vahabita fundamentalizmusnak vagy szalafita dzsihádizmusnak, és amelynek legszélsőségesebb képviselője az Iszlám Állam.

A gerillaháborúk kérdése tehát több mint egy évtizede foglalkoztat, maga a könyv azonban másfél éves munka eredménye.

– Az első nekifutás apropója tehát Irak volt. És a könyvé?

– A könyvé egyértelműen 1956, pontosabban a forradalom hatvanadik évfordulója. Lehetőségem volt dolgozni az ’56-os Emlékév megszervezésén, ami életem legjobb munkája volt. Sokat foglalkoztam a forradalom és szabadságharccal, és arra jutottam, hogy ’56 politikai és katonai lefolyása összefügg egymással, így nem is tárgyalható elkülönítve. Vagyis, ha egy nagyvárosban zajlott egy többségében munkások által vívott felkelés, mint történt ez Budapesten 1956-ban, akkor annak biztosan van politikai jelentősége!

– 1956 és 1989 között a hivatalos történetírás – érthető módon – ha egyáltalán szóba került, megbélyegezte ’56-ot. Ez a Kádár-rendszer születésének körülményeit tekintve végül is érthető. Az már meglepőbb, hogy az ön által említett réteg, a forradalmat megvívó munkásoké 1989 után sem került az ’56-ról szóló viták középpontjába. Ennek mi az oka?

– Az Emlékév nem csupán megemlékezett ’56 hatvanadik évfordulójáról, hanem megünnepelte azt. Hozzám ez a perspektíva áll közel; a rendszerváltoztatás utáni 20 évben uralkodó absztrakt ’56-narratíva viszont távolról sem. Nekem 1956 Angyal István, Mansfeld Péter és a 8. kerületi cigány szabadságharcosok forradalmát jelenti.

A könyv fele foglalkozik ’56-tal. Ennek egy része a konkrét, gerilla típusú harceljárás leírása, másik része a politikai küzdelmeké. Ez utóbbi kapcsán megközelítésem szerint a munkástanácsoké a politikai elsőbbség. Azt a narratívát képviselem, amely szerint 1956 a nép forradalma volt, a magyarok drámai megmozdulásának motivációja pedig nem a megélhetés javítása, hanem a politikai szabadság kivívása volt. Reform helyett forradalom. A résztvevők tudták, hogy amíg a szovjet csapatokat nem verik ki az országból, addig nincs demokrácia – és viszont. A diktatúra és a megszállás ugyanis feltételezték egymást.

1956, Móricz Zsigmond körtér.
A könyv egyrészt ezeket a kérdéseket veti fel élesen, másrészt leszámol azzal a narratívával, amely szerint ’56 valamiféle reformkommunista törekvés eredménye lett volna. Ha visszaemlékezéseket olvasunk, egykori ’56-osokkal beszélünk, akik ápolóként, munkástanácstagként, fegyveres felkelőként részt vettek a forradalomban, akkor a szemtanúk sem ezt fogják erősíteni, hanem a szabadságra vágyó nép spontán felkeléséről beszélnek. Én nekik, a felkelőknek hiszek.

– Az ön által említett, elitistának is nevezhető narratíva lehet az oka annak, hogy ’56 a rendszerváltás utáni éveket leszámítva nem volt populáris ünnep Magyarországon?

– Igen, és ennek a része volt az is, hogy ’56-ról megemlékeztünk és nem ünnepeltük. Pedig ez egy győztes forradalom volt, amelynek az energiájából a mai napig élünk!

– Hogy érti azt, hogy győztes forradalom volt? A közvetlen eredmény mégiscsak egy totális katonai vereség volt november negyedike után.

– Kétféle értelemben is így van: katonailag és politikailag. A második szovjet beavatkozásig, azaz november 4-éig ez katonailag is győztes forradalom volt. Az első, október 23-a utáni szovjet intervenció ugyanis kétségkívül kudarcot vallott, ötnapos harc után a szovjet csapatok rákényszerültek Budapest elhagyására, aztán október–november fordulóján új élet indult meg az országban: a magyar nép azonnal spontán önszerveződésbe és demokratikus struktúrák építésébe kezdett. Kiderült: a diktatúra egy ránk erőszakolt rendszer, ami a harc következtében összeomlott.

A harmadik ok, ami miatt úgy gondolom, hogy győztes a forradalom, nem más, mint hogy beszélünk róla, hitet és hősöket ad Magyarországnak, kollektív mítoszokat teremt. 1956 egy olyan „történelmi spájz”, amelyből évszázadokig élhetünk. Hiszen meg tudunk melegedni mellette. 1956 feldolgozása közös dolgunk. Ez a forradalom és szabadságharc egy olyan teljesítmény, amit irigyel tőlünk a világ.

– A könyv egyik állítása, hogy a 20. század második felétől reguláris hadseregek nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak háborúkat nyerni. Ennek fényében érdekes, hogy a könyv harmadik részében tárgyalt, ma is zajló világ-polgárháborúban nyerhet-e a zömmel reguláris alakulatokkal harcoló Nyugat a gerilla-, illetve terrorista módszerekkel operáló ellenségeivel szemben, vagy végül Lin Piaónak, Mao Ce-tung hírhedt, de ragyogóan tehetséges hadügyminiszterének lesz igaza, aki szerint a globális „népi háborúban” a „világfalu”, azaz a harmadik világ bekeríti a „világvárost”, azaz a Nyugatot és Oroszországot?

– Reméljük, hogy a Nyugat – amelynek szerves részei vagyunk – meg tudja nyerni ezt a küzdelmet.

– Van olyan mentális állapotban a Nyugat, hogy eredményesen harcoljon?

– Nincs, de ezen lehet változtatni, ám ahhoz tudatára kellene ébrednünk azon események hátterének, amelyek körülöttünk zajlanak. Nevén kellene neveznünk a helyzetet, amelybe kerültünk: háborúban állunk.

– Ezt hogy érti?

– Történelmi nagytotálban kellene ránéznünk arra, mi zajlik. De a Nyugat elvesztette bizodalmát abban, hogy a világ megérthető. Ez a hatvanas évek óta zajló folyamat eredménye. Nem hiszünk többé abban, hogy a világ egésze összefüggésrendszerében – ésszel és hittel – felfogható, elbeszélhető. Ezért igyekszünk minél kisebb szeleteinek minél alaposabb megismerésére. Eldaraboljuk, elaprózzuk a világ általunk megismert részeit, elszigeteljük egymástól a megismert tényeket. Posztmodern mozaikokat rakosgatunk össze, s nem merünk történeti perspektívából nézni a jelenre.

Mire gondolok? Ha Izraelben három fiatal katonát meggyilkol egy gyáva, fegyverét rejtegető alak, ráadásul mindezt egy olyan településen teszi, ahová a palesztinok dolgozni járnak, nos, ezt az eseményt a fejünkben nem kötjük össze azzal, hogy ugyanekkor az Egyesült Államokban egy, az országba nemrég bevándorolt szomáliai egy többségében afroamerikai keresztények által látogatott templomban lövöldözni kezd. Ezt a két eseményt nemcsak egymástól szigeteljük el, hanem például attól is, hogy Németországban és Nagy-Britanniában saría-rendőrség menetel egyes városok utcáin, vagy éppen attól, hogy Nyugat-Európát olyan tömeges nemierőszak-hullám öntötte el, amire Magyarországon a Vörös Hadsereg bevonulása óta nem volt példa. Szintén ettől elválasztva nézzük azt a jelenséget, hogy sorozatban történnek kamionos vagy kisbuszos merényletek Európa-szerte, amely módszert elsőként Izraelben használták palesztin terroristák zsidó katonák és civilek ellen. És azt is külön jelenségként kezeljük, hogy Londonban nemrég merényletkísérletet hajtottak végre a metrón. Pedig ezek mind összefüggenek egymással – ugyanannak a frontvonalnak a csatái.

Mi az oka annak, hogy Európa vezető elitje nem rakja össze a puzzle azon darabjait, amelyek üvöltenek azért, hogy egységes egészbe tartozzanak?

– Mire jutott, mi az oka?

– Arra, hogy szellemileg, mentálisan lefegyvereztük magunkat. Nem merjük összeolvasni a jeleket. Ezzel életveszélybe sodorjuk magunkat, szeretteinket és az európai civilizációt. Ha Európának fegyverkezni kellene, akkor azt először fejben kellene megtennie. Az önvédelem nem bűn, hanem ösztön. A biztonságra törekvés nem kirekesztés, hanem a legalapvetőbb vágyunk. A könyvben erre nem térek ki, de alapvetően azt az ideológiát is felelősnek tartom a kialakult helyzetért, amivé mára a liberalizmus torzult; az elnehezedett, döntés- és cselekvésképtelen európai bürokratikus-technokrata elitről nem is beszélve.

A másik bajunk, hogy olyan korszellem érvényesül Európában a kommunizmus összeomlása óta, ami történelem végi állapotot hirdet, amelyben nekünk, nyugatiaknak már csak jól kell éreznünk magunkat, élveznünk kell a véget ért történelem gyümölcseit, és alapvetően nincs más dolgunk, mint a fogyasztás. Eszerint az életünknek nincs többé semmilyen erkölcsi, pláne vallási dimenziója. Azt gondoljuk, hogy mivel az eszmék globalizálódása után a javak globalizálódása is megtörtént, ennek az értékláncolatnak a pozitív, felhasználói oldalán vagyunk, azaz mi vagyunk a Globális Jó, és nekünk ezért nem kell tennünk semmit. Ám lassan ráébredünk, hogy miután száműztük Istent a világunkból, egyedül maradtunk benne a Gonosszal.

Ehhez képest 2001 óta – és főképp az Iszlám Állam 2014-es felemelkedésétől kezdve – az történik, hogy arcul csapott minket az a valóság, amelyet a kényelmes, szabad, de egyben egydimenzióssá vált életünkből kizártunk. Kiderült, hogy a Jó mellett a Rossz is globalizálódott. Nem is akárhogy tért vissza életünkbe a történelem: a WTC lerombolásának képeivel egyenesen a nappalinkba jött. És ez azóta is tart, gondoljunk csak a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni metrómerényletre, vagy a tavalyi nizzai tömegmészárlásra, az Egyesült Államokban időről időre bekövetkező merényletekre, aztán a változatos eszközökkel – kövekkel, robbanóövekkel, késekkel – folytatott intifádára, a Hamasz ezen válogatott aljasságaira Izraelben, és az Iszlám Állam halálszektájának csak a történelem legsötétebb lapjaival összehasonlítható bestialitására.

A szörnyűségekkel szemben úgy nem védekezhetünk, hogy ezeket a jelenségeket nem kötjük össze egymással, és nem merjük kimondani, hogy ezek az egyelőre sporadikusan, bozóttűzszerűen itt-ott bekövetkező események valójában egy jövendő erdőtűz tűzfészkeit jelentik. Nem vesszük észre, hogy a szekularizált, saját zsidó–keresztény gyökereitől elszakadt európai kultúra ellen valójában vallásháborút indítottak. Hiába tartjuk ugyanis magunkat világias, Istenre már nem gondoló civilizációnak, attól még az ellenségeink vallási alapon indítottak háborút ellenünk. Ha ezt nem vesszük észre, végünk van.

– Hogyan kerülhető el az ön által emlegetett erdőtűz?

– El kell kerülni, mert ha bekövetkezik, elhamvad benne az európai civilizáció, amelynek helyére, úgy látom, nem jön semmi, vagy ami jön, az valamiféle – a gazdasági terméketlenségtől a sötét babonákon át a nők társadalom alatti státuszba zárásáig tartó – homályos kavargás lenne. Nem szabad engedni, hogy az európai civilizáció után egy olyan világ jöjjön létre a kontinensen, amelynek része az emberi test ábrázolásának tilalma, a keresztény humanizmus felszámolása és a szaúdi és katari nagytőke által pénzelt gyűlöletimámok uszítása.

Tévedünk, ha azt hisszük, hogy az összetűzés elkerülhető, hiszen már a háború kellős közepén vagyunk. Itt a következő tévedésünk: nekünk Európában a háború azt jelenti, hogy hadművészetben járatos katonatisztek által vezetett, manőverező, szervezett és hierarchizált tömeghadseregek csapnak össze egymással, egészen addig, ameddig az egyik fél el nem ismeri vereségét, vagy amíg az egyik hadviselő állam – a náci Németországhoz hasonlóan – meg nem semmisül. Ám a Közel-Keleten vagy Vietnamban pontosan tudják, hogy a háborúnak létezik egy másik, nem hierarchikus, nem hadseregszintű, nem strukturált, nem befejezhető változata. A múltban ilyen volt a gerillaháború, de ma már ebből is egyre kevesebb van. A terrorizmus globalizálódott, és a 21. század hajnalán új háborús modell alakult ki.

A 20. század első fele egybeolvasható világháborúk koraként, sőt ez a fogalom kitágítható a hidegháborúra is, így a világháborúk korát 1914 és 1989/91 közé tehetjük. Azóta viszont a világháborúk kora helyett a világ-polgárháború korában élünk, amelyben olyan kríziszónák alakultak ki, mint amilyen a brüsszeli Molenbeek negyed, a Gázai övezet, Aleppó, Líbia és Kandahár. Az ezekben a válsággócokban zajló konfliktusok is összeolvashatók! Ebből a szempontból Kabul London elővárosa, a gázai konfliktus dinamikáját tekintve pedig közelebb van Toulouse-hoz, mint földrajzilag. Szeretném felhívni a figyelmet rá, hogy Toulouse-ban zsidó iskolásokat öldöstek 2012-ben azért, mert zsidók. Brüsszelben a zsidó múzeumban követtek el merényletet, Párizsban pedig egy idős zsidó asszonyt kínzott halálra muszlim szomszédja. Miért nincs szó ennek okairól naponta? Miért takargatjuk szemérmesen a valóságot?

Egy idős zsidó asszony párizsi megkínzását miért nem írjuk le az Európában használt történelmi metaforák alapján? Miért nem mondjuk ki, hogy az Iszlám Államhoz kapcsolódó, vagy akár csak az annak ideológiájával szimpatizáló szélsőséges európai muszlimok ugyanazt a szerepet töltik be a kontinensen ma, mint az SA rohambrigádjai a húszas-harmincas évek fordulóján Németországban? Utoljára a nácik csináltak olyan borzalmas dolgokat a zsidókkal Európában, mint amit ma az al-Kaida és az Iszlám Állam szimpatizánsai – mi az oka annak, hogy nem látjuk a hasonlóságot? Ugyanígy van metaforánk az amerikai templomban történt, már említett, ugyancsak az Iszlám Államhoz köthető merényletre – ilyet pedig a kommunisták műveltek. Vannak tehát működő, már létező európai metaforáink, amelyekkel ezeket az ellenséges tetteket le tudnánk írni, de még ezt sem tesszük. Ráadásul szerintem új metaforákra lesz szükségünk, pontosabban a háború fogalmának újradefiniálására.

A „késes intifáda” vagy a kamionos merénylet például háború? Igen, az. A tömeges népvándorlás elősegítése, propagálása, embercsempészek NGO-kal való együttműködése háború? Igen, szerintem az. A globális gazdaság kifacsarása, államok tönkretétele, a nemzeti szuverenitás szervezett megtörése háború? Alighanem az. Háborúnak számít a nyugat-európai zsidóság háborgatása, arab nyelvű antiszemita feliratok elhelyezése, a nők inzultálása? Bizony, hogy annak. Ennek a háborúnak a katonái közöttünk vannak, és mi nem merünk beszélni róla. Éppen ezért képtelenek vagyunk felfogni a veszélyt. Ki kell nyitni a szánkat, ha élni akarunk.

Olvasson tovább: