Kereső toggle

Sándor Róbertet csecsemőként „kidobták”, ma krízisterheseknek segít

Végre kimondhattam: édesanyám!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Robika „véletlenül” született. Anyukája titkon megszülte, majd eldugta egy balatoni csecsemőotthonba. Sorsa intézetről intézetre, különböző gyermekotthonokban formálódott, míg a nagykorúságot jelentő 18. életév betöltése után egyik napról a másikra kirakták őt a Fóti Gyermekotthonból. „Ott álltam a kijáratnál, minden vagyonom elfért egy kis batyuban…” – emlékszik vissza a pillanatra Sándor Róbert, aki ma már négygyermekes családapa, egy vállalkozás jogi szaktanácsadója, és a Várva Várt Alapítvány elszánt aktivistája is egyben.

Robi, legutóbb egy lakásfelújításon találkoztunk. Iparos emberként szobát festettél, burkolatot javítottál, most pedig egy vállalkozás jogi szaktanácsadójaként fogadsz minket. Hogyan jutottál idáig? Milyen családból jöttél?

– Családról nem beszélhetek, mert az életem egy zamárdi csecsemőotthonban kezdődött. Édesanyám itt helyezett el, mások elmondása szerint. Amire magam is tisztán visszaemlékezem, az már a fonyódi gyermekotthon, ahova óvodáskorban kerültem át. Az egész intézet egyetlen épületből állt, 30-40 gyermekkel. Mindnyájan egy nagy teremben aludtunk, és volt három-négy nevelőnk. Az általános iskolámat is ott kezdtem, mert ott tartották a tanórákat az épület ebédlőjében.

Apádról, anyádról semmit sem tudtál?

– Szüleimet egyáltalán nem ismertem, óvodáskoromban azonban megkeresett egy budapesti házaspár, akik úgy mutatkoztak be, mint az én jövőbeli patronáló szüleim. Húsvétkor, karácsonykor és más, jeles napokon elvittek, és ezeket az időszakokat náluk töltöttem. Sajnos, nem éppen felhőtlenül.

Miért?

– Patronáló szüleim drákói szigorral kezelték a legkisebb csínytevéseket is. Volt egy gyomorproblémám, ami azt jelentette, hogy bizonyos ételeket nem fogadott be a szervezetem. Ezeket az ételeket kihánytam, és ezt komoly lázadásnak vélték. Újra megetették velem a saját hányadékomat, még akkor is, ha azt újra kitálaltam. Ezek az emlékek beárnyékolják a jószándékukat, később pedig, amikor saját gyermekük született, már nem is voltam fontos számukra.

Hogy kerültél Fonyódról Fótra?

– Ezt is patronáló szüleim intézték el, az általános iskola 3. osztályát már a Fóti Gyerekvárosban kezdtem, 1981-ben. Teljesen más viszonyok fogadtak itt, mint Fonyódon, hiszen több mint ezer gyermekkel kerültem egy intézetbe. A mi csoportunk konkrétan hatvan főből, egy felső és egy alsó tagozatból állt, s a felsősök bizony szerették csicskáztatni az alsósokat. Aki nem fogadott szót, azt komoly atrocitás érte. Engem szerencsére nem ért bántalmazás, de volt olyan csoporttársam, akit egy felsős fiú megerőszakolt. Ha valaki csomagot kapott, az igazi, nagy eseménynek számított. Farkastörvények szerint osztozkodtunk, az erősebb marta el a csokit, a süteményt – az egész csomagot szinte darabokra szedték.

A csomagok kiktől érkeztek?

– A gyermekotthonban többfajta „státusz” létezett. Olyan fiúk és lányok is bekerültek, akiket valamilyen családi probléma miatt átmeneti megoldásként helyeztek oda. Őket látogatták a szüleik, rokonaik, és tőlük kapták a csomagokat. Akiknek nem voltak hozzátartozóik, azok soha nem részesültek ilyen figyelmességben, nem látogatta őket senki. Gyakran előfordult, hogy amíg a társaság egyik fele örvendezett a látogatások miatt, a másik fele sírt, vagy éppen odaállt az ajtóba, és így könyörgött az ismeretlen felnőttnek: „Bácsi/néni, vigyen engem is haza.”

Te is sírtál?

– Igen, többször előfordult, hogy ilyen állapotba kerültem. Patronáló szüleim kamaszkoromra már teljesen eltűntek az életemből. Tizennégytől tizennyolc éves koromig teljesen magamra maradtam.  A külvilággal annyi volt a kapcsolatom, hogy az általános iskola befejezése után Dunakeszire jártam a 201-es szakmunkásképzőbe, ahol kitanultam az autófényező, a szobafestő-mázoló, majd a burkoló szakmát. Furcsa volt egyedül közlekednem a buszon, a vonaton, mert nemigen tudtam, hogyan kell ott viselkednem. Szerencsére a szakmunkásképzőben voltak olyan szakik, akik, úgymond, a szárnyuk alá vettek, és igyekeztek segíteni a hétköznapi dolgokban.

Nehéz volt beilleszkedni?

– Történtek furcsaságok. Egyszer például, amikor hívatott az igazgató, nagy rössel berontottam az irodába. Döbbent tekintetek fogadtak, majd elmagyarázták: fiatalember, kopogni, köszönni kell. Az igazi beilleszkedés azonban akkor vált kérdésessé, miután betöltöttem a 18. életévemet. Egy szép vasárnapi reggelen fél nyolckor keltett az intézet egyik nevelője, és tudatta velem, hogy „az állam immár elvégezte a feladatát”, hiszen nagykorú lettem. Tegyem szépen rendbe a környezetemet, és távozzak az intézményből, mert délutánra már egy másik fiúnak kell átadnom az ágyamat. Akkor megálltam a gyerekváros kapuja előtt, egy időre lecövekelt a lábam. Az egész vagyonom elfért egy kis batyuban, és azon gondolkodtam, hol fogok aludni, mit fogok enni és mit fogok én egyáltalán csinálni ebben a büdös életben.

Csoda, hogy nem omlottál össze.

– Nem tudom, minek köszönhetem, de mindig volt bennem tartás. Korábban már eldöntöttem, hogy sohasem lesz belőlem tolvaj, nem leszek rabló, gazember, hanem megállok a saját lábamon. Megfogadtam magamban, hogy lesz családom, lesz munkám és lesz egzisztenciám. Ebben segítséget kaptam egy fóti nevelőtanártól is, aki mindig jókat mondott rám, bátorított, perspektívát adott, és hasznos tanácsokkal látott el, amit a kilépéskor kamatoztattam. Ebben a kritikus helyzetben eszembe jutott a munkahelyem, ahol már ipari tanuló voltam. Elmentem oda segítséget kérni, és rögtön el is helyeztek egy munkásszálláson. Ott kezdtem el az egyéni életemet 1991 szeptemberében.

Mi történt azokkal a társaiddal, akiknek hozzád hasonlóan tették ki a szűrét a gyermekotthonból?

– Egyesek boldogultak valahogy, mások elmentek a szüleikhez, de ott nem fogadták be őket, és sokan az utcára kerültek. Tudok olyan kortársamról is, aki öngyilkos lett, egy másikat pedig fegyveres rablás közben lőttek agyon. Többen jelenleg is börtönben vannak. Nagy hibának tartom, hogy ezek a fiatalok nem kaptak egy kis figyelmet, utógondozást, és senkit nem érdekelt akkor – az 1990-es években –, hogy mi történik velük azután, hogy elhagyják az intézet épületét.

Hogyan alakult a munkás időszakod?

– Sokat jelentettek nekem az idősebb munkatársaim, akik elmagyarázták, hogyan kell beosztani a fizetésemet, és egyáltalán hogyan kell megállni az életben. Fél évre Németországba is kiküldtek dolgozni, de akkor egy nagy szerelmi csalódás is beütött. Indulás előtt eljegyeztem egy lányt azzal, hogy hamarosan összeházasodunk, családot alapítunk. Ő azonban nem tudta kivárni a fél évet, hanem összeállt egy kétgyermekes, családos apukával, aki ráadásul a feleségét hagyta ott miatta.

Talán jobb is, hogy megszabadultál tőle, nem igaz?

– Utólag már én is így látom, akkor azonban nagyon magam alá kerültem. Szerencsére volt egy hívő szobatársam, aki így vígasztalt: „Ne búslakodj, Robi, eljön még a te időd. Isten egy csodálatos feleséget készített számodra” – és így is történt. Váratlanul, spontánul, fantasztikus módon. Egy márciusi nőnapon ugyanis rámszakadt a gondolat, hogy vegyek egy csokor virágot. Minek? Kinek? Nincsen se barátnőm, se női kollégám – mondtam magamnak. Olyan erős volt azonban az indíttatás, hogy abbahagytam az okoskodást, és vettem egy dobozos orchideát. S mi történt? A Trabantommal hazafelé menet megláttam egy ismerős lányt, Mariannt, aki rengeteg cuccot cipelt. Éppen bibliaiskolából igyekezett hazafelé, a váci Hit Gyülekezetéből. „Segíthetek?” – szólítottam meg, de ő szabadkozott. Köszöni szépen, ő csak a munkásszállóra igyekszik, az apukájához. „Én meg éppen ott lakom! ”– feleltem, és kiderült, hogy az apja a munkásszálló portása. Szó szót követett, unszolásomra azt is megengedte, hogy hazáig elkísérjem. Még nincs vége a történetnek, mert az anyukája behívott, frissen sütött pogácsával kínált, én pedig megpillantottam egy könyvet „Dicséretek” címmel. Mondom, én ezt ismerem, mert a régi szobatársammal esténként mindig ezekre a zenékre aludtunk el.

Mi lett a virággal?

– Amint megpillantottam Mariannt, rögtön tudtam, kinek kell odaadnom.  Nem akarta elfogadni, csak nevetett, hiszen igazából nem is ismertük egymást. Végül ezen a területen is sikerült változtatnunk, én megtértem, és nemsokára összeházasodtunk. Mariann most már 21 éve a feleségem. Én, akinek nem volt senkije, semmije, négy, immár tinédzser- korúvá cseperedett lány apja lettem.

Úgy hangzik ez, mint egy álom. Ha anyukád sejtette volna…

– Egyszer az életben találkoztam vele, éppen akkor, amikor a nászutunkat terveztem. A Nyugati mellett egy utazási irodát kerestem, amikor arra jött egy hölgy. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lakhat a közelben a vér szerinti anyukám is, ezért megkérdeztem tőle, nem ismeri-e az illetőt, ez és ez a neve. „Én vagyok az” – felelte. Ő volt az, akit kerestem!

Drámai pillanat lehetett. Hogyan reagált?

– Teljes zavarba került, amint ott álltam előtte, 22 évesen. Sokáig nem tudott megszólalni, végül azonban szépen elbeszélgettünk. Sajnos a kapcsolat az ő kívánságára megszűnt közöttünk, azonban én akkor is hálás vagyok azért, hogy egyszer az életben kimondhattam: „Édesanyám!”

Eszerint az esküvőre sem jött el. Hogyan folytatódott a te pályád?

– Egy ideig Dunakeszin dolgoztam, de amikor létszámleépítés miatt elküldtek, a budapesti Hit Parkban kaptam állást. Biztonsági őr voltam, a munka mellett pedig elvégeztem a Bornemisza Péter Gimnáziumot is. Az érettségi birtokában sikeresen felvételiztem a Pécsi Jogtudományi Egyetemre, és jó eredménnyel államvizsgáztam. Most már csak a nyelvvizsga van hátra. Mindennapi feladataim mellett nagy örömmel kapcsolódtam be a Várva Várt Alapítvány munkájába is.

Ez konkrétan mit jelent?

– Krízisterhesekkel, örökbeadással, kisgyermekek és családok támogatásával foglalkozunk. Aktivistaként segítek a jogi munkában, segélycsomagok elosztásában és egyéb, korábbi szakmámat érintő tevékenységekben. Mi életpártiak vagyunk, vagyis azt szeretnénk, ha az anyák mindig megszülnék gyermeküket. Ha tudunk, segítünk, s ha valaki nem meri bevállalni a baba felnevelését, örökbefogadó szülőket keresünk számára. A Várva Várt Alapítvány nem mindennapi lehetőségeket kínál ahhoz, hogy itt előnnyé tudjam kovácsolni mindazt a hátrányt, ami nekem jutott az intézetekben eltöltött évtizedek során, és az örökbe fogadott gyerekek egy egészséges életpályán tudjanak elindulni.

Olvasson tovább: