Kereső toggle

A Tocsik-ügy volt az ősbűn

Gegesy Ferenc, Ferencváros volt polgármestere az elmúlt 25 évről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az eredeti szakmáját tekintve matematikus-közgazdász, erdélyi református családból származó Gegesy Ferenc 1990-ben, negyvenévesen adta fel addigi karrierjét, hogy öt cikluson keresztül Ferencváros polgármestereként dolgozzon. Tapasztalatairól terjedelmes könyvet írt.

Kezdjük talán az elején: hogy került az SZDSZ-be?

– A ’80-as években elég hamar sikerült szamizdat kiadványokhoz hozzájutnom, és a szerzőket ugyan nem ismertem – azt gondoltam például, hogy a Kis János álnév, hiszen annyira egyszerű –, ám az írások nagyon tetszettek. Miután ebből az értelmiségi körből nőtt ki az SZDSZ, magától értetődő volt, hogy a rendszerváltás hajnalán ezt a pártot választom. Szimpatikus volt az az emberjogi megközelítés, amely alapján szemlélték a világot. Persze mindez egyúttal be is határolta az SZDSZ-t, hiszen a vallást és a határon túli magyarok kérdését nem lehet csupán ezen az alapon értelmezni. A liberálisok azért nem tudtak eleget mondani ebben a két témában, mert képtelenek voltak bele-érezni magukat a komolyan hívők vagy a határon túli magyarok helyzetébe, gondolkozásmódjába, sőt időnként felesleges vitákba, háborúkba mentek bele.

Önkormányzati szinten, a személyes kapcsolatokban azonban soha nem éreztem, hogy ez korlátozna engem: ugyanúgy megtaláltam a hangot a munkáspártiakkal, mint a MIÉP-esekkel. A katolikusokkal pedig – persze némi ismeretség után – még a „vastag nyakú” kálomisták és a „tévelygő pápisták” közti vitákat is rendszeresen lefolytattuk.

Milyen ambíciókkal, motivációkkal vágott, illetve vágtak bele annak idején a politikai életbe?

– Talán meglepő, de 1989-ben ugyan nagyon sokan politizáltak, legalábbis baráti társaságokban, és elmentek az erdélyi falurombolások elleni tüntetésre vagy Nagy Imre újratemetésére – de nagyon kevesen vállaltak konkrét politikai munkát. Ez az összes pártra igaz volt. Mire az első szabad választások elérkeztek, már én is úgy voltam vele, hogy amit kellett, megtettük, most már a munkámra akarok koncentrálni. Szívesen foglalkozok politikával – mondtam –, de csak mellékállásban. És ezzel nem voltam egyedül.

Mi volt az oka ennek a tartózkodó szerénységnek? Ferenc- városban annyira nem kapkodtak a polgármesteri tisztségért, hogy az Ön személyében végül egy újpestit importáltak közös SZDSZ-Fidesz jelöltnek…

– Szerintem a közéleti inaktivitás a Kádár-rendszerből táplálkozik, amikor megtanultuk, hogy ha nyilvánosan nem pofázunk, inkább ügyeskedünk, akkor meg lehet teremteni az átlagosnál kicsivel jobb életet. Amikor jött a változás, akkor persze örültünk, hogy majd nem kell annyit ügyeskedni, meg visszavesszük a kommunistáktól a vagyont, de az emberek elszoktak attól, hogy úgy tegyenek a köz érdekében bármit is, hogy abból ők közvetlenül nem profitálnak.

Ezzel együtt is végül úgy alakult, hogy az a 34 ember, aki akkor bekerült a kerületi képviselő-testületbe, azért lett képviselő, mert tele volt jobbító szándékkal. Rengeteget dolgoztunk, és persze vitatkoztunk, miközben a törvény által megengedett tiszteletdíjnak mindössze a felét szavazták meg maguknak a képviselők, ráadásul úgy, hogy az üléseken való részvételtől függött a díjazás…

Menet közben mindez hogyan változott meg? Nekem az a benyomá- som, hogy az önkormányzatokba – tisztelet a kivételnek – egyre gyengébb képességű emberek kerülnek, és – mondjuk úgy – a jobbító szándék sem magától értetődő…

– Sajnos a legkreatívabb képviselők közül többen nem indultak újra négy évvel később. Kevesebb lett a vita, aminek az is lehetett az oka, hogy az előterjesztéseket nem mindenki olvasta már el, inkább a frakciófegyelem alapján szavaztak. Az új testület megszavazta a tiszteletdíj felső határát, és persze a maximális költségtérítést is. Bár ez utóbbit számlával kellett igazolni, egy idő után a képviselők hoztak számlát pizsamáról, karácsonyfáról – és ami a legszebb: a párttagdíj befizetéséről.

A pénzhez való viszony megváltozása bizonyos szempontból érthető, hiszen ’90 után hirtelen megugrott a munkanélküliség, csökkentek a reálbérek, így egyre vonzóbb lett a politikusi javadalmazás, amire mindegyik pártban éppen azok hajtottak rá, akiket nem biztos, hogy meg kellett volna választani. Emlékszem, az ezredforduló után egyszer szót emeltem a költségtérítés „kreatív” felhasználása ellen, mire bejött hozzám az egyik képviselő, hogy polgármester úr, 150 ezer forintból nem lehet megélni. De hát miért ebből kellene megélni? Vagy pláne meggazdagodni, hiszen az erélytelen ellenőrzési rendszer miatt egyre többen jelentek meg a politikában olyanok, akik rákaptak ennek az ízére.

A könyvében külön fejezetet szentel a korrupciónak (lásd keretes írásunkat). Mennyire lehet ezt csökkenteni külső ellenőrzéssel, és mennyire a kultúránk része?

– Megszüntetni nyilvánvalóan nem lehet a korrupciót, hiszen nagy hagyományokkal rendelkező demokráciákban is létezik, és még jól fizetett tisztviselőket is meg lehet vesztegetni. Küzdeni szerintem először is a nyilvánossággal lehet ellene. Ezen nemcsak a sajtót értem, hanem azt is, hogy megszűnjenek a titkosított döntések, és amikor meghatározzák, mondjuk, egy ingatlan eladási árát, vagy döntenek egy lakáskiutalásról, az nyilvános legyen. A másik a belső és a külső ellenőrzés. Sajnos ma már a jegyző a polgármester beosztottja, akinek így saját főnökét kellene ellenőriznie.

De nem működik elég jól a külső kontroll sem. Egy polgármester például büszkén mesélte, hogy annak ellenére sem vonták vissza egyik döntésüket, hogy a közigazgatási hivatal jelezte a törvénytelenséget (amivel egyébként maguk is tisztában voltak). Mielőtt azonban bírósági ügy lett volna a dologból, visszavonták a határozatot – hogy egy hét múlva újra megszavazzák. Érdekes az is, hogy a húsz év alatt több ügyben is tettünk rendőrségi feljelentést, de ezek valahogy mindig elhaltak, pedig volt, amikor hangfelvételt is csatoltunk az anyaghoz.

Ami a nyilvánosság szerepét illeti: az emberek ingerküszöbe jócskán megemelkedett a korrupcióval kapcsolatban. Mintha beárazták volna, hogy úgyis minden politikai oldal lop.

– Valóban, ma sokkal nehezebb a korrupció ellen a nyilvánosságra hagyatkozva fellépni – és ez a politikusoknak köszönhető. Ha elegünk van egy pártból, akkor melyikre mondjuk, hogy jöjjenek ők? Már mindegyikben csalódtunk.

Az ősbűn szerintem a Tocsik-botrány volt – nem a volumenét, hanem a hatását tekintve. Abban az ügyben nagyon gyorsan és nagyon komoly ítéletet kellett volna hozni. Ehhez képest a büntetőügyben nyolc év alatt sem sikerült bizonyítani a csalást és a hűtlen kezelést, a polgári per pedig 2008-ig tartott, és bár Tocsik Mártának fizetnie kellett volna, ma már legfeljebb az örökösein kereshetik a százmilliókat. Pedig az ügy lényegével nemcsak a nyomozószervek, hanem az összes párt is tisztában volt. Ezek után már meg sem lepődtünk igazán, amikor 2002-ben az akkori közpénzügyi államtitkár az egyik kiemelt korrupciós ügyben délután kettőkor adta be a fellebbezést, miközben délben már lejárt a határidő.

Ezzel arra utal, hogy valóban lehetett egyfajta kiegyezés, összekacsintás a pártok között?

– Bizonyítani nem tudom, de azért az érdekes, hogy a Fidesz nagy elszámoltatási kampánya sem hozott sok érdemi eredményt.

A könyvében azt írja, a konzervatív oldal mínusz 60, a baloldal mínusz 30 évvel akart visszamenni az időben, a liberálisok viszont hirtelen akartak 30 évvel előre lépni. Az SZDSZ mára eltűnt. Ön szerint miért?

– Ezt azzal kapcsolatban írtam, hogy 1990-ben az akkori politikai irányzatok vajon miért nem értettek szót egymással. Az MDF a ’45 előtti világot idealizálta, az MSZP a Kádár-rendszert folytatta volna, legalábbis abban az értelemben, hogy a szabályokat nem komolyan vevő, „seftelős” demokráciát kívántak folytatni, a liberálisok pedig úgy csináltak, mintha már 30 éve élnénk stabil demokráciában, és ezért indokolatlan a túlzott ellenőrzés. A dolog eleve halálra volt ítélve.

Amikor beléptem az SZDSZ-be, úgy gondoltam, hogy az ország liberális hagyományait figyelembe véve nem fenyeget az a veszély, hogy hatalomra kerülünk, és vállalhatatlan kompromisszumot kell kötni. Talán akkor kellett volna kilépnem, amikor megtörtént az általam erősen kritizált koalíciókötés az MSZP-vel – de szerettem a polgármesterséget, és szerettem volna tovább csinálni. A kormányzati szerepekben elhasználódott a párt. A hatékonyságunkat csökkentette a liberális értelmiségi politikusok két tipikus hiányossága: mindig mindenkivel egyeztetnek, és ha nagy nehezen születik is valami döntés, az egyet nem értők folytatják a vitát. A másik a kisebbségek igényeinek olyan szintű kiszolgálása, ami a többség számára aránytalan teherrel jár. Ez a világon mindenütt jellemző a liberálisokra. Az Obama-adminisztráció például lehetővé tette, hogy az iskolákban a magukat transzneműnek érző gyerekek azt a WC-t használják, amelyiket akarják. Elhiszem, hogy a kezdeményezés jószándékú, de arra nem gondoltak, hogy vajon hányan fogják magukat kényelmetlenül érezni ennek nyomán.

 

Variációk kísértésre

Megnyerhetetlen háború – Gegesy Ferenc ezzel a címmel írja le a korrupcióval (pontosabban korrupciós kísérletekkel) kapcsolatos tapasztalatait könyvében. A paletta igen széles. A polgármestert megkínálta ingyenes „tanulmányúttal” egy francia olajipari cég, amely benzinkutat akart létesíteni a Ferencvárosban – mivel elutasította, nem került kényelmetlen helyzetbe, amikor nem az érintett vállalat nyert a helyi ingatlantenderen. Egy nagyáruházat tervező német vállalkozó családi nyaralásra invitálta Spanyolországba, amit annak ellenére mondott le, hogy abban az évben nem volt pénzük arra, hogy négy gyerekkel külföldre utazzanak. Az is rendszeresen előfordult, hogy a vállalkozókkal történt beszélgetések során többé-kevésbé pontosan elhangzott, hogy mennyi lenne egy-egy kérés teljesítésének ellenértéke – a tízmilliót soha nem érte el az összeg. Gegesy minden esetben hárított, még akkor is, ha a dolog teljesen törvényes lett volna, ám a kérel-mező hozzátette, hogy nem lennének hálátlanok.
Olyan is előfordult, hogy a testületbe frissen bejutott képviselő egy eladó önkormányzati telekre közvetített vevőt, aránytalanul alacsony, 20 millió forintos ajánlattal – később, pályázat útján az önkormányzat 150 millió forintért adta el az ingatlant. Máskor egy vállalkozónak ajánlotta fel egy „közvetítő”, hogy 30 millió forintért számára kedvező döntést tud kieszközölni az önkormányzatnál. A vállalkozó megkereste a polgármestert, majd javaslatára hangfelvételt készített a „közvetítővel” való újbóli találkozón. Hiába került rendőrségre az ügy, valamiért elhalt.
Más jellegű vesztegetési kísérletek is történtek. Gegesy fogadóóráján megjelent egy miniszoknyás hölgy, aki állítása szerint egy vállalkozót képviselt. A téma egy Üllői úti üzlethelyiség eladása volt – ám az önkormányzat akkoriban nem adott el egyetlen helyiséget sem. „De csak van rá mód?” – erősködött a hölgy, miközben a polgármester karjára tette a kezét, majd megkérdezte, szólíthatja-e Ferencnek. Az ismételt elutasításokra reagálva a hölgy kiviharzott a szobából – nyomában a polgármesterrel, aki nem szerette volna, ha a titkárnő esetleg félremagyarázza az ügyfél „kirohanását”.

Olvasson tovább: