Kereső toggle

A felelősségünk közös, és ezt vállalni kell

Romsics Ignác akadémikus, történészprofesszor az emlékezetpolitikáról, Horthyról és a történelmi igazságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A német megszállási emlékmű kapcsán kialakult közéleti vitában akadémikus történészek nem szólaltak meg, márpedig a véleményük fontos és meghatározó lenne. Nem kérdezték Önöket, vagy nem akartak megszólalni?

– Rosszul tudja. A történész akadémikusok közül Ormos Mária és Gyáni Gábor nyilvánosan tiltakoztak az emlékmű ellen. Amikor 2013 decemberében, tehát még a vita kirobbanása előtt kikérték a véleményem, én is elmondtam: nem helyeslem az emlékmű koncepcióját. Álláspontom alátámasztására három érvet hoztam fel: (1) a német–magyar viszony bonyolultabb volt annál, mint ahogy a kompozíció terve bemutatja; (2) Németország neheztelni fog miatta; (3) egyértelműen utalni kellene a holokausztra. Az MTA II. Osztálya legutóbbi, 2014. január 30-ai ülésén Hunyady György osztályelnök javaslatára egyhangúlag, ellenszavazat nélkül elfogadtuk, hogy a szobortervet problematikusnak tartjuk, mert alábecsülni látszik a Horthy-rendszer holokauszttal kapcsolatos felelősségét. Erről egy májusra tervezett konferencián is szót fogunk ejteni. A Magyar Történelmi Társulat főtitkára, Pók Attila ugyanebben a szellemben már január 21-én levelet intézett Lázár János államtitkárhoz. A történész szakma azt hiszem, megtette azt, ami ilyen esetben elvárható tőle.

Mit gondol, valóban szükség van ilyen emlékműre? Egyáltalán van-e értelme megszállásról beszélni, hiszen Magyarország nem fejtett ki ellenállást a szövetséges németekkel szemben?

– 1944. március 19-e fontos cezúra Magyarország második világháborús történetében. Semmi kivetnivalót nem látok abban, ha erre egy köztéri szoborcsoport felhívja az arra közlekedők figyelmét, és évenként koszorút helyeznek el a talapzatára. Mohácsnak is van emlékhelye, és Trianonra is több emlékmű utal, noha mindkettő elég nagy katasztrófa volt. A kérdés az, hogy mit sugalljon egy ilyen emlékmű? Kétségtelen, Magyarország március 19. előtt éppolyan szövetségese volt Németországnak, mint azt követően; a magyar hadsereg március 19. után is tovább harcolt a Wehrmacht oldalán; a kormányzó a helyén maradt, új kormányt nevezett ki stb. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mégiscsak az országba érkezett egy több tízezer fős idegen hadsereg, s mellettük a Gestapo és más biztonsági szervek emberei. Edmund Veesenmayer személyében új német követ is jött, aki számos esetben avatkozott be a magyar belpolitikába. Ránki György szerint „ő volt Magyarország tényleges irányítója”. S ha ez talán túlzás is, a Horthy által kinevezett Sztójay-kormányt mindenesetre ő, s nem a passzivitásba vonult kormányzó instruálta. Az új kormány első intézkedései közé tartozott a baloldali pártok – beleértve a Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot is – feloszlatása, mintegy 3000 baloldali személy letartóztatása, a baloldali és náciellenes hangvételű újságok betiltása, a főispánok és a polgármesterek – köztük Budapest főpolgármestere – mintegy kétharmadának a lecserélése. Külföldi követeink egy része tiltakozásul lemondott posztjáról, és ellenkormány alakítását fontolgatta. Ha tehát Magyarország nem is veszítette el szuverenitását teljesen, bizonyos, hogy a német befolyás március 19. után sokkal erősebben érvényesült, mint korábban.

A politikai magyarázatok szerint valójában a megszállás minden magyar áldozatának állítanak emléket. Úgy tűnik, mintha az áldozatok – köztük több százezer zsidó honfitársunk – tragédiájában a Gábrielként ábrázolt Magyarország a saját felelősségét igyekezne rátolni a náci birodalomra. Melyek azok a történelmi tények, amelyek segítenek megérteni Magyarország holokausztban játszott szerepét, felelősségét?

– 1944. március 19. a magyar holokauszt szempontjából is fontos szakaszhatár. Zsidóellenes törvényeket Magyarországon 1920-tól hoztak, s az 1930-as évek végétől a diszkrimináció egyre súlyosabb lett. Ezeket a törvényeket a parlament fogadta el, de Horthy is aláírta őket. Egyetlen esetben sem élt halasztó hatályú vétójogával. Az állami szintre emelt antiszemitizmus romboló hatását nem lehet eléggé kárhoztatni. Az egész országra kiterjedő tömeges deportálások mindazonáltal csak március 19-e után kezdődtek. A háború előtti és alatti súlyos diszkriminációk ellenére a zsidónak minősített személyek helyzete Magyarországon addig jobb volt, mint a környező országokban élőké. Szlovákiában, Romániában és Horvátországban ugyanezekben az években véres pogromok tizedelték soraikat, s 1942-től megindult deportálásuk is. Nem is beszélve a németek által megszállt lengyel, majd orosz területekről, ahol már 1939-ben megkezdődött gettóba tömörítésük és legyilkolásuk. Ezzel szemben Magyarországon a zsidók túlnyomó többségének életét 1944-ig nem fenyegette közvetlen veszély. Ez jelentős részben Kállay Miklós miniszterelnöknek és magának Horthynak köszönhető, akik az addigi magyar zsidópolitika radikalizálását célzó német követeléseknek (zsidók teljes kiszorítása a gazdasági életből, sárga csillag viselése, deportálások megkezdése) a németek bevonulásáig ellenálltak. Az, hogy egy több mint 800 ezer fős zsidó közösség Európa tengelyhatalmakhoz tartozó részében 1944 tavaszáig életben maradhatott, kivételesnek számított. Ezt követően viszont változott a helyzet. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Budapestre érkezett vezetője már március 20-án közölte Sztójay Dömével, hogy „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldani”.

Hivatali idejének öt hónapja alatt a Sztójay-kormány mindazt megtette, amit a németek és a szélsőjobboldal már addig is követeltek, de aminek a Kállay-kormány több-kevesebb sikerrel mindaddig ellenállt. És Horthy sokáig ehhez is asszisztált. A zsidók gettóba gyűjtését és munka-, illetve megsemmisítő táborokba küldését legfelsőbb szinten az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló speciális Judenkommando irányította, a magyar csendőrség, rendőrség és közigazgatás aktív közreműködésével. Az első vonatok 1944. május 15-én hagyták el Magyarországot Kassán át, Auschwitz felé. 1944. július 9-ig 437 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták – embertelen körülmények közepette. Az akció ellen széles körű ellenállás sem az érintettek, sem környezetük, a jellemzően passzív keresztény magyarság körében nem bontakozott ki. Sőt, sokan arra használták fel a helyzetet, hogy kiigényelték az üresen maradt zsidó házakat, vagy egyszerűen beköltöztek azokba, s a hátrahagyott javakat széthordták vagy hivatalosan megrendezett árveréseken potom pénzért felvásárolták. A zsidók mellett a kormány a „zsidó szellemet” is ki akarta irtani. Kolosváry-Borcsa Mihály kormánybiztos június 15-én több mint 200 szerző összesen 447 ezer kötetére mondta ki a halálos ítéletet.

 Bár a deportálások ellen széles körű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Közéjük tartozott több katolikus püspök, mindenekelőtt a kolozsvári Márton Áron, a csak a kikeresztelkedettek érdekében megszólaló Serédi Jusztinián hercegprímás és Ravasz László református püspök, valamint a Gestapo elől bujdosó Bethlen István. A tiltakozások és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 6-án Horthy végre leállította a deportálásokat. Bár ez ellen a német vezetők, sőt személy szerint Hitler is tiltakoztak, a deportálások nem indultak újra. A mintegy 200-250 ezres budapesti zsidóság közel kétharmada így végül megmenekült a haláltól. Ez vitathatatlanul Horthy érdeme, ami egyik oka lehetett annak, hogy a háború után nem állították bíróság elé. Kései fellépése ugyanakkor még nyilvánvalóbbá teszi a 437 ezer vidéki zsidó deportálásáért rá háruló felelősséget. Ha július elején képes volt akaratát a németekkel és a hazai szélsőjobboldallal szemben keresztülvinni, akkor valószínűleg júniusban vagy májusban is képes lehetett volna rá.

Az áldozatszerepbe való belehelyezkedés és a felelősség hárítása mennyiben befolyásolja a történelemszemléletünket? A kormányzati intézmények, mint például a Szakály Sándor vezette VERITAS miként hatnak a független történelemtudományra és a történetírás objektivitására?

–  A felelősségáthárítás és a bűnbakképzés az egyének és a közösségek gyakori reakciója az őket ért szerencsétlenségekre. Trianonért például a jobboldal hajlamos Károlyi Mihályt, a szabadkőműveseket, a baloldalt és a zsidókat felelőssé tenni, a baloldal pedig Tisza Istvánt, a nagybirtokosokat és az 1918 előtti magyar nemzetiségi politikát. Egyik érvelés sem felel meg a történelmi valóságnak. Ugyanígy a holokausztért sem lehet csak a németeket vagy csak a magyarokat kárhoztatni. A felelősségünk közös, és ezt vállalni kell. Az újonnan megalakult VERITAS Intézetről érdemben még nem lehet nyilatkozni. Még semmit sem csináltak; munkatársaikat nem ismerjük. Egyelőre az alapító rendeletből tájékozódhatunk, amelynek az érvelése viszont kétségkívül problematikus. Azt sugallja, mintha a történelemben lenne valamiféle nagybetűs Igazság, amit a magyar történészek eddig elhallgattak volna, s az új intézet majd ezt fogja felmutatni. Aki ezt írta, annak egyrészt fogalma sincs a történetírás természetéről, másrészt összemossa a Rákosi-korszak történetpolitikai propagandáját az elmúlt fél évszázad egyre szakszerűbb és a nemzetközi szakmai fórumok által is elismert magyar történetírásával.

Mire gondolt, amikor Szakály Sándor a zsidók Kamenyec-Podolszkba deportálása kapcsán közigazgatási eljárást emlegetett? Vagy amikor arról beszélt, hogy a fehérterrornak csak néhány száz áldozata volt?

– Szakály Sándor a korabeli hivatalos megnevezést használta, amely hiba volt, mert nem fejezi ki a dolog lényegét. Úgy tudom egyébként, hogy ő ezt azóta visszavonta, s megkövette azokat, akiket ezzel megbántott. A fehérterror áldozatainak pontos számát nem ismerjük, és soha nem is fogjuk megismerni. A forrásadottságok miatt csak becsléseink lehetnek. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás előtt emlegetett ötezres szám túlzás. Idevágó munkáimban korábban én „több mint ezer, sőt valószínűsíthetően közel kétezer” áldozatról írtam. Újabban azonban ennél alacsonyabb számok is forgalomba kerültek. Egyik doktoranduszom, Bödők Gergely évek óta dolgozik a témán, s ez év nyarára talán elkészül a disszertációjával. Kutatási eredményeiből többet és biztosabbat fogunk tudni a fehérterrorról is, és a vörösről is.

Mi a véleménye a neves holokausztkutató, Randolph L. Braham megjegyzéséről, miszerint Magyarországon történelemhamisító kampány zajlik, amelynek célja a Horthy-korszak tisztára mosása?

– Azt mondanám, hogy a 2010-ben megalakult Fidesz-kormány olyan emlékezetpolitikai offenzívába kezdett, amelynek egyik célja valóban a közelmúlt magyar történelmének újragondolása. Ennek a törekvésnek vannak számomra vállalható elemei. Ilyen például az anyaországi magyarság és a szomszédos államokban élő magyarság közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése, vagy például Bethlen István, Bánffy Miklós és Kós Károly emlékének fokozottabb ápolása. Nem gondolom viszont, hogy Tormay Cecilnek vagy Nyírő Józsefnek is kultuszt kellene teremteni, s azt sem, hogy Károlyi Mihályt bűnbakká kellene kinevezni, és olyan baloldali személyekről, mint például Erdei Ferenc, ne lehessen utcát elnevezni. Mindezt én nem hamisításnak nevezem, hanem olyan konzervatív-nemzeti alapokon álló identitáspolitikának, amely markánsan eltér a baloldali értékek bázisán kialakított történetpolitikai kánonoktól.

Mit gondol, az alapos történészi kutatások, a számos tényanyag ellenére miért van kiáltó különbség a politikai jobb- és baloldal Horthy-képében? Egyáltalán: ki volt Horthy Miklós? Egy buta matróz, aki jókor volt jó helyen, vagy korszakos államférfi, aki zsidókat mentett és semmi felelősség nem terheli a doni katasztrófáért?

– Bár a múlt megváltoztathatatlan, a múltról alkotott felfogásunk képlékeny. A szaktörténészek munkája ugyan segíti történelmi tudásunk megbízhatóbbá válását, ám a múlt totalitásának rekonstruálhatatlansága és a mindenkori társadalmak szociokulturális csoportjainak eltérő értékszempontjai elkerülhetetlenné teszik az értelmezések pluralizmusát. Ez különösen az egyes közösségek sorsának alakulását alapvetően befolyásoló események és személyek esetében van így. Horthy Miklós ilyen alakja a közelmúlt magyar történelmének. 1945 előtt nemzetmentőként és országgyarapítóként ünnepelték, 1945 után nemzetrontóként és országvesztőként kárhoztatták. Ma annyi Horthy-kép él az emberek fejében, ahány szellemi-politikai irányzat létezik az országban. A szaktörténetírásban azonban ismét más a helyzet. Az inkább jobboldali Bencsik Gábor és az inkább baloldali Turbucz Dávid, valamint az amerikai Thomas Sakmyster Horthy-értékelései sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk. A baj az, hogy a politika – a jobb, a baloldali egyaránt – és a szolgálatában álló propaganda nem a higgadt és árnyalt történészi álláspontot várja el, hanem a lehető legszélsőségesebb megnyilatkozásokat preferálja. Az, hogy a kérdezők és a nyilatkozók gyakran a legelemibb tényekkel sincsenek tisztában, senkit sem zavar, legfeljebb a történészeket.

Olvasson tovább: