Kereső toggle

Messze-messze, egy távoli galaxisban

Interjú Éder Iván asztrofotóssal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fotói nyolcszor nyerték el a nap képe elismerést a NASA-nal, a legutóbbi közülük a Greenwich-i Királyi Csillagvizsgáló Év Csillagászati Fotósa pályázaton harmadik helyet szerezte meg a mélyűrfotók kategóriában, továbbá harmadik lett a német Interstellarum Év asztrofotója 2013 nemzetközi versenyen is. Éder Ivánnal gyönyörű felvételeiről és az asztrofotózás rejtelmeiről beszélgettünk.

Mi az a mélyűr?

A fogalom az angol deep space-ből lett fordítva, gyakrabban használt magyar megfelelője a mély-ég kifejezés. Gyakorlatilag az univerzum naprendszeren kívül eső részét értjük alatta, ez a halvány ködök, galaxisok és csillaghalmazok világa.  

Nálad mi volt előbb, a fotózás, vagy a csillagászat szeretete?

Mint az asztrofotósok többségénél, esetemben is a csillagászat volt előbb. Gyerekkorom meghatározó élménye volt az Ég és Föld című könyv, amelynek az utolsó fejezete a csillagászattal foglalkozott – ezt követték az egyéb ismeretterjesztő könyvek és filmek. 1993-ban jutottam el először egy bemutató csillagvizsgálóba, majd később nekem is lett távcsövem. 1997-ben készítettem az első képemet a Hale-Bopp üstökösről - akkor még távcső nélkül, alapobjektíves filmes fényképezőgéppel. A fotózás egyébként onnan jött, hogy rengeteget jártunk ki éjszakánként „távcsövezni”, és a szüleim nem nagyon tudták elképzelni, hogy ilyenkor mit csinálunk. Szerettem volna velük is megosztani az élményeimet. Aztán rájöttem, hogy nem csak dokumentálni tudom az égi objektumokat a fényképezéssel, hanem olyan dolgokat is meg tudok örökíteni, amelyeket még távcsövön keresztül sem látni.

Azért, mert sok felvételt tudsz összedolgozni?

Fotózáskor az adott objektumról érkező fényt a hosszú expozíció során összegyűjti a fényképezőgép, így válnak láthatóvá a halvány részletek. Már kb. fél-egy perc alatt több látszik a képen, mint adott távcsőben vizuálisan. Mivel általában minél távolabb van egy égitest, annál halványabb, azt mondhatjuk, a hogy a fotózással az univerzum távolabbi szegleteibe is be tudunk pillantani. Minél hosszabb ideig, illetve minél többször exponálsz, annál messzebbre.

Milyen messzire „láttok el”? Az egyik fotódon – amely szintén a nap képe lett a NASA-nal tavaly decemberben – egy gömbhalmaz látható, amely 13 ezer fényévnyire van tőlünk (egy fényév az a távolság, amelyet a fény egy év alatt befut, körülbelül 9,6 billió kilométer – a szerk.). A mostani képeden látható galaxisok pedig 12 millió fényévnyire vannak.

Az utóbbi képen láthatók olyan kis apró pontok, amelyek távoli galaxisok, csillagvárosok, amelyek több száz, vagy akár milliárd fényévre vannak tőlünk. Ezzel a fotózási technikával körülbelül 5-6 milliárd fényévre „látunk el”, ami az általunk ismert univerzum határának nagyjából a fele. 

Honnan tudjuk, hogy a fele – és mondjuk nem a tizede?

Nem tudjuk, sejtjük. Azt, hogy egy objektum milyen messze van tőlünk, arra az úgynevezett vöröseltolódás alapján lehet következtetni. A világegyetem tágulása miatt a fénynél fellép a Doppler-effektus, vagyis a távolodó objektumokról érkező fény hullámhossza megnyúlik: minél messzebbről érkezik, annál vörösebb. Minél kijjebb haladunk az univerzum pereme felé, annál gyorsabb a tágulás, és vannak olyan égitestek, amelyeket azért nem tudunk megpillantani, mert közel fénysebességgel távolodnak tőlünk. A képet bonyolítja, hogy a szabad szemmel megfigyelhető égbolt sem a valóságot mutatja, hiszen nem azt látjuk, ami éppen történik, hanem azt, ami akkor történt, amikor a fény elindult az adott égitestről.

A képed, amit most a NASA a nap képének választott, pontosan mit ábrázol?

Az M81 és az M82 jelű galaxisokat, amelyek épp ütköznek. A két galaxis gravitációs tere erősen hat egymásra, ezért folyamatosan „rángatják” egymást. Ennek hatására az előbbiben a csillagképződés gyorsult fel, az utóbbi pedig eltorzult, és a központjában lévő fekete lyuk mellett több kisebb fekete lyuk is kialakult benne (a fekete lyukak olyan összezuhant óriáscsillagok, amelyek gravitációs tere annyira megnő, hogy a fény sem képes „elszökni” róla). Ezen kívül rengeteg szupernóva robbanás történik az M82-ben. A fekete lyukak „jeteket” fújnak, a kidobódó anyag pirosas szálakként a fotón is látható. Az ütközés néhány száz millió évig tart, a két galaxis egymásba fog olvadni.

A fotót viszont nem ez tette érdekesé a NASA szemében, hanem a kép előterében látható úgynevezett fluxusköd, amelyet kevesebb, mint 10 éve fedeztek fel. Ez nem a galaxisok körül található, hanem sokkal közelebb: a Tejútrendszer külső burkához tartozó rendkívül ritka közeget alkotó anyag, mely porszemcsékből, hidrogénből és szén-monoxidból áll. Azt értékelték, hogy ugyanazon a felvételen esztétikusan tudtam ábrázolni a két fényes galaxist és a halvány fluxusködöt. Ilyen anyagból álló porfelhő rengeteg van a Tejútrendszeren belül, ezeknek az anyagából sűrűsödnek össze és születnek a csillagok  és azok bolygórendszerei.  Ilyet már sokat fotóztam, egy közülük januárban lett a nap képe a NASA-nál.

A sikerhez több mint 300 fotót kellett készítened. Ez mennyi időbe telt?

Összesen öt éjszakába, de az első felvételek még 2009-ben készültek. Ha 600, vagy ezer felvételt tudtam volna készíteni, az még jobb lett volna.

Mennyi időt szánsz a fotózásra, és mitől függ, hogy mi az aktuális téma?

Sajnos egyre kevesebb időt tudok erre szánni, átlagosan havonta 2-3 éjszakát. 40-50 téma is szerepel a listámon. Hogy éppen melyiket fotózom, az függ az évszaktól, az időjárástól, a helyszíntől. Minél magasabban látszik az adott égitest az égbolton, annál jobb lesz a kép minősége, és természetesen a holdmentes éjszakák is szükségesek. De például az üstökösök esetében a kihívást többek között éppen az jelenti, hogy azok általában annál fényesebbek, minél közelebb vannak a naphoz. Emiatt napnyugta után, vagy napfelkelte előtt, csak nagyon rövid ideig lehet őket fotózni. Ráadásul mivel máshogyan mozognak, mint ahogyan a csillagokat látjuk, ezért már rövidebb expozíció alatt is elmozdul a csillagokhoz képest. 

Amikor az eget kémleled, felötlenek benned olyan filozófiai kérdések, hogy miként jött létre a világmindenség, vagy van-e benne élet a miénken kívül?

Manapság már igen ritkán. Ez a terep meglehetősen ingoványos, sokszor még a csillagászok sem szeretnek konkrétan állást foglalni – én pedig nem is vagyok csillagász. Ez egy olyan speciális tudományág, amelyben a kutatásod tárgyát nem tudod megfogni, ezért csak méréseket lehet végezni és elméleteket gyártani. Ötven évvel ezelőtt is forgalomban volt rengeteg hipotézis, amelyeknek jó része mára elavult – és ki tudja, lehet, hogy a mostaniak is elavulnak néhány évtized múlva.  Ezért én azoknak az amatőr csillagászoknak, illetve asztrofotósoknak a népes táborába tartozok, akik nem boncolgatják az ilyen kérdéseket: inkább csak gyönyörködnek a minket körülvevő univerzumban.

Olvasson tovább: