Gyűlölt apák gyermekei

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Beszélgetés Illésné Áncsán Arankával, a tiszadobi gyermekotthon leváltott vezetőjével

Nemrég vezetőváltás történt a tiszadobi gyermekotthonban, miként ez az ország legtöbb intézményében zajlik manapság. A leváltott igazgató, Illésné Áncsán Aranka – Oláh Ibolya és sokak „Anyácskája” – a volt állami gondozottakkal összefogva egy önellátó falu létrehozását is tervezi.

26 évet dolgozott itt, ebből több mint 20 évet vezetőként. Váratlanul érte a váltás?

- Nem mondhatnám. Amikor az új döntésmechanizmust megismertem, miszerint ezentúl nem a közgyűlés, hanem egyetlen személy dönt a kinevezésemről, már a pályázatbeadáskor tudtam, hogy nem leszek tovább igazgató. Talán egyedül a gyerekeket érte váratlanul a hír, másokat kevésbé. Az utóbbi években nem volt jó a gyerekotthont sem irányítani, mert azt láttam, hogy ami nekem érték, konkrétan a gyerek, az ember, az ma Magyarországon nem érték. Kiszálltam, mert ami most a gyermekotthonban következni fog, ahhoz nem szeretném, hogy közöm legyen. Nincs dráma: huszonéves gyermekeim már keresők. Nem akarok erről többet mondani.

Akkor hogyan tovább? Sokaknak hiányozni fog: korábbi és jelenlegi gondozottjai egytől egyig feltűnően sok szeretettel emlegetik Önt.

- Régóta az van bennem, hogy amit mi csinálunk, annak nem sok eredménye van, hiszen 14-18 éves korban, amikor a gyerekek többsége bekerül a gyermekotthonba, már gyakorlatilag nem tudsz velük mit kezdeni. És tudod azt, hogy azzal, amit csinálsz, legfeljebb a felületi problémákat tudod kezelni: ha nagyon ügyes vagy, eléred azt, hogy a gyerekkel legalább addig nincs probléma, amíg itt van. Aztán visszakerül az eredeti környezetébe, vagy csak kilép az utcára, és ugyanazok a hatások érik, amelyek miatt ide bekerült, és elcsúszik. Ha az ember valóban segíteni akar, akkor egyrészt azt jóval korábban kellene kezdeni, családgondozással is egybekötve, másrészt azon kellene gondolkodni, hogyan lehet őket munkához, fedélhez juttatni, miután innen kikerülnek. Most ezek a kérdések foglalkoztatnak engem.

Mindebből a foglalkoztatás tűnik a legnehezebb feladványnak...

- Nehéz, de nem reménytelen. Létrehoztunk egy szociális szövetkezetet, hogy az állami gondozásból kikerülő fiataloknak munkalehetőséget nyújtsunk, köztük egy háromgyerekes egyedülálló anyának is. Ezt továbbra is csinálni fogom. Amikor elnyertük a közel 38 millió forintos pályázatot képzésre és foglalkoztatásra, összeverbuváltam ezeket

a fiatalokat. Volt a csapatban egy olyan gyerek, aki elképesztő nyomorból, még 16 évesen került a gyermekotthonba, mi tanítottuk meg írni-olvasni, majd 18 évesen hazament a cigánytelepre. Rettenetesen sajnáltam, mert kiváló képességű gyerek volt. Amikor a pályázati pénzt elnyertük, elmentem ehhez a fiúhoz is a cigánytelepre, és mondtam neki: látod, itthon vagy két éve, nem haladsz semerre, gyere vissza és tanulj. Visszahoztam az utógondozóházba, és szakmunkás bizonyítványt szerzett faművesként. A pályázati pénzből tizenkét gyereknek csináltuk meg a képzését, és nyolcat tudunk foglalkoztatni a képzést követő egy évben. Most azon jár az agyam, hogyan tudnánk minél jobban működtetni ezt a szövetkezetet, hogy hosszabb távon is tudjunk munkalehetőségeket biztosítani az állami gondozottaknak.

Miért kerülnek be ezek a gyerekek a tiszadobi gyermekotthonba?

- Az intézmény főleg nehezen kezelhető, súlyos magatartászavaros gyerekekkel foglalkozik. Ezeket a gyerekeket nem szívesen fogadják az általános és középiskolákban, többségük magántanuló, aki analfabétaként kerül hozzánk, miközben jóval értelmesebb az átlagnál. Otthon, a telepen tébláboltak naphosszat, s elkezdtek rosszalkodni, így próbálták felhívni a figyelmet magukra. Az utcán nőttek fel, sokszor a jó és rossz közötti különbségtétel is nehezen megy nekik, egyszerűen nem értik, hogy adott esetben ők miért is rosszak. Nálunk a gyerekek létszáma száz körül jár, elvileg 4 éves kortól vannak itt, és 24-25 éves kor a felső korhatár. Hosszú ideig szakképzés is folyt nálunk, de a kastély idegenforgalmi célú hasznosítása miatt a gyermekotthont kiköltöztették, és a szakképzés megszűnt. Tavaly a tiszavasvári középsúlyos értelmi fogyatékos otthont is hozzánk csatolták.

Meg lehet javítani a tizenéves korban bekerülő nagyon rossz gyerekeket?

- Nem nagyon, ráadásul a nagyon nehéz eseteket is be kell vállalni, mert más aligha fogja. Minél korábban kerülnek be a gyerekek, annál könnyebb rajtuk segíteni. Igen, vannak speciális szükségletű gyerekeink, akiknek sokkal több nehézséget és szörnyűséget kellett átélniük, mint a többieknek, ezért sokkal több segítséget is kell kapniuk. A magatartás- és személyiségzavar hátterében mindig megtalálható a rossz otthoni bánásmód. Konkrét eset volt: a nevelő szólt az egyik fiúnak, hogy villával, és ne kézzel nyúljon bele a savanyúságos üvegbe, mire súlyos dühroham volt a reakció. Ez egy olyan fiú, aki miatt az apja börtönbe került, olyan súlyosan bántalmazta a gyereket. A fiú már nagykorú, de máig alvásproblémákkal, rémálmokkal küzd, mindig arra riad fel, hogy az apja meg akarja őt ölni, és kómásan nekiugrik annak, aki arra jár. Ráadásul ugyanazokat a dolgokat produkálja, mint az apja: ugyanaz az agresszivitás jön elő, ugyanaz az alkoholizmusra való hajlam. Nagyon gyakori nálunk, hogy a gyerekek a gyűlölt apamintát kezdik el maguk is produkálni. Ennek a fiúnak az apja is, amikor egyszer beszélgettem vele, azt mondta: nem lehetett ez másként, az ő apja is egy állat volt, majdnem megölte őt. Ezek a sérülések visszafordíthatatlan pszichés betegségekké fajulhatnak, mi itt legfeljebb vissza tudjuk szorítani a kiborulások számát és intenzitását. A fiú öt kisebb testvére is sorba bekerült hozzánk, életkortól függően ugyanannak a sérülésnek különböző fázisaiban.

Mi lenne a gyógyulás alapfeltétele?

- A megbocsátás biztosan. Az előbb említett fiúnak is mondogattam: azért ismétli a problémákat, mert nem tudja elengedni apja történetét, az betegíti őt egyre jobban. Állandó feszültségben él, mert ezt a gyűlöletet táplálja magában, mindig hátrafelé néz, és meg akar fizetni az apjának - vagy bárki másnak - mindenért.

Hogyhogy - ilyen körülmények között is - több sikeres, értelmiségi roma fiatal került ki az Ön kezei közül?

- Az ő helyzetük könnyebb volt annyiból, hogy születésüktől kezdve állami gondozottak voltak, mint Oláh Ibolya is. Az ő  édesanyja leányanya volt, s amikor Ibolya megszületett, az utcán maradt vele tél közepén, s állami gondozásba kellett adnia a babát. Amikor anyagilag talpra állt, eljött a lányáért, de a tizenéves Ibolya elküldte.

Perspektívát kell tudni nyújtani nekik, ez a legfontosabb. Nagyon sokat kell velük beszélgetni, értő figyelemmel megtalálni, hogy ki miben jó, és abban támogatni őt - úgy, mintha a saját gyerekem lenne. Ha azt érzik: fontos nekem, hogy mi lesz velük, akkor megnyílnak felém, és nemcsak ők, hanem a környezetük is. A pedagógus személyisége a meghatározó, a módszerek másodlagosak. A másik döntő tényező, hogy valamiképp felvértezzük a roma gyerekeket a külvilág előítéletességével szemben. Mikor innen kikerülnek, mondjuk az álláspiacra, olyan megkülönböztetésben részesülnek, amire nincsenek felkészülve.

Az itt élő gyerekek hány százaléka roma?

- 85 százalékuk, a többi magyar.

Ez nem kelt feszültséget a társaikban?

- Nem, sőt, a magyar gyerekek az átlagnál sokkal elfogadóbbak a cigánysággal szemben, mivel a legtöbb barátjuk roma. Ugyanakkor a cigány gondozottak irtó nagy ellenszenvvel viseltetnek a romák felé, különösen akkor, ha születésüktől fogva állami gondozottak, mert nem tudnak mit kezdeni az identitásukkal. Amikor elvittük őket mindenféle programokra, sokan nem értették, hogy mi a baj velük, és miért mondják rájuk, hogy cigány? Egyáltalán mi az, hogy cigány? A legemlékezetesebb az volt, mikor egy cigány gyerek kiírta az itteni faliújságra, hogy dögöljenek meg a cigányok. Megkérdeztem tőle: kisfiam, miért írsz ki ilyeneket? Ráadásul te is cigány vagy! Nézett rám döbbenten: ő dehogy cigány! Tulajdonképpen se nem cigányok ők, se nem magyarok. Nem érzik magukat cigánynak, de a kinti társadalom nem fogadja el őket magyarnak. Akkor elkezdett érdekelni a cigányok sorsa: kik is ők valójában, mire tanítsuk meg őket? Korábban cigány klubokat szerveztünk, ahová elhívtunk roma értelmiségieket, művészeket, a gyerekekkel közösen feldolgoztuk a cigányság történetét, kulturális örökségét: verseket, színdarabokat adtunk elő. Sok cigány gyerek közel került a szívemhez, hiszen rendszeresen kijártam roma telepekre, rengeteget beszélgettem a családokkal.

Hogyan fogadták Önt a roma telepeken? Nem támadták meg néhányszor?

- Nem, érdekes. Amikor egyedül, fehér nőként először behajtottam a tiszavasvári cigánytelepre, mindenki leállt, és tátott szájjal nézett utánam. Ez ott nem volt gyakori. Első alkalommal azért mentem oda, mert autentikus cigányzenét játszó csapatot kerestem a roma klubunkba. Csakhamar jó ismerősükké váltam, segítettem őket, gyerekeket látogattam, vagy szökött gyereket kerítettünk elő közösen. A legnagyobb problémának a perspektívátlanságot, szegénységet, elhanyagoltságot látom, miközben egyre inkább érzékelhető, hogy a társadalom feléjük irányuló gyűlölete belőlük is erős gyűlöletet vált ki a többség felé. Manapság inkább kamaszok kerülnek be hozzánk, akik a saját környezetükben nőttek fel, így a cigányság értékeit vallják magukénak, bennük inkább a magyarok iránti ellenszenv munkál. Annyira elfajult most a társadalmi közeg, amiben élünk, hogy irtózatos munka megtalálni az utat ezekhez a családokhoz, közösségekhez, hogy bármit is el lehessen ott helyben indítani.

Igyekszem előre nézni. Rengeteg jobb sorsra érdemes fiatal a kikerülése után is nagyon kötődik hozzám is, egymáshoz is, miközben semmi egzisztenciájuk nincs. Ha azt mondom nekik, hogy leszedjük a csillagokat az égről, hogy legyen munkánk, megcsinálják. Visszajárnak, rendre megkeresnek a prob­lémáikkal is: van, aki azért, mert börtönbe került, a másiknál kikapcsolták a villanyt, vagy nem tudja hova vinni a megszületett kisbabát. Sokuk hajléktalan. A számtalan elhagyott település egyikén érdemes lenne velük elindítani egy önfenntartó közösséget, ökogazdaságokat létrehozva, megtermelve a szükséges élelmiszereket, megfelelő oktatást is teremtve, és az arra nyitott családok nevelőszülőkként magukhoz fogadhatnának állami gondozott gyerekeket is. (Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit