Kereső toggle

Kilenc hónap a gonosszal

Interjú az Eichmann-per ügyészével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Adolf Eichmann, a zsidódeportálások egyik fő szervezője még Hitler utasításainak is ellentmondott, ha úgy vélte, hogy néhány zsidó megmenekülhet miattuk - állítja Gabriel Bach, az Eichmann-per egyetlen, még élő ügyésze. A volt izraeli helyettes államügyész az Eichmann-per 50. évfordulóján rendezett konferenciára érkezett Budapestre.

Ön az Eichmann-per utolsó, még élő ügyésze. Gideon Hausner főügyész akkoriban azt mondta, hogy a pert „pedagógiai célzattal" tartották meg Izraelben. Ön mit gondol erről?

- Nem kizárólag pedagógiai jellegű volt a per. A holokausztot korábban több más perben is megemlítették, például a nürnbergi perben. De Nürnbergben a holokauszt mindig csak egy része volt a pernek, és soha nem mutatták be a történtek összes aspektusát. Amikor viszont Eichmannt elfogták, ő volt a fő vádlott, és a figyelem középpontjába került az úgynevezett végső megoldás végrehajtása, vagyis több millió ember kivégzése. Ez jó lehetőséget adott a világnak és az izraeli népnek, hogy megértse, valójában mi történt. A legfontosabb kérdés azonban az volt, hogy a főszereplőt, aki felelős volt ennek az egész tervnek a végrehajtásáért, megbüntessék, és ez elrettentésül szolgáljon, hogy az emberek tudják: mi történhet a jövőben azzal, aki ilyesfajta cselekedeteket hajt végre.

Azok szerint, akik a pert figyelték, az egyik legnagyobb meglepetés az volt, hogy Eichmann egészen átlagos embernek tűnt.

- Engem bíztak meg az egész nyomozással. Akkoriban helyettes államügyész voltam. Két nappal azután, hogy Eichmannt Izraelbe hozták, az igazságügy-miniszter felhívott, és megkérdezte, elvállalnám-e, hogy jogi tanácsadója legyek annak a rendőrségi bizottságnak, amelyet megbíztak a nyomozással. Úgyhogy a következő kilenc hónapban gyakorlatilag mindennap bent voltam a börtönben Eichmann közelében.

Az egyik legfontosabb kérdés, amire szerettem volna választ kapni, az volt, hogy Eichmann mindössze parancsvégrehajtó volt-e, vagy pedig ennél több. Miután megvizsgáltam az összes bizonyítékot, és végig ott voltam a perben, semmilyen kétségem sincs afelől, hogy ez az ember, bár lehet, hogy eleinte csak a szakmai előmenetel érdekében ténykedett, később viszont teljes mértékben azonosult ezzel a bűnös céllal. Még Hitler utasításainak is ellentmondott, amikor úgy vélte, hogy néhány zsidó megmenekülhet miattuk.

Néha például német tábornokok megkérték, hogy bizonyos zsidókat ne deportáljon a haláltáborba, mert a német hadsereg számára fontosak voltak. Például volt a radaroknak egy zsidó szakértője, és Párizs főparancsnoka megkérte Eichmannt, hogy ne deportálja, amire ő azt mondta, elvi okokból nem tudok ezzel egyetérteni. Azt is mondta, hogy egy nappal sem tudja elhalasztani ennek a zsidó professzornak a deportálását a biztos halálba.

Mik voltak a legemlékezetesebb momentumai az ön számára a pernek?

- Horthy Miklós, mivel azt gondolta, hogy elvesztette a háborút, külön békéről gondolkodott. Ezt Hitler megpróbálta megakadályozni, és igyekezett meggyőzni Horthyt, hogy a németekkel szövetségben folytassa tovább. Azt akarta ugyanis, hogy deportáljanak félmillió magyar zsidót a haláltáborokba. Végül Horthy beleegyezett, hogy egy ideig folytatja, de ezt feltételekhez kötötte. Az egyik ilyen feltétel volt, hogy a németek egyezzenek bele nyolcezer-hétszáz budapesti zsidó kiengedésébe egy semleges országba. Hitler beleegyezett.

Találtunk egy levelet; ezt a német nagykövet küldte Budapestről Ribbentrop német külügyminiszternek. Ebben részletezte a Hitler és Horthy közötti egyezséget. „Arról is tájékoztatnom kell önt - írta -, hogy Eichmann, az SS helyi képviselője mérges lett, amikor hallott a megegyezésről. Szerinte ugyanis ez a nyolcezer-hétszáz zsidó fontos biológiai alapanyag lehet. Ráadásul abból a semleges országból Palesztinába mehetnek, ahol rekreálhatják a fajukat". Ezért Eichmann, amikor értesült a megegyezésről, utasításokat adott, hogy olyan gyorsan deportálják a zsidókat Budapestről, hogy mire elintézik számukra a vízumot a semleges országba, ne maradjon nyolcezer-hétszáz zsidó Budapesten.

Eichmann elmondta nekünk, hogy utasítást adott, hogy az első, Auschwitzba küldött magyar zsidókat, mielőtt a gázkamrába vitték őket, kényszerítsék arra, hogy képeslapokat írjanak haza barátaiknak, családjaiknak. Eichmann lediktálta nekik, hogy mit írjanak. Azt, hogy „gyönyörű vidéken vagyunk, szép kirándulásokat teszünk a környékre, nagyon könnyű munkát végzünk, de már alig van hely. Amilyen gyorsan csak lehet, gyertek, hogy el tudjátok foglalni a még megmaradt helyeket". „Hozzátettem - nyilatkozta ezután Eichmann -, hogy hozzatok jó cipőket a kirándulásokra", csak azért, hogy a hadsereg később megkapja a lábbeliket, miután az embereket elgázosították.

A per alatt tudomást szereztem egy magyar származású izraeli emberről, akinek volt egy ilyen képeslapja, és még életben volt. Üzentem neki, hogy azonnal jöjjön Jeruzsálembe. Éjjel tizenegyre érkezett hozzám. Azonnal megkértem, hogy mutassa meg a képeslapot, és fordítsa le a magyar szöveget héberre. Másnap találkoztunk a bíróságon, ahol elmesélte tanúként, mi történt a családjával. A feleségével, két és fél éves kislányával és tizenhárom-tizennégy éves fiával deportálták Auschwitzba. A kislányát és a feleségét balra terelték, aztán megkérdezték tőle, mi a foglalkozása. Amikor azt válaszolta, hogy hadimérnök, őt jobbra irányították. Megkérdezték, hány éves a fia, és amikor válaszolt, az anyja után küldték. A felesége ekkorra már elvegyült a tömegben, és többé soha nem látta. A fiát ugyanígy elnyelte a tömeg. A kislánya viszont piros pöttyös kiskabátban volt, amit még sokáig látott, de egyre inkább beleveszett ő is a tömegbe. Így tűnt el a családja az életéből.

Egészen véletlenül abban az időben az én kislányom is két és fél éves volt, és két héttel azelőtt vettünk neki egy piros kiskabátot, és a feleségem lefényképezett a kabátot viselő kislányommal. Ezért amikor a történetet meghallottam, elakadt a szavam, egy hang sem jött ki a torkomon. A tanú várta a további kérdéseket, a bíró is intett, hogy folytassam, a televíziós kamera éppen engem mutatott, de két-három percig belemerültem az irataimba, mert nem tudtam megszólalni.

Még ma is, akár étteremben ülök, akár focimeccsen vagyok, akár az utcán járok, a szívem elszorul, ha piros kabátos kisgyereket látok. Számomra ez a történet minden másnál jobban jelképezi az Eichmann-pert.

Ezeket a szörnyűségeket nagyon nehéz megérteni, felfogni. Ön milyen következtetésekre jutott, mik motiválhatták Eichmannt?

- Én is gyakran feltettem magamnak ezt a kérdést. Eichman először azért lett a zsidóügyek szakértője, mert úgy gondolta, hogy az jót tesz a karrierjének. Aztán ha az ember éveken keresztül ártatlan embereket gyilkol, az meglátszik a szemén, ami valahogy elsötétül, persze nem orvosi értelemben.

Eichmann egy idő után teljes mértékben azonosult ezzel a bűnnel. A Gestapóban és a náci Németország biztonsági szolgálataiban rengeteg osztály volt. Mindegyiknek az élén egy-két év után cserélődtek az emberek. Az egyetlen ember, aki az egész háború alatt megtarthatta ugyanazt a pozíciót, Eichmann volt. A főnökei ugyanis megérezték, hogy nem egyszerűen utasításokat hajt végre, hanem teljes mértékben azonosult a feladattal.

A háború vége felé azt mondta barátainak, és erről bizonyítékaink is vannak, hogy tudom, hogy a háborút elveszítettük, de az én háborúmat meg fogom nyerni. Ezután ment el Auschwitzba, hogy a gyilkolási rátát napi tízezerről tizenkétezerre növelje.

A háború vége féle pedig támogatta azt az elképzelést, hogy minden német katonát, aki negyedrészt zsidó volt, vagyis valamelyik nagyszülője, kasztráljanak, vagy küldjenek koncentrációs táborba. A német hadsereg vezetői azonban ellenezték az ötletet, persze nem humanitárius megfontolásból, hanem mert úgy gondolták, hogy ez meggyengítené a hadsereget. Több ezer ilyen katona lehetett ugyanis, akik végigharcolták a többiekkel a háborút. Ha most hirtelen elküldték volna ezeket az embereket, az demoralizálta volna a társaikat. Hitler is ellene volt, Eichmann viszont a végsőkig harcolt, hogy hajtsák végre a tervet. Ez is jellemző volt rá. Ha bármikor felmerült a lehetőség, hogy megmentsenek egy zsidót, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza.

Az Eichmann-per megváltoztatta az izraeli közvélemény hozzáállását a holokauszt-túlélőkhöz. Most először szembesült ugyanis az ország a túlélők történeteivel, amikor a pert a televízió közvetítette, és száz tanút meghallgattak.

- Eléggé meglepett, hogy milyen nehéz volt eleinte a tanúkat rábeszélni, hogy elmondják, mi történt velük. Sokan azt mondták, éveken keresztül egyáltalán nem beszéltek róla. Elnyomták magukban, nem akarták elmondani a gyerekeiknek és családjaiknak, mert el akarták felejteni. Én viszont azt mondtam nekik, hogy kötelességük a történelemmel, az igazságszolgáltatással, a zsidó néppel szemben, hogy elmondják, mi történt.

Volt, aki elmondta, hogy ő az egyetlen túlélő lengyelországi falujából. Ha meghív, elmond mindent, de nem biztos, hogy le fogom tudni állítani. „Négy-öt napig fogok beszélni, és nem fog tudni közbevágni" - mondta. Én javasoltam azt a kollégáimnak, hogy a dokumentumok mellett, amelyeket Eichmann, illetve az osztálya írt alá (ezek voltak a fő bizonyítékok), minden egyes európai országból hallgassunk meg egy-egy tanút, hogy bemutassuk, mi történt valójában, milyen légkörben zajlottak az események, hogyan viselkedtek a zsidók és a nem zsidók. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megértsük, hogy mi is történt valójában.

Nemrég hoztak nyilvánosságra egy hangfelvételt, amelyen Eichmann kapatos állapotban beszélget náci barátaival Argentínában az 1950-es években. Eichmann azzal dicsekedett, hogy nem puszta parancsvégrehajtó volt, hanem idealista. Másrészt pedig sajnálta, hogy nem ölt meg több zsidót.

- Volt egy holland fasiszta újságíró, aki meglátogatta Eichmannt, és beszélt vele. Mi felhasználtuk az erről készült felvételt a perben. Eichmann a perben azt mondta, hogy szerinte ez volt az egyik legnagyobb bűntett, amit a történelemben végrehajtottak. Én úgy véltem, hogy ezt akár komolyan is gondolhatta. Ennek a büntetés szempontjából fontos szerepe lehetett volna.

Feltettem tehát neki a kérdést, hogy ezt miért mondta. 1956-ban azonban, amikor ez a holland megkérdezte, Eichmann úr, megbánta, amit tett, Eichmann azt mondta, egy dolgot sajnál: azt, hogy nem dolgoztak elég keményen, nem voltak elég erőszakosak, hogy nem harcoltak eléggé az ellenség ellen, most pedig itt az eredménye: megalakult Izrael állama, és újra feltűnt az a faj.

Úgy gondoltam tehát, hogy ha a háború után tizenegy évvel ezt mondta, most pedig, még öt évvel később, amikor az életéről van szó, hirtelen a történelem legnagyobb bűntettéről beszél, akkor igazam van, amikor szkeptikus vagyok a megjegyzés igazságtartalmát illetően. Azt is mondta egyébként a barátainak, hogy „egy napon, amikor meghalok, nevetve fogok a sírba leszállni, annak tudatában, hogy felelős vagyok öt-hatmillió zsidó haláláért". Auschwitz parancsnokának pedig azt mondta, hogy „ha meg tudnék ölni tízmillió zsidót, akkor valami nagyon fontosat hajtanék végre a történelemben".

Titkos levél Konrad Adenauernak

Adolf Eichmann az ötvenes években haza szeretett volna térni Németországba, ezért levélben fordult kérésével Konrad Adenauer nyugatnémet kancellárhoz – írta a Bild című német napilap.
1956-ban Adolf Eichmann Ricardo Klement álnéven élt a semmi közepén, egy apró argentin városban, Joaquín Gorinában, és nyúltenyésztéssel foglalkozott. Levelében így írt: „Itt az ideje, hogy a névtelenség leplét ledobjam, és újra előálljak. Név: Adolf Otto Eichmann. Foglalkozás: SS-Obersturmbannführer.”
„Hogy a sors mennyi időt hagy nekem még élni, nem tudom; de azt tudom, hogy valakinek mindenképpen kell ezekről az eseményekről a következő generációknak mesélnie. (…) Nagy részét ezeknek az eseményeknek nekem kellett irányítanom azokban az években” – tette hozzá Eichmann, aki tudását kínálta fel cserébe, hogy hazatérhessen. Azonban régebbi ismerősei a rendőség és az igazságügy más területein lebeszélték korábbi vezetőjüket a visszatérésről, hiszen saját életükre, illetve karrierjükre is nagy veszélyt jelenthetett Eichmann tudása.
A dokumentumokat egy hamburgi történész, Dr. Bettina Stangneth fedezte fel. Elmondása szerint Eichmann kézírásából kiolvasható, hogy egyáltalán nem volt boldog Argentínában, ahol biztonságban élt – mindenképpen Németországba vágyott.
Mindemellett az ötvenes években a náci háborús bűnösöket senki se kívánta különös szigorral megbüntetni, hiszen Nyugat-Németországban mind a bírák, mind az ügyvédek nagy része korábban kapcsolatban állt a náci vezetőséggel. Eichmann Argentínában maradt, ahol 1960 májusában az izraeli hatóságok nyomára akadtak, és titokban elfogták, majd Izraelbe szállították. (Hajdú-Bencze Adrienn, Berlin)

Olvasson tovább: