Kereső toggle

A megalkuvás maga a vég

Natan Scsaranszkij a földöntúli kommunizmus és az identitásvesztés veszélyeiről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Scsaranszkij úr! Az ön pályafutását végigkísérte a szabadságért,
függetlenségért folytatott küzdelem. Hogyan látja a most 60 éves Izrael jövőjét?

–Izrael jövője szorosan kapcsolódik a szabad világ jövőjéhez. Izrael – mint
a zsidó nép is egész történelme során – mindig úttörő volt, vagy ahogy mi
héberül mondjuk, haluc az emberiség fejlődésének útján. Ma is annak a
küzdelemnek a kellős közepén vagyunk, amit a szabad világ folytat a totalitárius
rezsimek ellen. Izrael egy nagyon kis sziget a totalitárius világ közepén.



Natan Scsaranszkij. A demokráciához szabad választás és szabad társadalom is
szükséges

Fotó: Reuters

Egy kicsiny, nem muzulmán ország vagyunk a muzulmán világ óceánjában, annak a
harcnak a közepén, amit a fundamentalisták folytatnak a „hitetlenek” ellen.
Ugyanakkor a szabad világ részeként Izrael büszke nemzetállam a
posztnacionalizmus, a multikulturalizmus idejében, amikor a nemzetállam eszméje
némely ember számára már egyszerűen nevetséges. Izraelnek állandóan bizonyítania
kell, hogy milyen mély kapcsolat van a szabadság és a nemzeti identitás között.
Büszke nemzet vagyunk, ugyanakkor a szabad világ része is. Úgy vélem, Izraelnek
ez lesz a legfontosabb szerepe a jövőben is: bizonyítani, hogy az identitás és a
szabadság, a nemzeti történelem, gyökerek, hagyományok, vallás, valamint a
szabadság és demokrácia együtt tudnak, és együtt kell hogy járjanak.

Izraeltől a világ azt várja, hogy további területi engedményeket tegyen a
békéért cserébe. Hogyan látja, mit jelentene ez az ország számára?

–Azoknak, akik tanácsokat szeretnek nekünk adni, meg kell érteniük, hogy ez
nem földterületek miatt kialakult konfliktus, hanem az ideológiák konfliktusa. A
tét az, hogy van-e jogunk szabad, nem muzulmán, zsidó demokratikus országként
létezni a világnak ezen a részén. Ha csak földterületekkel kapcsolatos
engedményekről lenne szó, Izrael már bizonyította, hogy – mint bármely más
ország a világon – hajlandó fájdalmas engedményekre a valódi békéért. De meg
kell érteni, hogy itt élet-halál harcról van szó, nem azon megy a küzdelem, hogy
hol húzódjanak a határok. Meg kell érteni, hogy nem tudjuk megnyerni a békéért
folytatott harcot anélkül, hogy ne foglalkoznánk az ellenségeink ideológiájával.
Meggyőződésem, hogy a valódi béke nem akkor jön el, ha Izrael egyre több és több
engedményt hajlandó tenni, mert akkor az engedményeknek nincs határa. A valódi
béke akkor fog eljönni, ha már nem Izrael lesz az egyetlen demokrácia a
térségben.

Önök és én, akik éltünk a szovjet rezsimben, illetve Kelet-Európában, nagyon
kemény leckét voltunk kénytelenek megtanulni. Azt, hogy a diktátorok étvágyának
csillapítása, akik saját ideológiájukat akarják rákényszeríteni a világra, nem
segít semmit. Semmilyen területi engedmény sem tudta megmenteni a világot a náci
agressziótól vagy a szovjet totalitárius kommunizmustól. Egy megoldás van, ha
valódi kihívás elé állítjuk ezeket az ideológiákat. Azt a fegyvert próbálom
felhasználni, amivel mi rendelkezünk: azt a vágyat, hogy az emberek általában
szabadságban akarnak élni. E nélkül nem lesz béke. És ez igaz Izraelre is: akkor
fog eljönni a béke, amikor demokrácia lesz körülöttünk, és nem Izrael lesz az
egyetlen demokratikus ország a világnak ezen a részén. És amikor a
fundamentalista ideológiák, amelyek hajlamosak arra, hogy elpusztítsanak
mindent, ami nem muzulmán, vereséget szenvednek.

Irán nyíltan megsemmisítéssel fenyegeti Izraelt, és támogatja a palesztin
terrorszervezeteket is. Ez a válság csak Izrael problémája vagy az egész világé
is?

–Én nem annyira Iránról, mint inkább az iráni rezsimről beszélnék, mert
szerintem az irániak többsége semmiképp nem az ellenségünk, sőt egy igen fontos
kultúra és civilizáció részesei. Vannak iráni demokratikus ellenzéki barátaim,
akik ugyanúgy látják a világot, mint én. Az iráni rezsim fenyegeti azzal
Izraelt, hogy eltörli a föld színéről. Úgy gondolják, hogy ez a legnagyobb jó,
amit a világnak tehetnek, és aztán eljön a paradicsom. Egy holokauszttúlélőt
megkérdeztek, hogy mi a holokauszt tanulsága. Azt válaszolta, hogy amikor valaki
azzal fenyeget, hogy el akarja a zsidókat pusztítani, akkor azt komolyan kell
venni.

Ezért nagyon komolyan kell venni az iráni vezetésnek ezeket a mondatait. Ez az
ideológia ráadásul nem csak Iránban dívik. Ezt az ideológiát vallja a Hamasz és
Hezbollah is, amelyek ott vannak az északi és déli határainkon. Ezek olyan erők,
amelyek meg akarnak bennünket semmisíteni. Nincs más választásunk, mint hogy
harcoljunk ezekkel az erőkkel. A világnak meg kell értenie, hogy az iráni
veszély az egész szabad világot fenyegeti. Főként, ha ez a nem hagyományos
rezsim nem hagyományos fegyverekre tesz szert.

Azoknak, akik azt gondolják, hogy el tudjuk rettenteni ezt a rezsimet is,
pontosan úgy, ahogyan a Szovjetuniót elrettentettük, nem szabad figyelmen kívül
hagyniuk egy alapvető elvet. A szovjet vezetők, bár veszélyes volt az
ideológiájuk, ezen a világon akartak kommunizmust, ezek a vezetők viszont a
másvilágon akarnak kommunizmust. Tehát nem lehet elrettenteni őket úgy, ahogy a
szovjeteket. Izraelnek meg kell akadályoznia, hogy az iráni rezsim nukleáris
fegyverekre tegyen szert. Ez az érdeke és egyben a feladata is az egész szabad
világnak.

Tudjuk, hogy Nyugat-Európa és az oroszok adtak el nukleáris technológiát
Iránnak. Sem Nyugat-Európa, sem Oroszország nem mutat elég felelősségérzetet, és
nem tesz lépéseket annak megakadályozására, hogy Irán atomfegyverekhez jusson,
de ma már lehet, hogy csak más eszközökkel tudják ezt megtenni.

Miért támogatja Moszkva az iráni programot?

–Csak a személyes tapasztalataimról tudok beszámolni. 1997-ben én voltam az
első izraeli miniszter, aki elkezdte erre a veszélyre figyelmeztetni a világot.
Megpróbáltuk meggyőzni Oroszországot, hogy ne engedje idegen kézbe kerülni az
orosz nukleáris technológiát, mert tíz év múlva Iránnak atombombája lehet, ha a
világ nem tesz semmit. Az orosz vezetők igyekeztek biztosítani bennünket, hogy
ez rájuk nézve is veszélyes lenne. Azt mondták, alapvető érdekük, hogy ne
bátorítsák a muzulmán szélsőségeseket. Mivel nekik is van ilyen problémájuk,
ezért nem akarják, hogy Irán atomfegyverek birtokába jusson – mondták. Az
azonban már akkor is világos volt, hogy az oroszoknak Amerikával folytatott
játszmájukban Irán fontos kártya. Azt akarják bebizonyítani, hogy sokkal
komolyabban kell őket venni, és Iránt az Amerika elleni fenyegetésként akarják
használni. Ez egy igen felelőtlen és veszélyes játék volt. A szuperhatalmak
közötti játszmának a végén Izrael lehet az áldozata. De mi nem fogjuk ezt
megengedni. Sok megbeszélést folytattunk az oroszokkal, és az volt az érzésünk,
hogy nem fedik fel nekünk a teljes igazságot. Putyin elnök egyszer azt mondta
nekem: „Önök nem bíznak abban, hogy mindent megteszünk annak megakadályozására,
hogy Irán atomfegyverhez jusson. Amikor azonban majd minden tény napvilágra jön,
világos lesz, hogy nem mi adjuk el Iránnak a legfejlettebb technológiát, hanem
Európa.” Később valóban kiderült, hogy bár Oroszország soha nem állította le a
technológia eladását, az urándúsításhoz használt legfejlettebb technológia
Angliából, Németországból és Hollandiából származott. A szabad világ egyes
országai elég felelőtlenek voltak ahhoz, hogy Iránt ellássák ezekkel a
felszerelésekkel. Most viszont mindannyiunk felelőssége, hogy Iránt leállítsuk.


Több mint húszmillió muzulmán él Európában, és egyes vélemények szerint
növekszik közöttük a radikális iszlám befolyása. Befolyásolhatja ez a nyugati
demokráciák működését?

–Semmi kétség, hogy Európára, az európai civilizációra a muzulmán
fundamentalizmus jelenti a legnagyobb veszélyt. A számukat tekintve még nem
lennének veszélyesek, hiszen legfeljebb húszmillióan vannak, miközben az Európai
Unióban közel hatszázmillióan élnek. Ez az arány még nem veszélyes, főleg mivel
a muzulmánok többsége a befogadó ország hűséges polgára akar lenni. Európa
azonban kétségtelenül szembetalálta magát a fundamentalizmus veszélyével, és ez
összefügg az identitás kérdésével.

Európában azt mondták, hogy két generáció alatt teljesen eltüntetik az emberek
eredeti identitását. Először a marxisták próbálták meg ezt, majd utána jött a
posztmodern, multikulturális kísérlet. A második világháború után az emberek úgy
érezték, hogy a háború a nacionalizmus miatt tört ki, ezért ki akarták szorítani
a nacionalizmust. Azt mondták, kezeljük a világ minden kultúráját egyenlőként:
mindegy, kik jönnek a muzulmán világból, nem fontosak az elveink, mert minden
kultúra és minden rezsim relatív.

A demokratikus társadalmaknak ma nincs identitásuk. Szemben áll velük azonban
egy olyan társadalom, amelynek van identitása, és igen erősek a vallásos
hiedelmei, de nem kötelezte el magát a demokrácia mellett. Senki nem követelte
meg tőlük, hogy integrálódjanak a demokratikus Európába. Láthatjuk: Európa
hirtelen teljesen tehetetlennek érzi magát. Egy újságíró erről azt mondta:
megtanultuk, hogyan élvezzük a szabadságot, de azt nem tanultuk meg, hogyan
védjük meg. Nemzedékeken keresztül ment a propaganda, hogy legyen olyan a világ,
amelyben nincs semmi, amiért érdemes lenne meghalni. Ez John Lennon világa: ahol
nincsenek vallások és határok, ahol semmi nincs, amiért meg kéne halni.

Azonban ha a nyugati világ nem hajlandó semmiért meghalni, akkor nem tudja sem
magát, sem a saját értékes szabadságát megvédeni. Európa ma csak a
meghunyászkodást tudja felkínálni. A múltban már volt rá példa, hogy a fenyegető
ellenséggel szemben ezt kínálta fel, és elbukott. Ha a muzulmán
fundamentalizmussal szemben is csak ez a válasza, akkor az az európai
civilizáció végét jelentheti. Európának ezért nem csak arra kell készen állnia,
hogy értékelje és élvezze a szabadságot, hanem arra is, hogy harcoljon érte.



Putyin Teheránban. Veszélyes játék Iránnal

Ön a Szovjetunióban és Izraelben is mindig kiállt az emberi jogokért.
Társaival együtt sikerült felhívnia a közvélemény figyelmét a szovjet diktatúra
kegyetlenségére. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a világ sok jogsértéssel
kapcsolatban ma hallgat. Mi lehet ennek az oka?

–Abban a küzdelemben, amit az emberi jogokért folytattunk, mindig volt egy
akadály, amibe beleütköztünk. Rendszeresen találkoztunk olyan emberekkel, akik
azt mondták: nézd, itt vannak például az oroszok vagy a kínaiak. Soha nem éltek
demokratikus országban, ezért ne beszéljünk velük demokráciáról. Kereskedjünk
velük, építsünk ki jó kapcsolatokat, aztán bizonyos távolságból talán
segíthetünk nekik. Mesteremmel, Andrej Szaharov professzorral igyekeztünk
elmagyarázni, hogy ezeknek a rezsimeknek a természete más. A demokráciák számára
a háború az utolsó lehetőség. A diktatúrák számára viszont a konfliktus az
egyedüli lehetőség arra, hogy továbbra is uralmuk alatt tartsák az embereket.
Ezért van szükségük a szabad világra mint ellenségre. Azok, akik saját népüket
sem tartják tiszteletben, nem fogják tiszteletben tartani a velünk kötött
szerződést sem.

Nem mondhatom el, hogy sikerült meggyőznünk a Nyugatot, de mivel a Szovjetunió
csapatokat küldött Magyarországra, Csehszlovákiába, Angolába, Kubába, végül a
segítségünkre volt abban, hogy a szabad világ elfogadja a
Helsinki-megközelítést. A hidegháború nagy győzelmet hozott a Szovjetunióval
szemben, és ennek egyik fő oka az volt, hogy a nemzetközi kapcsolatokat az
emberi jogok betartásától tettük függővé. Ezt az összefüggést azonban ma ismét
elhanyagolják. Az emberi jogok ügyét kivették azoknak a kezéből, akik valóban
hisznek bennük, és átadták azoknak a diktátoroknak, akik még polgáraik alapvető
emberi jogait sem tartják be, és megengedik nekik, hogy emberi jogi nyelven
beszéljenek. Hogy történhetett meg mindez? A relativizmus atmoszférája miatt. Az
olyan emberi jogi szervezetek, mint az Amnesty International is, azt mondják,
nincs jogunk eldönteni, melyik rendszer jó vagy rossz. Csak annyit állapíthatunk
meg, hogy mely cselekedetek rosszak vagy jók. Ennek eredményeképpen a
diktatórikus rezsimeket ugyanolyan jónak állíthatják be, mint a demokráciákat.
Ebből fakadóan Jasszer Arafat lehetett a béke egyetlen reménye, akit lehetett
szeretni és tisztelni, míg Izraelt, az egyetlen demokráciát a térségben,
szabadon lehet bírálni és elítélni az emberi jogi sérelmek miatt. Ez a szabad
világ képmutatása és kettős mércéje. Ez nem más, mint morális relativizmus és
egyenlősdi. Tagadása annak, hogy egyértelműen van jó és rossz, hogy nyilvánvaló
a határ a jó és a gonosz között. Ma ezért könnyű a diktátoroknak mozgósítani a
Nyugatot a demokrácia elleni küzdelmükben, és az olyan országok is, mint Kína,
könnyen megúszhatják.



Békemenet Európában. Áldozatok nélkül nincs szabadság

Az Egyesült Államok sok áldozatot hozott más nemzetek szabadságáért. Az
iraki háború nehézségei miatt azonban sokan azt sürgetik, hogy Amerika vonuljon
ki a Közel-Keletről. Valóban békét hozna ez a térség számára?

–Óriási a felelősségük azoknak, akik azt mondják, hogy az Egyesült Államok
feltétel nélkül hagyja el Irakot és a térséget. Etnikai tisztogatások
következnének ugyanis ez után, amelyben akár milliók is életüket veszíthetik.
Nem szabad elfelejtenünk, mi történt az után, hogy Amerika otthagyta Vietnamot,
miután több mint negyvenezer katona életét vesztette Vietnamban. Akik azt
követelték, hogy Amerika azonnal vonuljon ki Vietnamból, a jogos érvek mellett
egy dologról elfeledkeztek. Arról, hogy több millió embert öltek meg
Kambodzsában. Ezek a szörnyű emberi jogi sérelmek egyenes következményei voltak
annak, hogy Amerika hirtelen és feltétel nélkül elhagyta Vietnamot. Akik ezt
elérték, soha nem vállalták érte a felelősséget.

George W. Bush újra összekapcsolta az emberi jogok kérdését a biztonsággal.
Ezért hála illeti. De adódott közben két probléma. Az egyik nemzetközi: Bush
nagyon magányos lett, mivel az Egyesült Államok sok erős szövetségese megijedt,
és inkább a meghunyászkodás politikáját választotta. Ráadásul sokan – még az
elnök köreiben is, sőt maga Bush is – összekeverték a választásokat a
demokráciával. Írtam egy könyvet a demokráciáról, amelyet Bush elnök is
méltatott. Ez a könyv hangsúlyozza, hogy a demokrácia nem egyenlő pusztán a
választásokkal. A demokráciához a szabad választások mellett a szabad társadalom
a másik alapfeltétel. Amikor a totalitárius rezsimekben választásokat tartanak,
akkor csak egyetlen jelölt van. Gázában például csak a Hamaszra és Jasszer
Arafat gengsztereire szavazhattak. A Fatah tíz évig élvezte a teljes szabad
világ támogatását. Ők voltak a béke reményei. Az ellenzék pedig a Hamasz „nemes”
terroristái voltak, akik terroristák voltak ugyan, de legalább foglalkoztak a
szegényekkel és gyengékkel is.

Miközben Amerika a nemzetközi válságokkal küzd, Oroszország szépen
gyarapodik, fejleszti hadseregét, és növeli befolyását Közép-Ázsiában. Ön hogy
látja Putyin Oroszországát?

– Rossz úton jár, aki Putyin Oroszországát Brezsnyev vagy pláne Sztálin
Oroszországával hasonítja össze. Sztálin és Brezsnyev Oroszországa ugyanis a
Gulágra épült, ahol több millió embert tartottak fogva. Az egész országot a
félelem tartotta egyben. Több millióan dolgoztak a KGB-nek. Ahhoz, hogy ezt a
rendszert visszaállítsák, nagyon sok embert meg kellene ölni. Most, hogy már sok
évig nem éltek félelemben az emberek, ez lehetetlen. Legalábbis nem hiszem, hogy
ez megtörténne.



Prágában Bush elnökkel és Aznar volt spanyol miniszterelnökkel

Kétségtelen ugyanakkor, hogy Putyin utolsó elnöki éveiben igen súlyos
visszaesés következett be a demokratikus folyamatokban. Erős befolyást épített
ki a médiában, és igyekezett uralma alá vonni a független üzletembereket.
Hodorkovszkij letartóztatása fontos momentuma volt az ellenőrzés kiépítésének.
Sokan úgy látják, hogy a bíróságok is függenek a központtól döntéseik
meghozatalában. Vannak nagyon vészjósló jelek, és a szabad világnak ezekre
reagálnia kell. Oroszországot az olajár-emelkedés tette erőssé az elmúlt
években. A szabadság szempontjából most mélypont van, de remélem, hogy a
következő években túllendülnek ezen. A szabad világ számára az a legfontosabb,
hogy a szabadság, demokrácia és emberi jogok témáját mindig tartsák nemzetközi
kapcsolataik előterében, akár Kínával, Oroszországgal, akár a közel-keleti
országokkal foglalkoznak.

Továbbra is aktívan közreműködik az oroszországi emberi jogi mozgalomban?

–Közel húsz éve már izraeli állampolgár és közszereplő vagyok, ezért
figyelmem elsősorban ide irányul. De tavaly nyáron Václav Havel, José María
Aznar és az én kezdeményezésemre összeült egy konferencia Prágában, ahol az
európai biztonság és stabilitás kérdéseiről volt szó. Valójában azonban a
demokratikus ellenzékiek világtalálkozójává változtattuk a rendezvényt. Bush
elnök is eljött, és beszédet tartott. Több tucat demokratikus ellenzéki volt ott
Egyiptomból, Libanonból, palesztinok és szírek, oroszok, kínaiak, és voltak az
új orosz demokratikus mozgalomból is, például ott volt Garri Kaszparov is. Azzal
dedikáltam neki a demokráciáról írott könyvemet, hogy „az ellenzéki Kaszparovnak
a sakkjátékos Scsaranszkijtól”. Együtt érzek azokkal, akik megpróbálják a
szabadság ügyét előmozdítani a világnak azon a részén is.

Említette Václav Havelt. Ő jóval pesszimistább Oroszországgal kapcsolatban.
Nemrég azt nyilatkozta, hogy Oroszország a kommunizmus és a kapitalizmus
legrosszabb tulajdonságait párosítja, és a KGB meg a maffia irányítja nemcsak
Oroszországot, hanem rajta keresztül a kelet-európai országokat. Egyetért ezzel
a megállapítással?

–Egyet tudok érteni a kritikák jó részével. Václav Havel nemcsak hogy kiváló
ember, hanem éles elme is: tudja, hogyan kell meglátni az összefüggéseket. Egy
dologgal azonban nem értek egyet. Ha azt állítjuk, hogy Oroszország a
kommunizmus legrosszabb tulajdonságait mutatja, akkor már elfelejtettük, milyen
volt a kommunizmus legrosszabb időszaka: a borzalmas bűntettek és a több
tízmillió áldozat, akiket kivégeztek, meggyilkoltak, megégettek abban a
borzalmas rendszerben.

Több mint egymillió orosz bevándorló érkezett az elmúlt húsz évben Izraelbe.
Ön sokat tett azért, hogy minél gyorsabban be tudjanak illeszkedni a
társadalomba. Sikerült már megoldani a legnagyobb problémákat?

–Oroszországgal kapcsolatban sikerélményem van. Nemcsak azért, mert
lebontottuk a vasfüggönyt, és egymillió bevándorló érkezett ide, hanem azért is,
mert ma már nagyobb a szabadság Oroszországban. Természetesen sok feladat volt
az egymillió orosz zsidó bevándorlóval. Az egyik vezetője voltam a jogaikért
folytatott küzdelemnek. Az ország lakossága hirtelen egyötödével megnőtt. Az
orvosok és mérnökök száma duplájára nőtt. Sok idősebb ember egyszer csak otthon
nélkül találta magát. Az orvosok pedig nem találtak munkát. Ha most, 10–15 évvel
később megnézzük őket, hihetetlen sikert látunk. Rengeteg nagy tudású ember
érkezett hatalmas ambíciókkal, sikervággyal, akik megváltoztatták az életüket és
az országot is. Az orosz bevándorlók átlagfizetése magasabb, mint az izraeli
átlagfizetés – éppen az ambíciójuk, a tudásuk és sikervágyuk miatt. Ha megnézzük
az ország kórházait, egyetemeit, a high-tech ipart, ami az izraeli gazdaság
gerincét képezi, akkor látszik, hogy 20–50 százaléka az ott dolgozóknak az
egykori Szovjetunióból érkezett. Ez hatalmas siker az országnak és az embereknek
is.

És mennyire volt nehéz önnek és családjának a beilleszkedés?

–Nekem nagyon könnyű volt: a KGB gondoskodott róla, hogy egyszerű legyen az
alijám. Egy napon ugyanis kihoztak a börtönből, feltettek a repülőre, és
Berlinen keresztül másnap megérkeztem Izraelbe. Elindultam a Gulágról, és a
jeruzsálemi Nyugati falnál kötöttem ki a feleségemmel, akit már tizenkét éve nem
láttam. Egyenes út vezetett a pokolból a paradicsomba. Persze amikor az ember a
mennyben találja magát, akkor onnan már csak lefelé lehet jönni. Az elmúlt húsz
évben mindig egy kicsit lejjebb jöttem, közelebb a földhöz: egyre több
nehézséget és problémát látok. De azért még húsz év után is érzem, hogy a
paradicsomban vagyok, és minden napot élvezek ebben a nehéz, kihívásokkal teli,
versenyszellemű környezetben. Elképesztően érdekes és szép is élni ebben a
nagyszerű országban.

Mégis visszavonult az aktív politikától. Miért döntött így?

–Életemben már számos feladatot elláttam. A Szovjetunióban emberi jogi
aktivista voltam, emiatt lelkiismereti okokból bebörtönöztek, így lettem „Cion
foglya”. Izraelben is aktivista lettem az új bevándorlók érdekében. Politikus is
voltam, most pedig író vagyok. Éppen most fejeztem be a harmadik könyvem. Ezek
azonban csak formális dolgok. Valójában egész életemben ugyanazokért az
elvekért, eszmékért küzdöttem, ugyanazt az ügyet igyekszem előre vinni. Ebből a
szempontból kormánypozíciót vállalni is csak egy eszköz azért, hogy az eszméimet
megvalósítsam. Akkor léptem ki, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok közösséget
vállalni azzal, amit a kormány tesz. A kormánypozíciót ugyanis nem munkahelynek
tekintem, amit az ember elvégez, aztán megkapja érte a pénzét, hanem küldetésnek
tekintem. Ha az ember úgy érzi, hogy eszméinek és meggyőződésének nem felel meg
a kormány, akkor egyszerűen kilép. Nagyon elégedett vagyok amiatt, hogy
lemondtam. Már akkor megírtam, hogy a gázai kivonulás nem más, mint
meghunyászkodás a terroristák előtt, ami később igaznak bizonyult.

Végleges volt az elhatározása? Nem tervezi azt, hogy egyszer visszatér a
politikába?

–Természetesen, ha megfelelő lenne a politikai környezet, és olyan kormány
alakulna, amelyről tudom, hogy ha tagja leszek, egy év után nem kell lemondanom,
akkor megfontolnám a lehetőséget. Számomra ez nem a karriert jelenti, hanem az a
kérdés, hogy egy pozícióban előre tudom-e vinni az eszméimet, meggyőződésemet a
szabadság hatalmáról és az identitásról.

Névjegy

Natan Scsaranszkij az ukrajnai Donyeckben született 1948-ban, abban az évben,
amikor késõbbi hazája, Izrael megalakult. Matematikusként kezdett dolgozni, de
miután 1973-ban a szovjet hatóságok nem engedték kivándorolni Izraelbe, emberi
jogi aktivista lett. 1977-ben letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték.
Egy amerikai–szovjet fogolycsere keretében szabadult 1986-ban a Gulágról.
Izraelben az orosz bevándorlók pártja vezetõjeként bejutott a parlamentbe.
Számos miniszteri posztot töltött be a Netanjahu, majd a második
Saron-kormányban, ahol miniszterelnök-helyettes is volt. 2005-ben lemondott
tiltakozásul a gázai kivonuláts miatt. Feleségével és két lányukkal
Jeruzsálemben él.

Olvasson tovább: