Apuka, gyere haza

Fotó: Vörös Szilárd

Láthatóan megszaporodtak az egyre alacsonyabb korban (tíz-tizenkét évesen) elkövetett bűncselekmények, rablások, gyilkosságok, öngyilkosságok. Nemcsak nálunk, szerte a világon. Napokkal ezelőtt például egy házibulin egy tizenhárom éves fiú úgy bevodkázott, hogy „föléledve” kirohant az erkélyre, leugrott és meghalt. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ilyen őrült tetteket tizennyolc-húsz év alatt ritkán követtek el. Mi lehet e mögött?
– Azt kell mondanom, hogy genetikailag a helyzet ugyanaz, mint tizenöt vagy huszonöt évvel ezelőtt. Önmagában a gén leginkább csak proteineket tud termelni, viselkedést nem, ahhoz erős környezeti tényezők kellenek. E tényezők közül messze legfontosabb a család, ami viszont jócskán megváltozott az elmúlt évtizedekben. Megszűnt a családok értéke, harmóniája, épsége, megszűntek a funkciói, egyszerűen szétfoszlott az ereje: megszűnt a gyermekeket óvó, védő, tanító szerepe. Csak a normalizált, erős család képes megvédeni a gyerekeket a deviáns, agresszív, bűnözéshez vezető személyiségfejlődéstől. Ahogy növekszik a válások száma, ahogy növekszenek a csonka vagy diszharmonikus családok, és ahogy csökken a családon belüli kommunikáció, ugyanilyen arányban növekszik a gyerekek által elkövetett bűncselekmények száma.
Szörnyen veszélyes az a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Igenis, tessék csak beszélgetni evés közben egymással az iskolában, óvodában történtekről, hogy aludtam éjszaka, mi lesz ma a dolgom, kivel találkoztam, mit láttam az utcán, akár még fecsegni is lehet. Egyet nem lehet: nem beszélni egymással.
Kutatásaink szerint a családon belüli kommunikáció hiánya a fiatalkori öngyilkosság és kriminális viselkedés legfőbb oka. A tizenkét-tizenhárom éves kor táján elkövetett bűncselekmények leginkább a hét-nyolc éves korban elkövetett agresszivitással függnek össze, és egy nyolcéves korban elkövetett agresszió három-négy éves kori agresszióhoz vezethető vissza. Sok neves szakember már a csecsemőkorban keresi az előzményeket. Két-három éves korban lehet tapasztalni – leginkább ott, ahol nincs apa, vagy ha van, nem tölti be a szerepét –, hogy a gyerek nem egyszerűen szófogadatlan, hanem gyakorlatilag abszolút kezelhetetlen, mikor is például belenevet a törvényhozó szemébe.

A törvényhozó a családon belül az apa. Azaz egy gyereknél a bűncselekmény nem a semmiből, nem egyik pillanatról a másikra, nem derült égből villámcsapásként tör elő. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy egy serdülő úgy követ el bűncselekményt, hogy annak nincs előzménye. Egy ilyen hároméves gyerek, akiről az előbb beszéltem, öt-hat éves korára ingerlékeny, agresszív gyerek lesz. Régebben, húsz-harminc évvel ezelőtt a családon kívül a társadalomban is voltak fogódzók. Nagyszerű fogódzó volt például az istenhit, egy tekintéllyel bíró tanár, egy hiteles közéleti személyiség, egy sportoló, akire fölnézhetett a gyerek. Ma már ez sincs. Így még inkább nő a fiatalokban a bizonytalanság és a feszültség. Ezek a gyerekek állandó szorongással és önértékelési zavarokkal küszködnek, nem tudnak szeretni, nem tudják a szeretetet se elfogadni, se értékelni, nem okulnak semmiből, és nincs bűntudatuk. Ilyen volt az a tizenkét éves Blaha Lujza téri késelő fiú is. Az ilyen gyerekeket megfagyott gyerekeknek hívom: kívülről minden gesztus, viselkedés a felnőtt kriminális modellek utánzásából eredő manír, belül meg ott van a kimondhatatlan űr. A megfagyott szív. Egy ilyen korú egészséges gyerek azt mondja: nekem fontos a Laci, a Józsi, meg a Péter, mert ők a barátaim, és mostantól a Kati is, mert nagyon megkedveltem. Ilyen fontossági sorrendet az előbbi gyerek nem tud tenni, számára mindenki káposztafejű, illetve mindenki egyformán fontos. Ennek következtében élménykereső viselkedésűek lesznek, ami legtöbbször a bűnözés előszobája.
Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy az ingerküszöbük rendkívül magas lesz, mivel egyszerűen nem érnek el hozzájuk az ingerek. (Azok az ingerek, amik például magát vagy engem maximálisan kielégítenek.) Ebből következik, hogy megállás nélkül keresik, pontosabban kiprovokálják a környezetüktől az egyre vadabb helyzetekből adódó ingereket, különben unatkoznak. Az agresszivitást, a verekedést, a lopást, a gyilkosságot, a droghasználatot, a tiltott dolgokat, olyan ingert adó viselkedésként élik meg, amivel megállás nélkül optimális szinten tartják magukat. Azok a társadalmi gátak, fékek, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy ezeket a gyerekeket a normális élet keretei között tartsák, hiányoznak, így tizenöt éves korukra megszűnik számukra minden norma, érték, és már semmi és senki nem gátolja őket abban, hogy bármit megtegyenek.
Akár bűntudat nélkül is?
– Igen, mivel nem képesek lelkiismeret-furdalást érezni. Pontosan tudják, hogy bűncselekményt követnek el, ismerik a jog ide vonatkozó passzusait, de nem érzik tettük súlyát, se következményeit. Teljesen hiányzik belőlük az empátia, képtelenek arra, hogy átérezzék azt a fájdalmat, amit másoknak okoznak. Olyan ez a fajta negatív fejlődés, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben, hároméves korában még lágy, formázható, alakítható, de ahogy múlik az idő, megkeményedik és nyolc-tíz éves kortól már csak törni lehet. Azért mondtam az imént, hogy egy tizenkét éves korú gyerek agresszivitását a nyolc- vagy hatéves kori agresszivitása magyarázza leginkább. Ha két-három évesen elcsíped, és mint jó apa tanítod, neveled, akkor még van esély. Persze az ember sose adja fel, amíg él, próbálkozik, de ritkán szokott sikerülni.
Térjünk vissza a család szerepéhez?
– Nézze, hogy is lehetne olyan vegyes családban harmonikusan élni, ahol ilyen elhíresült mondat elhangozhat: az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket. Ma már a legtöbb szülő nem vesz részt a gyerek életében. A mai család úgy működik, hogy hacsak nincs nagy baj a gyerekekkel, az apai-anyai szerep kávészünetre megy. Az egyszülős családok meg eleve veszélyeztetik a gyerek jövőjét, az anya kevés ahhoz, hogy gondozza, nevelje és el is tartsa őket. Egyszerűen nem alkalmas erre, mert nem ez a szerepköre. Az elszegényedés egyik tipikus útja Magyarországon, ha egy férfi kilép a családból, rövid időn belül az állását is otthagyja, s majd, hogy ne kelljen gyerektartást is fizetnie, a Keleti aluljárójában látjuk viszont. Az asszony egy fizetésből képtelen magukat eltartani, perifériára csúszik, a gyerek meg intézetbe kerül. Később meg börtönbe.
Semmi sem védheti meg őket?
– Az adott családoktól függően vannak néha úgynevezett védőfaktorok, például egy nagybácsi vagy egy remekül működő nagypapa, aki pótolhatja az apát. Ha van két testvér, és az idősebbik egy kislány, aki felvállal egyfajta anyai szerepet – ismerek ilyeneket –, az lesz életének a célja már tízéves korában, hogy saját kisöccsét nevelje. Ezek tudatos szerepvállalások, mivel rajta múlik, hogy a kisöccse kap-e ebédet, elmegy-e az óvodába, mert a mama alkoholista, depressziós vagy prostituált. Ha nincs ilyen védőfaktor egy apa által elhagyott családban, garantáltan deviáns lesz a gyerek. Minimum.
De nem csak a családi közösség esett szét, a többi gyerekközösség is: a grundok, az úttörők, a cserkészek. Mondhatnak ezekről, amit akarnak, az, hogy a spontán gyerekközösségek saját maguk által kialakított belső strukturákkal hierarchikus rendben tudnak élni, közös értékek, célok, programok mentén, fontos és nagyszerű dolog volt. Ma szülői figyelem nélkül csak csellengenek, lézengenek a világban üresen, egyedül, egyre izoláltabban és egyre boldogtalanabbul.
Például a szülők ma már be se jelentik, ha gyereküket az utcán kirabolják, mert tudják, hogy úgysem történik semmi. Ezt nem lenne szabad így hagyni. Az a véleményem, hogy nem azon kellene gondolkodni – most éppen a gyűlöletbeszédről vagy a tizennégy évesek börtönbüntetési lehetőségéről –, milyen új törvényeket hozzunk, mikor még azokat sem vagyunk képesek betartani, amik vannak. A jog akkor működik hatékonyan, ha mindenki konzekvensen betartja a szabályokat, és ragaszkodik hozzá. Ma is vannak olyan törvények, melyek alapján el lehetne ítélni, felelősségre lehetne vonni mindenkit. Ha mernék vállalni. De mégse teszik, engedik kicsúszni őket a felelősségre vonás alól. És ez iszonyú veszélyes.
Ha a Blaha Lujza téri fiú például kapott volna valakitől két hatalmas pofont, nem józanodott volna ki legalább kicsi időre?
– Nem mondom, hogy nem szabad megpofozni egy gyereket – már azért is megéri, mert aki adja, megkönnyebbül valamelyest, mivel a társadalom felháborodását fejezi ki a pofonnal –, de hogy ez változtatna bármit is a gyereken, nem hiszem. Ráadásul az ilyenfajta gyerekeknek egy részét rendszeresen verik. Meg se kottyan nekik. Nem azért nem jó megpofozni egy ilyen gyereket, mert az nem erkölcsös dolog, hanem azért, mert nem vezet sehova.
A pofon, a fenyítés a nevelés eszközeként az apa szerepköréhez tartozik, de csak egész fiatal korban vezet eredményre.
Akkor mi vezet valahova?
– Az, ha olyan kapcsolatot teremtek vele, hogy valamilyen módon a káposztafejek közül kiemelkedjek számára. Hogy olyan fontossá váljak neki, hogy az én normáim, értékrendem az ő normájává, értékrendjévé váljon. Ez hosszú idő, nem megy egyik napról a másikra.
Mikor elkezdek dolgozni egy tizenhárom éves fiatalkorú bűnözővel, ismerem a szakmám ide vonatkozó álláspontját, nevezetesen, hogy kevés az esélyem. De nem adom fel azt a reményt, hogy minél több, a gyermekeivel harmonikus kontaktust tartani tudó család éljen. Noha nekem is vannak vízióim arról, hogy valami visszafordíthatatlan tragédia történik napjainkban, de még így se hiszem, hogy létezik a családnál alkalmasabb alkotóközösség arra, hogy egy gyermek számára naponta újratermelje és közvetítse a tisztességet, a becsületet, a szeretni és adni tudást.