Kereső toggle

Apuka, gyere haza

Apa nélküli család, üresség, agresszió, bűnözés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahogy a családon belüli kommunikáció csökken, úgy nő a fiatalok által
elkövetett öngyilkosságok száma. Beszélgetés Ranschburg Jenővel.



Fotó: Vörös Szilárd

Láthatóan megszaporodtak az egyre alacsonyabb korban (tíz-tizenkét évesen)
elkövetett bűncselekmények, rablások, gyilkosságok, öngyilkosságok. Nemcsak
nálunk, szerte a világon. Napokkal ezelőtt például egy házibulin egy tizenhárom
éves fiú úgy bevodkázott, hogy „föléledve” kirohant az erkélyre, leugrott és
meghalt. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ilyen őrült tetteket tizennyolc-húsz év
alatt ritkán követtek el. Mi lehet e mögött?

– Azt kell mondanom, hogy genetikailag a helyzet ugyanaz, mint tizenöt vagy
huszonöt évvel ezelőtt. Önmagában a gén leginkább csak proteineket tud termelni,
viselkedést nem, ahhoz erős környezeti tényezők kellenek. E tényezők közül
messze legfontosabb a család, ami viszont jócskán megváltozott az elmúlt
évtizedekben. Megszűnt a családok értéke, harmóniája, épsége, megszűntek a
funkciói, egyszerűen szétfoszlott az ereje: megszűnt a gyermekeket óvó, védő,
tanító szerepe. Csak a normalizált, erős család képes megvédeni a gyerekeket a
deviáns, agresszív, bűnözéshez vezető személyiségfejlődéstől. Ahogy növekszik a
válások száma, ahogy növekszenek a csonka vagy diszharmonikus családok, és ahogy
csökken a családon belüli kommunikáció, ugyanilyen arányban növekszik a gyerekek
által elkövetett bűncselekmények száma.

Szörnyen veszélyes az a mondás, hogy magyar ember evés közben nem beszél.
Igenis, tessék csak beszélgetni evés közben egymással az iskolában, óvodában
történtekről, hogy aludtam éjszaka, mi lesz ma a dolgom, kivel találkoztam, mit
láttam az utcán, akár még fecsegni is lehet. Egyet nem lehet: nem beszélni
egymással.

Kutatásaink szerint a családon belüli kommunikáció hiánya a fiatalkori
öngyilkosság és kriminális viselkedés legfőbb oka. A tizenkét-tizenhárom éves
kor táján elkövetett bűncselekmények leginkább a hét-nyolc éves korban
elkövetett agresszivitással függnek össze, és egy nyolcéves korban elkövetett
agresszió három-négy éves kori agresszióhoz vezethető vissza. Sok neves
szakember már a csecsemőkorban keresi az előzményeket. Két-három éves korban
lehet tapasztalni – leginkább ott, ahol nincs apa, vagy ha van, nem tölti be a
szerepét –, hogy a gyerek nem egyszerűen szófogadatlan, hanem gyakorlatilag
abszolút kezelhetetlen, mikor is például belenevet a törvényhozó szemébe.

A törvényhozó a családon belül az apa. Azaz egy gyereknél a bűncselekmény nem
a semmiből, nem egyik pillanatról a másikra, nem derült égből villámcsapásként
tör elő. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy egy serdülő úgy követ el
bűncselekményt, hogy annak nincs előzménye. Egy ilyen hároméves gyerek, akiről
az előbb beszéltem, öt-hat éves korára ingerlékeny, agresszív gyerek lesz.
Régebben, húsz-harminc évvel ezelőtt a családon kívül a társadalomban is voltak
fogódzók. Nagyszerű fogódzó volt például az istenhit, egy tekintéllyel bíró
tanár, egy hiteles közéleti személyiség, egy sportoló, akire fölnézhetett a
gyerek. Ma már ez sincs. Így még inkább nő a fiatalokban a bizonytalanság és a
feszültség. Ezek a gyerekek állandó szorongással és önértékelési zavarokkal
küszködnek, nem tudnak szeretni, nem tudják a szeretetet se elfogadni, se
értékelni, nem okulnak semmiből, és nincs bűntudatuk. Ilyen volt az a tizenkét
éves Blaha Lujza téri késelő fiú is. Az ilyen gyerekeket megfagyott gyerekeknek
hívom: kívülről minden gesztus, viselkedés a felnőtt kriminális modellek
utánzásából eredő manír, belül meg ott van a kimondhatatlan űr. A megfagyott
szív. Egy ilyen korú egészséges gyerek azt mondja: nekem fontos a Laci, a Józsi,
meg a Péter, mert ők a barátaim, és mostantól a Kati is, mert nagyon
megkedveltem. Ilyen fontossági sorrendet az előbbi gyerek nem tud tenni, számára
mindenki káposztafejű, illetve mindenki egyformán fontos. Ennek következtében
élménykereső viselkedésűek lesznek, ami legtöbbször a bűnözés előszobája.

Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy az ingerküszöbük rendkívül magas lesz, mivel egyszerűen nem
érnek el hozzájuk az ingerek. (Azok az ingerek, amik például magát vagy engem
maximálisan kielégítenek.) Ebből következik, hogy megállás nélkül keresik,
pontosabban kiprovokálják a környezetüktől az egyre vadabb helyzetekből adódó
ingereket, különben unatkoznak. Az agresszivitást, a verekedést, a lopást, a
gyilkosságot, a droghasználatot, a tiltott dolgokat, olyan ingert adó
viselkedésként élik meg, amivel megállás nélkül optimális szinten tartják
magukat. Azok a társadalmi gátak, fékek, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy
ezeket a gyerekeket a normális élet keretei között tartsák, hiányoznak, így
tizenöt éves korukra megszűnik számukra minden norma, érték, és már semmi és
senki nem gátolja őket abban, hogy bármit megtegyenek.

Akár bűntudat nélkül is?

– Igen, mivel nem képesek lelkiismeret-furdalást érezni. Pontosan tudják,
hogy bűncselekményt követnek el, ismerik a jog ide vonatkozó passzusait, de nem
érzik tettük súlyát, se következményeit. Teljesen hiányzik belőlük az empátia,
képtelenek arra, hogy átérezzék azt a fájdalmat, amit másoknak okoznak. Olyan ez
a fajta negatív fejlődés, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben, hároméves
korában még lágy, formázható, alakítható, de ahogy múlik az idő, megkeményedik
és nyolc-tíz éves kortól már csak törni lehet. Azért mondtam az imént, hogy egy
tizenkét éves korú gyerek agresszivitását a nyolc- vagy hatéves kori
agresszivitása magyarázza leginkább. Ha két-három évesen elcsíped, és mint jó
apa tanítod, neveled, akkor még van esély. Persze az ember sose adja fel, amíg
él, próbálkozik, de ritkán szokott sikerülni.

Térjünk vissza a család szerepéhez?

– Nézze, hogy is lehetne olyan vegyes családban harmonikusan élni, ahol
ilyen elhíresült mondat elhangozhat: az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi
gyerekünket. Ma már a legtöbb szülő nem vesz részt a gyerek életében. A mai
család úgy működik, hogy hacsak nincs nagy baj a gyerekekkel, az apai-anyai
szerep kávészünetre megy. Az egyszülős családok meg eleve veszélyeztetik a
gyerek jövőjét, az anya kevés ahhoz, hogy gondozza, nevelje és el is tartsa
őket. Egyszerűen nem alkalmas erre, mert nem ez a szerepköre. Az elszegényedés
egyik tipikus útja Magyarországon, ha egy férfi kilép a családból, rövid időn
belül az állását is otthagyja, s majd, hogy ne kelljen gyerektartást is
fizetnie, a Keleti aluljárójában látjuk viszont. Az asszony egy fizetésből
képtelen magukat eltartani, perifériára csúszik, a gyerek meg intézetbe kerül.
Később meg börtönbe.

Semmi sem védheti meg őket?

– Az adott családoktól függően vannak néha úgynevezett védőfaktorok, például
egy nagybácsi vagy egy remekül működő nagypapa, aki pótolhatja az apát. Ha van
két testvér, és az idősebbik egy kislány, aki felvállal egyfajta anyai szerepet
– ismerek ilyeneket –, az lesz életének a célja már tízéves korában, hogy saját
kisöccsét nevelje. Ezek tudatos szerepvállalások, mivel rajta múlik, hogy a
kisöccse kap-e ebédet, elmegy-e az óvodába, mert a mama alkoholista, depressziós
vagy prostituált. Ha nincs ilyen védőfaktor egy apa által elhagyott családban,
garantáltan deviáns lesz a gyerek. Minimum.

De nem csak a családi közösség esett szét, a többi gyerekközösség is: a grundok,
az úttörők, a cserkészek. Mondhatnak ezekről, amit akarnak, az, hogy a spontán
gyerekközösségek saját maguk által kialakított belső strukturákkal hierarchikus
rendben tudnak élni, közös értékek, célok, programok mentén, fontos és nagyszerű
dolog volt. Ma szülői figyelem nélkül csak csellengenek, lézengenek a világban
üresen, egyedül, egyre izoláltabban és egyre boldogtalanabbul.

Például a szülők ma már be se jelentik, ha gyereküket az utcán kirabolják, mert
tudják, hogy úgysem történik semmi. Ezt nem lenne szabad így hagyni. Az a
véleményem, hogy nem azon kellene gondolkodni – most éppen a gyűlöletbeszédről
vagy a tizennégy évesek börtönbüntetési lehetőségéről –, milyen új törvényeket
hozzunk, mikor még azokat sem vagyunk képesek betartani, amik vannak. A jog
akkor működik hatékonyan, ha mindenki konzekvensen betartja a szabályokat, és
ragaszkodik hozzá. Ma is vannak olyan törvények, melyek alapján el lehetne
ítélni, felelősségre lehetne vonni mindenkit. Ha mernék vállalni. De mégse
teszik, engedik kicsúszni őket a felelősségre vonás alól. És ez iszonyú
veszélyes.

Ha a Blaha Lujza téri fiú például kapott volna valakitől két hatalmas pofont,
nem józanodott volna ki legalább kicsi időre?

– Nem mondom, hogy nem szabad megpofozni egy gyereket – már azért is megéri,
mert aki adja, megkönnyebbül valamelyest, mivel a társadalom felháborodását
fejezi ki a pofonnal –, de hogy ez változtatna bármit is a gyereken, nem hiszem.
Ráadásul az ilyenfajta gyerekeknek egy részét rendszeresen verik. Meg se kottyan
nekik. Nem azért nem jó megpofozni egy ilyen gyereket, mert az nem erkölcsös
dolog, hanem azért, mert nem vezet sehova.

A pofon, a fenyítés a nevelés eszközeként az apa szerepköréhez tartozik, de csak
egész fiatal korban vezet eredményre.

Akkor mi vezet valahova?

– Az, ha olyan kapcsolatot teremtek vele, hogy valamilyen módon a
káposztafejek közül kiemelkedjek számára. Hogy olyan fontossá váljak neki, hogy
az én normáim, értékrendem az ő normájává, értékrendjévé váljon. Ez hosszú idő,
nem megy egyik napról a másikra.

Mikor elkezdek dolgozni egy tizenhárom éves fiatalkorú bűnözővel, ismerem a
szakmám ide vonatkozó álláspontját, nevezetesen, hogy kevés az esélyem. De nem
adom fel azt a reményt, hogy minél több, a gyermekeivel harmonikus kontaktust
tartani tudó család éljen. Noha nekem is vannak vízióim arról, hogy valami
visszafordíthatatlan tragédia történik napjainkban, de még így se hiszem, hogy
létezik a családnál alkalmasabb alkotóközösség arra, hogy egy gyermek számára
naponta újratermelje és közvetítse a tisztességet, a becsületet, a szeretni és
adni tudást.

Olvasson tovább: