SYMBOL

Egy szerény vidéki zsidó családban születtem és nőttem föl. A szüleim már nem éltek vallásosan, nem tartották az ünnepeket, apukám és anyukám, miután elvesztették a hozzátartozóikat, elvesztették az Istenbe vetett hitüket is. Apukámnak odavesztek a szülei, a hét testvére és minden rokona, úri szabóként egy szál maga maradt, és el akarta hagyni azt az országot, ahol mindez megtörténhetett, de valaki mondta neki, hogy Szécsényben él egy szódás, és annak van egy szépséges lánya. Apám azonnal lement Szécsénybe, hogy mielőtt disszidál, megnézze ezt a zsidó lányt.
Úgy beszél, mintha egy mesét mondana.
– Igaza van. Csakhogy a mesém igaz. Anyám gyönyörű szép volt, ott élt anyukájával és apukájával. Egyszer csak megjelent az én városi, jóképű apukám, és úgy beleszeretett anyukámba, hogy egy hónap múlva egybe is keltek. A házasság után ki akartak költözni Amerikába, de a nagyapám azt mondta apukámnak: fiam, nekünk a lányunkon kívül senkink nincs, maradjatok itthon, megélünk majd a szódából. És apukám hallgatott a nagyapámra, aki egy aranyos, pipázó köpcös bácsi volt. Születésem előtt egy évvel halt meg, de a falubeliektől mindig csak azt hallottam, milyen derék, segítőkész ember volt ez az Ármin. És nekem ez az Ármin bácsi-szerű életvitel – hogy úgy éljek, hogy mindenki csak jót mondhasson rólam – követendő mintává lett.
A nagymama mondta, hogy Ármin bácsi nem bízott semmit a véletlenre, mindent bebiztosított, mindenben a biztosra ment. Ebben is ráütöttem, képzelje el, még autóm sincs, mert az is többesélyes. Szécsényben tizennégy éves koromig laktam, aztán Pestre kerültem bőrdíszműves tanulónak, majd a Kézműipari Vállalatnál dolgoztam hat évig, ott tettem le a mestervizsgát.

Mikor elkezdtem a középiskolát, akkor volt az arab–izraeli háború, és a szüleim úgy gondolták, hogy Pestre már ne Braun Sándorként, hanem Barna Sándorként kerüljek. Az emberek így változtak a világhoz. De anyagilag csak nem haladtam egyről a kettőre – albérlet, rezsi, miegyebek, ’74-ben úgy döntöttem, visszamegyek Szécsénybe, és legalulról újrakezdek mindent. Otthon a konyhaasztal közepére nagy furnírlemezt tettem, és így szabtam a bőröket, mellé tettem
a varrógépet, és elkezdtem csinálni a retiküljeimet. Ahogy elkészült két-három darab, kitettem a nagymama szódáskirakatába, és legnagyobb örömére és csodálkozására majdnem mindennap eladott egyet. A szóda ára már vagy tíz éve egy forint tíz fillér volt, és számára fantasztikus volt, hogy százharminc forintért elad egy retikült.
Háromezer forint volt egy havi fizetés. Boldog volt, hogy még láthatta, ahogy az unokája elindul. Halála után vettem egy Trabantot, és a termékeimet elkezdtem piacokra hordani.
Az egyik piacon a mellettem áruló cigány kereskedő – áldja meg az Isten – azt mondja nekem, miért nem viszi le a siófoki piacra ezeket a szép retikülöket, ott egy perc alatt elvinnék. Így is lett. Innen indult az az élet, ami engem Siófokhoz kötött.
Ott szerette meg vagy ott jött be az élet?
– Ott láttam meg, mi is az, hogy üzlet.
A vendéglátásra gondol?
– Nyitottam egy butikot még a hőskorban, ’83-ban. Én lettem az ötödik butikos Siófokon. Nyáron odaköltöztem családostól.
Három mondattal ezelőtt még nem volt nős.
– A nagymama halála után Szécsényben ismertem meg a feleségemet, egy csodálatos pásztói lányt, és még ott Szécsényben született két gyermekünk, egy fiú és egy kislány. Nagymama, kedvenc unokája lévén, vett nekem egy telket Pesterzsébeten, és oda építettünk.
Mitől lett kedvenc unoka?
– Mindig is nagyon szeretettük egymást, de lehet, hogy azért, mert másfél évesen megtámadott a paralízis, megbénult teljesen a jobb lábam, csak húzni tudtam magam a bal lábammal. Az orvosok semmit sem tudtak mondani, csak az injekciókat adták. Apukám meg nyolcvanöt évesen egy halálos betegségből fel tudott épülni, és még ma is egészséges. Ugyanilyen csoda volt az is, mikor jobb lábam egyik napról a másikra működni kezdett.
Kérdezte tőlem az előbb, hogy mitől vagyok sikeres. Anyukám mindig azt mondta nekem: Sándor, a nagyanyád imádkozik érted. Nem tudom, ez hogy van, nem értek hozzá, nem is vagyok hívő, de hogy valaki folyamatosan biztonságot és optimizmust ad, az biztos. Mindig mindent kicsiben kezdtem, és nagyban folytattam, és még soha semmibe sem buktam bele.
Térjünk vissza Siófokra.
– Egyik nyáron elkezdtem vendéglátózni, megcsináltam a Flört diszkót, és nem tudom, mitől, egyszeriben az ország leghíresebb diszkója lett. Utána beindítottam a Palace-t, akkor meg az lett az ország number one-ja. Később a Flörtöt eladtam egy osztráknak, csak a Palace-t vittem tovább. Ma már az is egy gasztronómiai és szórakoztatókomplexum: egy helyen megtalálod a pizzériát, a kávézót, fagyizót, középkori éttermet, karaoke bárt. Abba a részbe mész be, ahová akarsz.

Fotó: Vörös Szilárd

Most, a Symbol mellett is üzemelteti Siófokot?
– Három éve, mióta a Symbolt építem, mikor tavasszal Siófokon nyitok, a családom leköltözik, és ők üzemeltetik. Én reggel hétre bemegyek a Palace-ba, megbeszélem velük, mi történt előző nap, hogy kitől mit vásároljanak aznapra a konyhának, mit kell megcsináltatni. Nyolckor ott vár a sofőröm a kocsival, és irány Óbuda.
Hogy az idei nyár hogy lesz – mivel a Symbolt is a családommal viszem –, még nem tudom, de majd kitaláljuk. Nem izgulok, mert talán életem egyik legnagyobb adománya az, hogy olyan üzlettársakkal, üzletvezetőkkel, pincérekkel, pultosokkal, dizájnerekkel, belsőépítészekkel kerültem össze, akik sikeressé, elégedetté, sőt, ki merem mondani, áldottá tettek.
Erdélyből átjött egy Kálmán nevű fiatalember, akivel egyszer csak összeakadtam Siófokon. Addig csak vergődött összevissza, aztán nálam dolgozott nyolc évig, végül ő lett a Palace-ban az üzletvezetőm. Talpra állt, megtollasodott, ember lett belőle, de belőlem is általa. Na, így vagyok a legtöbb munkatársammal. Lehet vagy tíz olyan ember mellettem, akik ha valamilyen téren nehezebb időszakom is van – mert van ilyen –, két vállal állnak mellettem, sőt, ha kell, harcolnak is értem. És én ebből élek.
A tehetségükből?
– A tisztességükből. És a magam tisztességéből. Ezt bátran és nagyképűség nélkül tudom mondani magának. Én is ugyanúgy kiállok értük, mint ők értem. Először mindig a dolgozóimat fizetem ki, az ő tisztességes havi hasznuk az első, csak utána jövök én. Ők az én kinyújtott karjaim.
Tengap felhívott egy ismerősöm, aki a Symbolban vacsorázott a családjával. Azt mondta, hogy bejárta a fél világot, de így sehol nem érezte magát, kezdve attól a pillanattól, hogy beléptek a kapun, hogy kellemesen megvacsoráztak, hogy az egyik pincérem, Kádár úr, bemutatta neki az összes helyiséget a kávézótól a galériáig, majd a kapuig kísérve további szép napot kívánva elbúcsúzott tőlük.
Ezeknek a „Kádár uraknak” legalább annyit köszönhetek, mint amennyit – reményeim szerint – ők nekem.
Honnan a vonzódása a képzőművészethez?
– Siófoki útjaim során ráleltem egy festői szépségű dombra Törekin, és úgy gondoltam, építek a tetejére egy házikót. Később a telek hangulatából, a környezetből és ismerőseim rábeszéléséből megszületett az ihlet: oda bizony egy művésztelep illene alkotóházzal, ligettel, parkkal, állatokkal.
Hát ez a projektem sem állt meg egy kicsiny háznál. Én ugyan most is bőrdíszműves vagyok, de mindig is érdekelt a mívesség és a művészetek egy-két ága. Már négy éve szponzorálom Törekiben a művészeket, de nem tudom, minek örülök jobban, annak a sok barátnak, akiket a festők, szobrászok, építészek, dizájnerek között szereztem, vagy annak, hogy a telepen maradandó alkotások születnek. Vannak hegyi szamaraim, jámborak és aranyosak, a kecskéimmel, birkáimmal, szamaraimmal, lovaimmal a hegy kaptatóin úgy érzem magam, mintha az Ószövetségben lennék. Közben meg a somogyi dombságot meg a Balatont látom, és megnyugszom.
Hogyan kezdődött a Symbol?
– Mivel Siófokon mindig csak szezonális vendéglátást csinálhattam, nem tudtam kialakítani egy finom törzsközönséget. Pedig legbelül mindig olyan helyre vágytam, ahova odaszoknak az emberek. Egyszer csak megláttam ezt a hatalmas, régi, rozoga sváb házat itt, a Bécsi úton, és beleszerettem. Megvettem, hogy majd csinálok belőle egy óbudai kertes kisvendéglőt. Így indult, és ez lett belőle.
Nem a III. kerületi önkormányzathoz tartozott, hanem a Műemlékfelügyelethez, ahol csupa jó embereket találtam, akik örültek annak, hogy van valaki, aki akar valami nagyot, aki ebben a házban akarja az álmait megvalósítani. Ugyanakkor szerették volna, ha ebből a romból minél több megmaradna, de ez romnak is nagyon rossz minőségű volt. Így csak keveset tudtunk a régi kövekből, kutakból, faajtókból visszaépíteni.
Egy idő után méltányolták, hogy ebből akarok megélni, hogy egy olyan helyet akarok, ahova az egész városból, országból elzarándokolnak, és tudomásul vették, hogy ez a ház akkor fog igazán élni, lüktetni, ha nem múzeumként működik. Ezek után már be merték vállalni az összes ötletemet. Így tudtuk megcsinálni azt, hogy mikor a szolid utcai frontról a hatalmas ajtón bejön valaki, kitárul előtte egy új, üde, csodálatos világ, ahol az esztétikai mívesség miatt szinte eggyé olvadnak a különböző gasztronómiai helyek – a mindent egybeölelő hatalmas kerthelyiség, a Puskás söröző, a mediterrán étterem, a kávézó, a kétszázhúsz éves pinceborozó, ahol tót, sváb, zsidó ételkülönlegességeket ehetnek – a koncert- és színházteremmel és a harmadik emeleti galériával.
Mit szimbolizál a Symbol?
– Több ügynökségnek is kiadtuk, hogy ha találnak egy jó nevet, velük fogunk dolgoztatni. De csak marhaságokat találtak ki. A lányom, aki az étterem marketingjét viszi, azt mondja: nézd csak meg, apu, a szimbólum angolul leírva így néz ki: Symbol – és tetszett.
De mit jelent az éttermére lefordítva?
– Azt, hogy ha nekem, egy vidéki bőrdíszművesnek így megvalósulhatnak az álmai, akkor bárki másnak is sikerülhet.