Kereső toggle

SYMBOL

Csoda Óbudán. Barna Sándor története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem hiszem el: a sörözőben a padló bőrből van, a toalettekben meg színes
velencei csillárok. Mikor az ajtón belépek, még Óbudán állok, de két lépéssel
beljebb már a King Davidben.

Egy szerény vidéki zsidó családban születtem és nőttem föl. A szüleim már nem
éltek vallásosan, nem tartották az ünnepeket, apukám és anyukám, miután
elvesztették a hozzátartozóikat, elvesztették az Istenbe vetett hitüket is.
Apukámnak odavesztek a szülei, a hét testvére és minden rokona, úri szabóként
egy szál maga maradt, és el akarta hagyni azt az országot, ahol mindez
megtörténhetett, de valaki mondta neki, hogy Szécsényben él egy szódás, és annak
van egy szépséges lánya. Apám azonnal lement Szécsénybe, hogy mielőtt disszidál,
megnézze ezt a zsidó lányt.

Úgy beszél, mintha egy mesét mondana.

– Igaza van. Csakhogy a mesém igaz. Anyám gyönyörű szép volt, ott élt
anyukájával és apukájával. Egyszer csak megjelent az én városi, jóképű apukám,
és úgy beleszeretett anyukámba, hogy egy hónap múlva egybe is keltek. A házasság
után ki akartak költözni Amerikába, de a nagyapám azt mondta apukámnak: fiam,
nekünk a lányunkon kívül senkink nincs, maradjatok itthon, megélünk majd a
szódából. És apukám hallgatott a nagyapámra, aki egy aranyos, pipázó köpcös
bácsi volt. Születésem előtt egy évvel halt meg, de a falubeliektől mindig csak
azt hallottam, milyen derék, segítőkész ember volt ez az Ármin. És nekem ez az
Ármin bácsi-szerű életvitel – hogy úgy éljek, hogy mindenki csak jót mondhasson
rólam – követendő mintává lett.

A nagymama mondta, hogy Ármin bácsi nem bízott semmit a véletlenre, mindent
bebiztosított, mindenben a biztosra ment. Ebben is ráütöttem, képzelje el, még
autóm sincs, mert az is többesélyes. Szécsényben tizennégy éves koromig laktam,
aztán Pestre kerültem bőrdíszműves tanulónak, majd a Kézműipari Vállalatnál
dolgoztam hat évig, ott tettem le a mestervizsgát.

Mikor elkezdtem a középiskolát, akkor volt az arab–izraeli háború, és a
szüleim úgy gondolták, hogy Pestre már ne Braun Sándorként, hanem Barna
Sándorként kerüljek. Az emberek így változtak a világhoz. De anyagilag csak nem
haladtam egyről a kettőre – albérlet, rezsi, miegyebek, ’74-ben úgy döntöttem,
visszamegyek Szécsénybe, és legalulról újrakezdek mindent. Otthon a konyhaasztal
közepére nagy furnírlemezt tettem, és így szabtam a bőröket, mellé tettem

a varrógépet, és elkezdtem csinálni a retiküljeimet. Ahogy elkészült két-három
darab, kitettem a nagymama szódáskirakatába, és legnagyobb örömére és
csodálkozására majdnem mindennap eladott egyet. A szóda ára már vagy tíz éve egy
forint tíz fillér volt, és számára fantasztikus volt, hogy százharminc forintért
elad egy retikült.

Háromezer forint volt egy havi fizetés. Boldog volt, hogy még láthatta, ahogy az
unokája elindul. Halála után vettem egy Trabantot, és a termékeimet elkezdtem
piacokra hordani.

Az egyik piacon a mellettem áruló cigány kereskedő – áldja meg az Isten – azt
mondja nekem, miért nem viszi le a siófoki piacra ezeket a szép retikülöket, ott
egy perc alatt elvinnék. Így is lett. Innen indult az az élet, ami engem
Siófokhoz kötött.

Ott szerette meg vagy ott jött be az élet?

– Ott láttam meg, mi is az, hogy üzlet.

A vendéglátásra gondol?

– Nyitottam egy butikot még a hőskorban, ’83-ban. Én lettem az ötödik
butikos Siófokon. Nyáron odaköltöztem családostól.

Három mondattal ezelőtt még nem volt nős.

– A nagymama halála után Szécsényben ismertem meg a feleségemet, egy
csodálatos pásztói lányt, és még ott Szécsényben született két gyermekünk, egy
fiú és egy kislány. Nagymama, kedvenc unokája lévén, vett nekem egy telket
Pesterzsébeten, és oda építettünk.

Mitől lett kedvenc unoka?

– Mindig is nagyon szeretettük egymást, de lehet, hogy azért, mert másfél
évesen megtámadott a paralízis, megbénult teljesen a jobb lábam, csak húzni
tudtam magam a bal lábammal. Az orvosok semmit sem tudtak mondani, csak az
injekciókat adták. Apukám meg nyolcvanöt évesen egy halálos betegségből fel
tudott épülni, és még ma is egészséges. Ugyanilyen csoda volt az is, mikor jobb
lábam egyik napról a másikra működni kezdett.

Kérdezte tőlem az előbb, hogy mitől vagyok sikeres. Anyukám mindig azt mondta
nekem: Sándor, a nagyanyád imádkozik érted. Nem tudom, ez hogy van, nem értek
hozzá, nem is vagyok hívő, de hogy valaki folyamatosan biztonságot és
optimizmust ad, az biztos. Mindig mindent kicsiben kezdtem, és nagyban
folytattam, és még soha semmibe sem buktam bele.

Térjünk vissza Siófokra.

– Egyik nyáron elkezdtem vendéglátózni, megcsináltam a Flört diszkót, és nem
tudom, mitől, egyszeriben az ország leghíresebb diszkója lett. Utána
beindítottam a Palace-t, akkor meg az lett az ország number one-ja. Később a
Flörtöt eladtam egy osztráknak, csak a Palace-t vittem tovább. Ma már az is egy
gasztronómiai és szórakoztatókomplexum: egy helyen megtalálod a pizzériát, a
kávézót, fagyizót, középkori éttermet, karaoke bárt. Abba a részbe mész be,
ahová akarsz.



Fotó: Vörös Szilárd

Most, a Symbol mellett is üzemelteti Siófokot?

– Három éve, mióta a Symbolt építem, mikor tavasszal Siófokon nyitok, a
családom leköltözik, és ők üzemeltetik. Én reggel hétre bemegyek a Palace-ba,
megbeszélem velük, mi történt előző nap, hogy kitől mit vásároljanak aznapra a
konyhának, mit kell megcsináltatni. Nyolckor ott vár a sofőröm a kocsival, és
irány Óbuda.

Hogy az idei nyár hogy lesz – mivel a Symbolt is a családommal viszem –, még nem
tudom, de majd kitaláljuk. Nem izgulok, mert talán életem egyik legnagyobb
adománya az, hogy olyan üzlettársakkal, üzletvezetőkkel, pincérekkel,
pultosokkal, dizájnerekkel, belsőépítészekkel kerültem össze, akik sikeressé,
elégedetté, sőt, ki merem mondani, áldottá tettek.

Erdélyből átjött egy Kálmán nevű fiatalember, akivel egyszer csak összeakadtam
Siófokon. Addig csak vergődött összevissza, aztán nálam dolgozott nyolc évig,
végül ő lett a Palace-ban az üzletvezetőm. Talpra állt, megtollasodott, ember
lett belőle, de belőlem is általa. Na, így vagyok a legtöbb munkatársammal.
Lehet vagy tíz olyan ember mellettem, akik ha valamilyen téren nehezebb
időszakom is van – mert van ilyen –, két vállal állnak mellettem, sőt, ha kell,
harcolnak is értem. És én ebből élek.

A tehetségükből?

– A tisztességükből. És a magam tisztességéből. Ezt bátran és nagyképűség
nélkül tudom mondani magának. Én is ugyanúgy kiállok értük, mint ők értem.
Először mindig a dolgozóimat fizetem ki, az ő tisztességes havi hasznuk az első,
csak utána jövök én. Ők az én kinyújtott karjaim.

Tengap felhívott egy ismerősöm, aki a Symbolban vacsorázott a családjával. Azt
mondta, hogy bejárta a fél világot, de így sehol nem érezte magát, kezdve attól
a pillanattól, hogy beléptek a kapun, hogy kellemesen megvacsoráztak, hogy az
egyik pincérem, Kádár úr, bemutatta neki az összes helyiséget a kávézótól a
galériáig, majd a kapuig kísérve további szép napot kívánva elbúcsúzott tőlük.


Ezeknek a „Kádár uraknak” legalább annyit köszönhetek, mint amennyit – reményeim
szerint – ők nekem.

Honnan a vonzódása a képzőművészethez?

– Siófoki útjaim során ráleltem egy festői szépségű dombra Törekin, és úgy
gondoltam, építek a tetejére egy házikót. Később a telek hangulatából, a
környezetből és ismerőseim rábeszéléséből megszületett az ihlet: oda bizony egy
művésztelep illene alkotóházzal, ligettel, parkkal, állatokkal.

Hát ez a projektem sem állt meg egy kicsiny háznál. Én ugyan most is
bőrdíszműves vagyok, de mindig is érdekelt a mívesség és a művészetek egy-két
ága. Már négy éve szponzorálom Törekiben a művészeket, de nem tudom, minek
örülök jobban, annak a sok barátnak, akiket a festők, szobrászok, építészek,
dizájnerek között szereztem, vagy annak, hogy a telepen maradandó alkotások
születnek. Vannak hegyi szamaraim, jámborak és aranyosak, a kecskéimmel,
birkáimmal, szamaraimmal, lovaimmal a hegy kaptatóin úgy érzem magam, mintha az
Ószövetségben lennék. Közben meg a somogyi dombságot meg a Balatont látom, és
megnyugszom.

Hogyan kezdődött a Symbol?

– Mivel Siófokon mindig csak szezonális vendéglátást csinálhattam, nem
tudtam kialakítani egy finom törzsközönséget. Pedig legbelül mindig olyan helyre
vágytam, ahova odaszoknak az emberek. Egyszer csak megláttam ezt a hatalmas,
régi, rozoga sváb házat itt, a Bécsi úton, és beleszerettem. Megvettem, hogy
majd csinálok belőle egy óbudai kertes kisvendéglőt. Így indult, és ez lett
belőle.

Nem a III. kerületi önkormányzathoz tartozott, hanem a Műemlékfelügyelethez,
ahol csupa jó embereket találtam, akik örültek annak, hogy van valaki, aki akar
valami nagyot, aki ebben a házban akarja az álmait megvalósítani. Ugyanakkor
szerették volna, ha ebből a romból minél több megmaradna, de ez romnak is nagyon
rossz minőségű volt. Így csak keveset tudtunk a régi kövekből, kutakból,
faajtókból visszaépíteni.

Egy idő után méltányolták, hogy ebből akarok megélni, hogy egy olyan helyet
akarok, ahova az egész városból, országból elzarándokolnak, és tudomásul vették,
hogy ez a ház akkor fog igazán élni, lüktetni, ha nem múzeumként működik. Ezek
után már be merték vállalni az összes ötletemet. Így tudtuk megcsinálni azt,
hogy mikor a szolid utcai frontról a hatalmas ajtón bejön valaki, kitárul előtte
egy új, üde, csodálatos világ, ahol az esztétikai mívesség miatt szinte eggyé
olvadnak a különböző gasztronómiai helyek – a mindent egybeölelő hatalmas
kerthelyiség, a Puskás söröző, a mediterrán étterem, a kávézó, a kétszázhúsz
éves pinceborozó, ahol tót, sváb, zsidó ételkülönlegességeket ehetnek – a
koncert- és színházteremmel és a harmadik emeleti galériával.

Mit szimbolizál a Symbol?

– Több ügynökségnek is kiadtuk, hogy ha találnak egy jó nevet, velük fogunk
dolgoztatni. De csak marhaságokat találtak ki. A lányom, aki az étterem
marketingjét viszi, azt mondja: nézd csak meg, apu, a szimbólum angolul leírva
így néz ki: Symbol – és tetszett.

De mit jelent az éttermére lefordítva?

– Azt, hogy ha nekem, egy vidéki bőrdíszművesnek így megvalósulhatnak az
álmai, akkor bárki másnak is sikerülhet.

Olvasson tovább: