A harangöntő

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Fotók: Juhász Tamás

Gombos Miklós őrbottyáni műhelyében vagyunk. Ezt a szakmát sehol a világon
nem tanítják. Mindenütt több száz éven át a családon belül apák adják át a
tudást fiaiknak. Így van ez Magyarországon is.



Fotók: Juhász Tamás

– Hallgassa csak, megütöm mindegyiket. (Hallgatom, de az én fülemnek
mindegyik egyformán szól.) Az a különbség – mutat a legkisebbre –, hogy
keresztmetszetéből sokat veszített. Sok évtizedig vagy lehet, száz évig is
használták, és egy helyen kikopott, hiányoznak onnan a rezgőkörök. A harang úgy
épül föl, mint végtelen rezgőkörök tömege, mintha gitárhúrokkal lenne belülről
kibélelve, és a legvastagabb húrtömeg ott van, ahol az ütő üti. Látja? Kikopott,
megvékonyodott. Annyira összetömörödik ilyenkor, hogy a rezgések nem tudnak
áthaladni rajta, akár egy szűk csövön a víz.


Mi ad szépséget egy harangnak?

– A hang tisztasága, frissessége, és ahogy szabadon zeng.

Ezt is ön csinálta? – mutatok egy gyönyörű, hatalmas, zöldesen-kékesen
kopott, az udvaron fölállított harangra.

– Nem, ő egy kétszáz éves harang. (Megkongatja.) Hallja a gyönyörű, mély
hangja mellett ezt az érdekes, sírós hangot is?

Ezt hallom.

– Pedig ez a harang már használhatatlan, teljesen szét van verve, és azt sem
tudjuk, ki csinálta. Lehet, hogy a nagyapám apja vagy az ő apja, de olyan
gyönyörű, pedig attól olyan a színe, hogy nem tudok megválni tőle. Azért is van
itt, hogy mikor már minden harangot elvittek a vevők, legyen mit meghúzni, hogy
ne legyen olyan csendes a ház. Menjünk be a kohókhoz!

Mennyi ideig készül egy harang?

– Akár fél évig is készülhet. Persze egyszerre nem egy készül, úgy vagyok
ezzel, mint a háziasszony a főzéskor a sparhelttel, fől a leves, közben
bedinsztel valamit, a sparhelt másik részén elkészíti a rántást, közben a
sütőben sülnek a húsok. Négy-öt dolgot csinál, és egyszer csak kész az ebéd.
Látja azt a fényes nagyot? Most díszítik. (Egy óriási harangra mutat, amin az
emberek dolgoznak, kalapáccsal, vésőkkel tisztítják a szöveget meg a
díszítéseket.)

Ez miből van? Mintha a színe más lenne, mint a többinek!

– Agyagból, az igazi harang pontos mása, és viaszból van rajta a díszítés.
Ami itt domború, az az igazi harangon majd negatív formát hoz. Amit ott az előbb
kemencének nézett, az a magharang vagy álharang, és külső köpenye lesz az
igazinak.

Kik a megrendelői?

– Templomok, temetők, önkormányzatok.

Nem rossz, vagy legalábbis nem furcsa érzés, hogy a munkája valamilyen módon
a temetéshez, a halálhoz kötődik?

– Dehogyis kötődik a halálhoz! Akkor is harang szól, ha megszületünk, és
imára is harang hív, meg akkor is, amikor baj van, mikor például a Tisza kilép a
medréből. A harang ősi időtől elválasztó, jelző eszköz. Annál fájóbb hang a
világon nincs, mikor a harangozó meghúzza, de csak az egyik oldalra engedi, hogy
üssön, ilyenkor mondják, hogy félreveri a harangot, mikor jön a víz, a tűz, a
török. Régen a hajósok is ezt használták, mikor a vízen látni nem lehetett,
hanggal jeleztek egymásnak, a bójákon is harangok csilingeltek, így találtak be
a kikötőbe. A harangöntés több ezer éves mesterség. Már Krisztus előtt pár ezer
évvel, mikor a papok jöttek-mentek, a ruhájuk alján csengők szóltak, amit az
emberek hallottak.

Az édesapja, Gombos Lajos volt régen az ország híres harangöntője, most pedig
ön. Hogyan találkoztak a szakmával?

– Ez egy régi családi manufaktúra. Az egész világon így csinálják, apáról
fiúra száll a tudás, a tapasztalat. Iskolában nem tanítják. Az édesapám apja is
ezt csinálta, ő is harangkészítő volt, Slezák Lászlónak hívták, és a fiam is ezt
viszi majd utánam. Sőt, ha betéved a műhelybe a hároméves unokám, két perc alatt
úgy belebújik mindenbe, hogy úgy néz ki utána, mint egy igazi harangöntő.

Mitől szép ez a szakma, mitől lehet szeretni?

– Attól, hogy nehéz.

Az, hogy kevesen csinálják – pontosabban, hogy az ön családján kívül
Magyarországon senki –, nem bizsergető érzés?

– Éppen a nehézsége miatt csinálják kevesen. Mikor minden összeáll
ideálisan, jól, egyszer csak jön a legkritikusabb pillanat, az öntés, és
bármilyen kis hibát, amit addig észre sem vettünk, a folyékony fém garantáltan
megtalálja. Ha valami, az tud rombolni. Mióta dolgozom – ha beleszámítjuk, hogy
már kisfiú koromban apám műhelyében tettem-vettem –, idestova ötven éve, még két
egyforma öntésünk nem volt.

Ez fizikailag is olyan nehéz, mint amilyennek látszik?

– Fizikailag közepesen nehéz, most már csigákkal, láncos emelőkkel,
raklaprakodókkal és más eszközökkel mozgatjuk a harangokat. Persze, néha meg
kell emelni egy ötven vagy száz kilósat. Leginkább az ember hőtűrő képességét
dolgoztatja meg. Ezen a területen erős az igénybevételünk. (Hirtelen, úgy, hogy
nem számítottam rá, teljes erőből meglökött a mester. Nem estem el, de olyan
érzés volt, mintha áram ütött volna meg.) Bocsánat. Na látja – de tényleg ne
haragudjon –, pontosan így üt a hő is, nem gondolná, mi? (Közben föllógatták a
harangokat is.) Nézze ezt – mutat egy közepes nagyságúra –, ő az enyém, most
öntöttük. Gyönyörű, nem? Ezt nem fogom eladni. „Á” hangja van, és huszonkét
százalék óntartalmú vörösréz ötvözet.

Maga ötvözi, kevergeti a fémeket kellő arányra, vagy így vásárolja?

– Gyárilag vesszük az előötvözetet, ezt ötvözöm tovább itthon.

Ezeket a harangokat mennyiért tudnám megvenni magától?

– Ezeket a kicsiket, ha a lengőszerkezettel is el volna látva, áfával együtt
olyan félmillióért. Az igazán nagyok másfél-két millió között mozognak.

Mekkora volt a legnagyobb, amit készített?

– Tizennyolc mázsás volt, ezt még apuval csináltuk, ember méretű volt. Ami
Siófokra készült, az ezerhatszázötven kilót, amit Kiskunfélegyházára, az
ezerötszázötven kilót nyomott.

Hogy kezdi a munkát, terepszemlét tart először?

– Hogyne, elmegyek és lehangolom a többi harangot. Regisztrálom, milyen
hangú harangok vannak a toronyban, mert zeneileg a többihez képest is odaillőt
kell készítenem, a Weiner Leo-féle összhangzattan szerint kell összeállítani.
Hangológéppel vagy hangvillával dolgozom a toronyban, aztán minden információt
leírok, mert már az első sarok után elfelejteném. Felmérem azt is, hogy
mechanikusan hogy szerelhető be a kész harang a toronyba.

Ki határozza meg az árat?

– Szóban teszek ajánlatot, aztán később otthon pontosan s részletesen
kiszámítok és kidekázok mindent, ez legtöbbször nem egyezik a szóbeli
ajánlattal, ezt elküldöm írásban, aztán vagy igen, vagy nem. Ha igen, elkezdjük
készíteni a harangot is, és a toronyba szükséges vasszerkezeteket is. Miután
leöntöttük a harangot, kibontjuk az agyagból, a formákból, kipucoljuk,
megköszörüljük, kifényezzük, kicsinosítjuk, igencsak széppé tesszük a kicsikét.
Mikor ez is kész van, kirakjuk próbára a kertbe vagy az üzem elé, a saját
lengőszerkezetével, húzza boldog-boldogtalan, aki erre jár, hadd szokja a
harang. Miután le lett próbázva a hangja, működése, szépsége, feldíszítjük
virágokkal, de még az autót is, ami elviszi. Nagy az öröm, a boldogság, mikor
így férjhez adjuk.

Úgy beszél róla, mint egy menyasszonyról.

– A harang egy beszélő szobor, de nemcsak szája van, lelke, szíve is.
Kétezerben a Kulturális Örökség Minisztériuma ajándékozott az akkori pápának egy
harangot, amit én készítettem el, én vittem el neki, és én is állítottam föl.
Mikor a pápa megszentelte, aztán megkongatta, aztán az én kezemet is
megszorította, majdnemhogy kibuggyant a könny a szememből.

Szuper fül kell a szakmához, gondolok például az abszolút hallásra.

– Az abszolút hallásra nem lehet sokat adni. Öt percen belül be tud
taknyosodni, meg tud fázni az ember úgy, hogy észre sem veszi, és máris nem azt
és nem úgy hall, mint fél órával azelőtt.

Az az ember mit gyúr ott a nagy asztalnál?

– Most keveri azt a finom sarat, amivel visszaadjuk a harang negatív
formáját. Ez tojásból, cukorból, samottlisztből, mosott agyagból és emberi
hajból áll. Éppen most veri bele a hajat.

Miért kell bele a haj?

– Ugyanaz a szerepe, mint a betonban a vasnak, repedésmentesít. Régen
lószőrt használtunk, de ma már nehéz hozzájutni.

Hány fővel dolgozik?

– Hét emberem van, meg a fiam.

Hány éves a fia?

– Huszonkettő, de már majdnem annyit tud, mint én. Bár ezek a mostani
fiatalok lárvább képűek, mint mi, nem sok látszik kívül abból, hogy mi történik
belül. De száz százalék, hogy nagyon szereti ezt a szakmát. Olyan az öntés, hogy
mikor az ember ott áll, nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is érzi a meleget,
hiába vagyunk védőruhában, a közvetett hő 500 Celsius-fok körül lehet; aki nem
erős, és nem szereti úgy, amit csinál, az egyszerűen hanyatt esik. A fiam már
most is minden öntésnél ott van, és jól bírja.

Nem akarom már sokáig csinálni, azt szeretném, hogy mint egy jó úszómester,
bevágjam a fiamat a mély vízbe: most már csináld te tovább, és én majd a
háttérből segítelek. Közgazdasági iskolába jár, de már jobb menedzser, mint én.
A mostani gyerekek, ha valamire rákattannak, és ha valamit tudnak, akkor azt
nagyon tudják. Én, amit néha erőltetetten vagy lelkesedésből csinálok, azt ő már
most szakmaisággal csinálja. Ezt a szakmát élete végéig tanulja az ember, de
teljesen megtanulni még akkor sem tudja. És ez így van jól.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit