Kereső toggle

A rejtélyes bankrabló

2007. május 4., Széna tér, OTP Bank

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nánási László (kisképen), egy a túszejtő foglyai
közül: – Péntek délután háromkor mentem be a Széna téri OTP-be, hogy
befizessem a közös költséget. A megszokott kép fogadott, hét-nyolc ember
lehetett benn. Ez egy hosszú, keskeny bankfiók, melyet kettéoszt egy végig futó
pultsor. A középtájon megálltam, előttem állt egy harmincöt-negyven év közötti
férfi, neki is sorszám volt a kezében.



Nánási László

Hogy nézett ki a férfi? Volt benne valami feltűnő vagy különös?

– Nem volt. Nálam egy fejjel magasabb, atletikus termetű, jóarcú, értelmes
fiatalembernek tűnt, átlagos ruhában volt. Karnyújtásnyira álltam
mellette-mögötte, tőlünk balra senki, jobbra álltak, ültek az ügyfelek, és a
fiatalemberrel szemben két méterre volt a biztonsági őr. Fél percig állhattunk
így, amikor egy laza mozdulattal valamelyik zsebéből elővett egy pisztolyt, és
rászegezte az előtte álló biztonsági őrre, ezzel a szöveggel: „Ez egy
bankrablás, ne féljen senki, senkit nem akarok bántani, csak a pénzt akarom
elvinni.”

Milyen hangnemben beszélt?

– Nem kiabált, nem hisztériázott, nem volt durva, és nem látszott, hogy
félne. Sőt, egyes mondatainak a stílusa a morbid angol humorra emlékeztetett, de
azért vibrált a levegő körülötte. A biztonsági őr erőtlenül tiltakozott: ő nem
adhatja oda a fegyverét. Többször felénk, az ügyfelek felé fordult: „Nyugodjanak
meg, magukat nem akarom bántani.” Nem kiabált, még csak a hangját sem emelte
meg, majd kétszer felszólította a biztonsági őrt, adja át a fegyverét. Ezt
viszont már fenyegetőbben tette, az őr erre sem mozdult, mire a rabló a
pisztolyával pontosan az ő homloka közepére célzott. Másfél méterre
megközelítette, iszonyú csend lett. Mielőtt a ravaszt meghúzta volna, az utolsó
tized másodpercben kicsit jobbra húzta a csövet, így a golyó az őr mögötti falba
fúródott. A fal úgy nyílt ki, mint egy virágszirom, és a fekete lövedék útja
látható volt egészen mélyen, mint a Mátrix című filmben. Ezek után az őr már nem
kockáztatott tovább, átadta a pisztolyát. A rabló kézbe vette, ellenőrizte,
láthatóan kicsit megnyugodott, és ettől kezdve mind a két kezében egy-egy
pisztoly volt. Ezután elővett a zsebéből egy hatalmas, felirat nélküli
nejlonzacskót, és odadobta az őrnek, hogy töltsék meg pénzzel. Az őr
engedelmesen hátrament a zacskóval, és a pult mögé tette, ahol valószínűleg
OTP-s hölgyek lehettek lebújva. Pár másodperc múlva visszajött a háromnegyedig
pénzzel megtöltött zacskóval, és a rabló elé tette, mire ő: „Ez kevés, nem elég,
rakják teljesen tele.”

Az őr: „Időzáras a páncélszekrény, mi nem tudjuk kinyitni.”

A rabló: „Netán meggyorsítaná a páncélajtó kinyitási idejét, ha szétlőném a
térdét?”

Az őr: „Hiába lőné szét, attól a zár még nem nyílik ki.”

A rabló: „Mennyi időbe telik, míg kinyitják.”

Az őr: „Sok percbe.”

A rabló: „Akkor kezdjék, megvárom.”

Semmi kiabálás?

– Semmi. Föl sem emelték a hangjukat, de mégis rémisztő volt a párbeszéd,
elöntött a halálfélelem. Attól volt félelmetes, hogy kiszámíthatatlannak tűnt a
rabló. Elképzelhetőnek látszott, hogy bármelyik pillanatban koponyán lő, nem is
azért, mintha gyűlölne vagy mérges lenne, hanem azért, hogy nyomatékot,
komolyságot adjon az akciójának. Közben még azt is mondta, hogy nehogy mobilon
vagy bárhogyan értesítsük a rendőrséget, mert elsőnek az őrt fogja lelőni, a
másodiknak meg…

Ez alatt ön és a többi ügyfél mit csinált?

– Lassan és óvatosan, mintha nem is mozognánk, nehogy magunkra vonjuk a
figyelmét, hátrafelé próbáltam csorogni, hogy minél messzebb kerüljek a
veszedelemtől. Szürkén láthatatlanná válni, ez tűnt akkor az életben maradás
receptjének.

A kijárat felé próbáltak igyekezni?

– Arról szó sem lehetett, az egyenlő lett volna a halálos lövéssel, inkább
befele, akkor is, ha az csapdának tűnik, mégis távolabb kerültünk a fegyveres
rablótól.

Közben újabb ügyfelek nem jöttek a bankba?

– De, egyszer ketten is. Mikor a rabló észrevette, hogy jönnek a bejárati
ajtón az előtér felé be a terembe, mindkét kezét hátra tette, hogy a pisztolyok
takarásban legyenek, és ezzel a szóval fogadta a bejövőket: „Tessék csak
befáradni, lehet, hogy kicsit lassúbb lesz az ügyintézés, mint máskor, de csak
fáradjanak beljebb.” És mikor gyanútlanul már eléggé bejöttek, annyira, hogy
visszamenekülési lehetőség már nem volt, elővette két kezét, és a pisztoly
csövével intett nekik, hogy befelé, befelé. Egyetlen szó nélkül, úgy, mint a
filmekben. Azok meg holtsápadtan, döbbenettel a szemükben csatlakoztak hozzánk.
A következő pillanatban kintről közeledő szirénahangot lehetett hallani, amire
azonnal reagált is a rabló: „Ajjaj, nagy baj lesz, akkor most megtörténik, amit
nem akartam.” Hirtelen kivágódott az ajtó, és két közönséges egyenruhát viselő
rendőr, nem kommandósok, nem készenlétiek, előre tartott pisztollyal berohantak,
szembe a bankrablóval: „Dobja el a fegyvert, feküdjön a földre, fel a kezeket,
adja meg magát!” A hosszúkás terem elején volt a két rendőr, középtájon a rabló,
vele szemben a biztonsági őr és hátul összezsúfolva mi ügyfelek. Ahogy a
rendőrök berohantak, hasra vágtuk magunkat, a hölgyek szinte belebújtak a
padlóba, mint egy fészekalja csirke, és összebújva maguk elé rántották a padot.
Egy tinédzser kislány egész testében rázkódva némán zokogott, fogtam a kezét és
a vállát: „Ne félj, nem lesz semmi baj, nem komoly a dolog, élve kimegyünk
innen.” Persze, tudtam, hogy nagyon is komoly. Négy fegyver szegeződött
egymásnak, két pisztoly a rendőrök kezében és kettő a rablóéban.

Zajlott köztük párbeszéd?

– Igen. A rabló: „Eszem ágában sincs megadni magam, hogy agyonlőjetek.”

A rendőrök: „Éppen azért mondjuk, hogy adja meg magát, és dobja el a fegyvert,
hogy ne kelljen használnunk a miénket.”

Rabló: „Nem hiszek nektek, le fogtok lőni.”

Ha elindulnak a lövések, közénk is jön golyó, mert pontosan tűzvonalban voltunk
a rabló háta mögött. Ebben a feszültségben egy negyven körüli hölgy a földön
fekvők közül teljesen váratlanul fölkelt, odarohant hátulról a rablóhoz, és azt
mondta neki, nem kiabálva, de nagyon határozottan: „Engedjen már el!” Mire a
bankrabló, legnagyobb megdöbbenésünkre, ezt válaszolta: „Rendben van. Menjen.”
Ahogy az agyamig eljutott ez a párbeszéd, én is odarohantam hozzá: „Engedjen el
engem is.” Rám pillant: „Jó, menjen maga is.” Léptem egyet, mire így folytatta,
pisztolya csövét a hasamhoz nyomva: „Mégsem, magát nem engedem, ez már sok
lesz.” Hirtelen indíttatva fölemeltem mindkét karomat a magasba, mint aki
megadja magát, és a rendőrök felé fordulva, rémült arccal ezt mondtam nekik: „Ne
lőjenek le, én is ügyfél vagyok.” Eszük ágában sem volt, hogy engem lelőjenek,
de a rablóban ez olyan érzést keltett, mintha a rendőröktől jobban félnék, mint
tőle. Ettől pszichésen mintha az én oldalamra állt volna a rabló, megváltoztatta
a szándékát is, azt mondta nekem: „Jó, mégis elmehet.” Idáig jól bírtam, majd
filmszakadás. Elvesztettem az emlékezetemet. Hogy hogyan jöttem ki, mikor, nem
tudom, csak arra emlékszem, hogy az utcán téblábolok, hogy sok a rendőr és a
kommandós, és jönnek a szirénázó kocsik, hogy robbannak a füst- és hanggránátok.
És hogy percek múlva a fiút kilövik.



A kommandós-akció kezdete

Fotó: AP

A túszejtő szomszédja, Solymár:

– Ismerem az öreget már vagy negyven éve, meg a fiát is, amióta megszületett.
Szinte hihetetlen, hogy ezt tette. Rendes, fegyelmezett, köszönős gyerek volt,
tiszta ing, zakó mindig. Nem is tudom, az apja mellett hogy tudott ilyen ápolt
és normális maradni.

Ezt hogy érti?

– Az öreg régen úgy-ahogy tartotta magát. Úriszabó volt a belvárosban, sok
munkája volt, én is varrattam vele. De ahogy most kinéz ő is, meg a ház is, meg
mindenük… Ha bejön hozzánk, a feleségem a kapunál tovább nem engedi, nehogy
behozzon valami betegséget.

Úgy tudom, nincs velük asszony.

– Öngyilkos lett az öreg felesége már vagy harminc éve. Gyönyörű nő volt,
ráadásul az öreg verte is, de mikor a Pisti fia gyerek volt, verte azt is.
Sokszor segítettem neki, de nem csak mi, többen is az utcában, gázt, ezt-azt
hoztunk, aztán mégis, ha olyanja volt, veszekedett mindenkivel. A múltkor, mikor
jött haza valahonnan, azt mondta nekem a kerítésen kívülről, hogy én biztos nem
vagyok magyar, mert az udvaromon nincs lobogó.

Mióta lóg a kapujukon az árpád-sávos zászló?

– Március 15-én tették oda.

Melyikük?

– Nem tudom.

Kap nyugdíjat valahonnan, vagy a fia tartja el?

– Nem tudom. Régen dolgozott az az ember rendesen, ezzel nem volt baj. Talán
most is bírja a munkát, de már nagyon beteges.

Kivel látta barátkozni a fiát?

– Vagy jó húsz éve szinte senkivel, nővel egyáltalán sem, de még beszélgetni
sem.

Hogy nézett ki, milyen volt a külseje?

– Szemrevaló, sportos, magas.

Ital, drog?

– Egyikről sem tudok, meg nem is látszott ennek a nyoma rajta.

Hát az apa?

– Néha egy-egy felest megivott, de részegnek ritkán láttam. Állandóan
gyógyszert szed a betegségeire, mostanában a kutyáját is gyógyszerrel nyugtatja
este is, meg reggel is. Sehogy se értem a gyereket, hogy tudott együtt élni az
öreggel.



id. Cseh István fiának (balra) fotójával

Fotó: Vörös Szilárd

Idősebb Cseh István, a túszejtő édesapja, Solymár:

Hogyan tudta meg, hogy mi történt a fiával?

– Pénteken éjjel tizenegy után már lefeküdtem, és láttam, hogy világítanak a
kertben, azt hittem a fiam jött haza, mert neki is volt ilyen világító lámpája,
kijöttem, mondják: rendőrség, mondom, nem engedek be senkit, de engedjem be
őket, mert nem akarják, hogy itt az utcán beszéljünk, a fiam szobájába akarnak
bemenni, házkutatást kell tartani, mert akit lelőttek, az az én fiam volt… jött
orvos is velük, de nem adhatott injekciót, mert allergiás vagyok… rosszul
lettem…

Üljön le, Pista bácsi.

– Nem hiszem el… miért tette ez a gyerek?

Én is ezt kérdezem magától.

– Még estefele néztem a tévét, van nekem is egy egyszerű, meg neki is, hogy
ne zavarjuk egymást. Látom, hogy a kommandósok mennek egy bankhoz, még
gondoltam, hátha a fiam is ott van közöttük, mert szerette az ilyen munkákat,
erre volt kiképezve. Tatabányán kapott páncélos kiképzést, Győrben önvédelmit,
Szolnokon meg ejtőernyőst, volt egy egysége is, törzsőrmesteri rangban végezte,
mostanában pedig biztonságiként dolgozott a Mammutnál. Na, gondoltam, ő is
biztos ott van köztük… aztán ő volt, akit lelőttek.

Azt hallottam, hogy valamelyik háborúban is harcolt zsoldosként?

– Nem igaz. Tudja hol volt? Horvátországban tavaly hat napig egy fejessel,
akit kikísért, és akkor volt Stájerországban egy hétig egy okossal, azt akarták,
hogy maradjon a kommandósoknál kiképző tisztnek, de nem bírta sokáig, mert az
első hónapokban két gyerek is öngyilkos lett, aztán elment biztonsági őrnek a
plázákba.

Hogy telt a fiának egy napja?

– Hazajött és tévézett.

Mit?

– Szerette a nagy filmeket, aztán főztünk, hol én, hol ő.

Nem csajozott?

– Nem, sose ment sehova, a régi barátai megnősültek, elköltöztek Solymárról,
volt hogy kocsival idejöttek, oszt megkért, menjek ki, és mondjam, hogy nincs
itthon. Nem volt barátkozó, se kicsapongó, nem mondhatja senki se őreá, se
énrám, hogy ezek részegesek.

Nem ivott?

– Néha hozott haza sört vagy egy-két üveg bort. Ilyenkor mindig megkínált.

Pornó?

– Utálta az ilyesmit. Azt mondja nekem tavaly nyáron, nézd milyenek ezek a
zenészek a Hajógyári-szigeten, öregember létére koncertet ad, és lehúzza közben
a gatyáját, ő más felfogással élt, mint ahogy ezek ma itten. Nagyon elítélte
ezeket a támadásokat, amik voltak mostanában, a rablást meg az öldökléseket.

Na de hát Pista bácsi, a fia pénteken hasonló…

– …de uram, annyi ilyen gyilkosság van, és megússzák olcsón, hat év
börtönnel, ebbe a gyerekbe meg beleeresztettek hét lövést, miért kellett így
meggyilkolni?

Úgy tudom azért, mert agresszívan viselkedett.

– De kérem, ő azt mondta, hogy ha odaadják az ötmillió forintot, elmegy és
nem csinál semmit.

Azt olvastam valahol, hogy az ötmillió magának kellett volna valamire.

– Ez is hazugság, hogy a tanács megbüntetett, mert nincs pénzünk a csatornát
bevezetni, hát nincs pénzünk, uram. Ha pénz kellene, tudnék szerezni, a telkem
lenti részét megvennék harmincmillióért, tudja hányan kérik tőlem? De nem.

Hogy váltak el egymástól pénteken reggel?

– Mondta, hogy megy dolgozni, én meg megbeszéltem vele, mit főzzek a
hétvégén.

Hogy került a Hitler-kép a fia ágya fölé?

– Azt kérem én vágtam ki, meg az Oszama bint is, meg egy csövest, és
felszögeztem mind a hármat a polcomra, hogy úgy néznek ki, mintha mind a hárman
csövesek lennének, de az nem is az ő szobájában volt, hanem az enyémben.

Értem. Felesége se magának, se neki nincsen?

– Neki nincs, az enyém meg öngyilkos lett harminc évvel ezelőtt.

Miért?

– Kicsapongó asszony volt, a pártkórházban dolgozott, a Kútvölgyiben a
laborban, beleszeretett ott egy nála huszonöt évvel idősebb férfibe, az meghalt,
az asszony meg bánatában gyógyszerrel megmérgezte magát. A gyereknek meg fájt.
Kilencéves volt, amikor meghalt, de azelőtt is egyedül hagyta párszor, volt
amikor én sem voltam, a gyerek meg itthon volt egyedül, de látja, csak
felnevelődött. De a nőkben csalódott az anyja miatt, ide temettem az anyját a
solymári temetőbe, mikor eltemettem, egy kis fenyőt ültettem mellé, most már
nagy lett, nahát annyira nem bírta az anyját, hogy a sírjához sem tudtam soha
elcipelni, most oda temetem őtet is. A fenyő másik oldalára.

Végh József túsztárgyaló

– Mit csinál, ha az, akivel tárgyal, üvöltözni kezd?

– Ha nem sikerül megnyugtatnom, elkezdek én is ugyanolyan hangerővel és
indulattal beszélni, mint ő. Aztán lassan, mondatról mondatra lehalkítom és
lelassítom a beszédemet, ezt ő automatikusan átveszi majd egy idő után, és úgy
folytatja, mint én.

– Minek látja a másik oldalon állót: bűnözőnek?

– Mindig embernek. 

– Mit érez irántuk?

– Ha az elkövetőhöz erős érzelmi szálak fűznének, az csökkentené a
racionalitásomat, gyengítené a helyzetfelismerő képességemet. Mert ahogy
növekszik bennem az indulati feszültség, annak arányában hagy cserben a szak-mai
tudásom.

(Fajtársak,
ne lőjetek! Hetek, 2003. október 10.
)

Olvasson tovább: