– Nehéz volt Önről életrajzi adatokat szerezni, szinte úgy tűnik, mintha direkt varrná el a szálakat maga után.
– Az 1990-es választások után leadtam az adataimat, ahová kérték. Később azért állítottam le például a Ki kicsodában való szereplésem, mert nem tekintettem magam tovább közéleti szereplőnek. Minek nagyképűsködni letűnt dolgokkal. Ennyi.
– 1990 és 1994 között négy évig országgyűlési képviselő volt, olyan korszakban, amit sokan – különösen azok, akik részt vettek benne – előszeretettel minősítenek történelminek.
– Tíz év után ez már kevéssé érdekes. Hencegésnek tűnne.
– Hetvenöt éves, ez idő alatt számos történelmi fordulópontot átélt a vészkorszaktól
Sztálin haláláig, 1956-tól a rendszerváltásig. Melyik gyakorolta a legnagyobb hatást a gondolkozására?
– A kezdetek: a második világháború és a fasizmus. Tizenhárom éves korom óta újságolvasó voltam, és mindig is érdekelt, hogy mi történik körülöttem. Ekkor már Magyarországon régóta borzalmas idők jártak a zsidókra. 1944-ben egy szomszéd házaspár segített abban, hogy testvéremmel egy újpesti katolikus fiúotthonban el tudjunk rejtőzni. Édesapám, megjárva a bori munkatábort, 1945 januárjában érkezett haza, míg édesanyám 1945 júniusában. Világos volt előttem: Horthy és társai tönkretették Magyarországot. Bár ezt ma próbálják kimagyarázni, de a világháború romjain ez világosan látszott. Talán érthető: 1945-ben, tizenöt évesen belevetettem magam a nagypolitikába, persze a magam szintjén. Egy ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam.
– Melyikhez?
– A MADISZ-hoz, amely egységszervezetként indult, de később egyértelműen kommunista jelleget öltött. Pályaválasztásomat politikai érdeklődésem határozta meg. Naiv és illúziókkal teli fiatalemberként történelemmel azért foglalkoztam, hogy ezeket a tragikus történelmi eseményeket jobban meg tudjam érteni.
– Baloldali vagy kommunista lett?
– \'45-46-ban a magyar társadalom túlnyomó része a Horthy-korszakhoz képest mindenképpen balra álló rendszert képzelt el. A Kisgazdapárt derékhada, például Nagy Ferenc és Tildy Zoltán is szociális szempontokat figyelembe vevő demokráciában gondolkodott. A nagy többség az úri Magyarország ellenében akart politizálni. Rengeteg jóhiszem? ember tódult be a polgári és baloldali pártokba, még csak nem is karrierizmusból, egyszerűen azért, mert tisztességes szándékkal jobbat akartak. Bár már voltak abban az időben bizonyos ismeretek a sztálinizmusról, a Szovjetunió belső helyzetéről, de ezek hitelességét akkoriban nagymértékben rontotta az, hogy a fasisztáktól származtak.
Én is, mint az ifjúsági szervezet legtöbb tagja, részt vettem a különböző politikai megmozdulásokban, a baloldali blokk \'46-os tüntetésein, az iskolák államosításával kapcsolatos megmozdulásokon.
– Hatvan év távlatából számomra érthetetlennek tűnik, hogy miként lehetett tapsolni Rákosi Mátyásnak vagy Gerő Ernőnek.
– Nehéz ezt utólag megmagyarázni, talán meg is érteni. Amikor 1953-ban Sztálin meghalt, ott voltam azon a nagygyűlésen, amit emiatt rendeztek a Hősök terén. Egy gombostűt nem lehetett leejteni, a légy zümmögését is hallani lehetett. Az ott lévő százezrek nem kényszerből mentek el.
1945 után a kommunisták nagy dinamizmussal, sodró lendülettel jelentek meg, és olyan jelszavakkal, amelyeket akkor nem lehetett elutasítani: ki kell jönni a pincéből, a romokat el kell takarítani, újjáépítésre van szükség, a hidakat föl kell építeni, a nyilasokat meg kell büntetni, stb. Ami viszont a sztálinizmus bűneit illeti, ezeket a legtöbbünk előtt még sokáig fátyol fedte.
Bár az események és a közszereplők is rendkívül gyorsan követték egymást, de fel kellett ismernünk, hogy a bajok gyökereit nem a jelenben, hanem valahol az első világháború előtt kell keresni.
– A koncepciós pereket elhitte?
– Kevés információ került nyilvánosságra, de már az ötvenes évek elejére egyre zavarosabb lett a kép. A kommunista párt önellentmondásokba keveredett. 1953-ban a pártszervezetben, ahová tartoztam, bejelentettem, hogy mivel a dolgok ilyen kuszák és zavarosak, nem vagyok hajlandó tovább pártmunkát végezni mindaddig, míg a dolgokat nem tisztázzák. Erre kizártak a pártból.
– Ekkor kezdődött az eszmélése?
– Inkább egy folyamatról beszélnék. Különböző képtelen túlzások ellen folyamatosan fölszólaltam, hangot adtam ellenvéleményemnek. A hetvenes évekre, amikor a Népszabadságnál, majd a Statisztikai Hivatalnál dolgoztam, már nyugati lapok és statisztikai adatforrások alapján is világos lett számomra: más a valóság, mint a propaganda.
– "Közben" 1956 nem rázta meg?
– \'56 előtt magam is szükségesnek tartottam lényeges változtatásokat, sőt a Petőfi-körbe eljártam vitákat hallgatni, de őszintén megvallva: Mindszentynek a fellépése ellenszenves volt. Sokáig úgy gondoltam, hogy 1956 ellenforradalom volt. Később, a demokratikus ellenzékben revideáltam álláspontomat. Egyébként 56 után visszavettek a pártba, ahonnét 1967-ben a hatnapos izraeli–arab háború miatt léptem ki. Ekkorra kulminált a kiábrándultságom, amit a közel-keleti helyzettel kapcsolatos propaganda otrombasága az undorig fokozott.
– Mikor volt az a pont, amikor a kommunista gondolkodással is szakított?
– Ugyan \'67-ben kiléptem a pártból, de az nem jelenti azt, hogy mindjárt ellenzéki tevékenységbe kezdtem volna, mert nem is volt módom rá.
A \'73-as jóm kippúri háború kapcsán már nagyon megfeküdte a gyomromat az undorító propaganda. Ekkor röpcédulákat készítettem a hivatalos propaganda ellenében, és krétával olyan jelszavakat írtam házfalakra, mint "Éljen Izrael!", illetve szatirikusan azt, hogy "Több tankot az araboknak, kevesebb kenyeret a magyaroknak!"
– Abban bízott, hogyha felír a falra krétával valamit, akkor Kádárék azonnal megijednek, és átértékelik a propagandájukat?
– Ezt nem gondoltam. Csak a hazug propagandát nem bírtam már gyomorral. Pedig negyvenhárom éves voltam akkor, nem voltam gyerek. Krétával túl nagy hatást nem lehet elérni, de akiknek nem kellett volna, azok észrevették. Egy év fegyházat kaptam izgatásért, amiből kilenc hónapot kellett leülnöm.
– Vallásos zsidó családban nőtt fel, ez a "hevület" törhetett ki ekkor?
– Nem voltunk soha vallásosak. Anyámat követve magam is ateista lettem. A zsidó identitás és az Izraellel való szolidaritás érzése a hatnapos háború kapcsán támadt fel bennem, amikor Izrael demonstrálta, hogy nem lehet lesöpörni a térképről.
– Talán cionista lett?
– Cionista nem voltam soha, amint anticionista sem. Zsidónak lenni számomra történelmi és kulturális identitás kérdése.
– Hogyan jutott el a Demokratikus Ellenzékhez és a rendszer alapjainak megkérdőjelezéséhez?
– Az ellenzékhez a nyolcvanas évek elején a véletlen kapcsolt. Az utcán megszólított Krassó György, akit 1946 óta ismertem, hogy nincs-e Faludy-féle Villon-kötetem. Igent mondtam, és Krassó az én alappéldányom segítségével több kiadásban is reprodukálta ezt a Villon-kötetet. Krassó Gyuri aztán összehozott Demszkyvel.
Írni kezdtem a Demszky-féle Hírmondóba, majd Nagy Jenővel és Mikes Tamással karöltve létrehoztuk a radikálisabb hangvétel? Demokrata cím? lapot, amely nem tévesztendő össze a Bencsik András mai, Magyar Demokrata álnev? lapjával. Meg akartam szólaltatni a zsidó tematikát is, ezért létrehoztam a Salom békecsoportot, aminek nevében röplapokat adtam ki, majd életre hívtam a Magyar Zsidó cím? folyóiratot. Ennek sajnos csak három száma jelent meg. A zsidó téma akkor még mindig tabunak számított, az "anticionizmus" jegyében üldözték a független önértelmezéssel fellépő zsidókat.
– Miért?
– A kommunisták szerint a megváltás csak egy módon létezhet, Marx és Lenin szerint, ami azon túl volt, az eretnekség, nacionalizmus, és az ördögtől való.
– 1990-ben bekerült a parlamentbe. Az ott eltöltött évek csalódást jelentettek, vagy ennyit lehetett kihozni ebből a szerepből?
– Csalódást. Bár az is igaz, hogy teljesen véletlenül kerültem fel az SZDSZ listájára, így talán nem is kellett volna sokat várnom a képviselőségtől. De a szerep is korlátozott volt, hiszen nem voltam profi politikus. A politikai életben ravasz rókákra van szükség
Azt vettem észre, hogy hiába voltam az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, a döntések mindig valahogy a fejem fölött születtek meg, és jobbára utólag, ráadásul homályos indokokkal értesültem róluk. A parlamenti frakción belüli kezdeményezéseimnek nem volt visszhangjuk, a felszólalásaimat a frakcióvezetés általában nem támogatatta. Pedig akkor már a jobboldal nyomta az antiszemita szöveget. Csurka "sztár" volt, Horthyt és Teleki Pált kezdték mentegetni, sőt a csendőröket és a deportálásokat. Végül túltettem magam a frakciószabályon, és fölszólaltam, az meg nem tetszett a pártvezetésnek.
– Emlékezetes, hogy meglehetősen éles hangon tette!
– Nem mondhattam, hogy uraim, szépen megkérem önöket, ha egy mód van rá, akkor méltóztassanak azért a zsidózást csak szordínóval folytatni. Azt mondtam: a náci és nyilas szövegeknek itt nem juthat tér. Csurka viszont hangot adott a régen lejárt antiszemitizmusnak, és a szélsőjobb általa politikai befolyáshoz jutott. Antall József azonban nem mondta, hogy ez tűrhetetlen, hogy az MDF-ben így nem lehet beszélni. Végül is Antall nem szélsőjobbos, antiszemita megnyilvánulásai miatt szakított Csurkával, hanem taktikai, pártstratégiai okokból, mert Csurka aláaknázta az MDF egységét.
– Az SZDSZ végül maga mellé állt?
– Nem. Mai napig kérdés bennem, hogy miért. Ismerem azokat a szövegeket, hogy túl radikális voltam, és a felszólalásaim kontraproduktívan hatottak. Szerintem sületlenség ez az érv.
Ma is az a meggyőződésem: az antiszemita uszítókat a nevükön kell nevezni, és meg kell büntetni. Ehelyett azt látjuk, hogy fedezik a szélsőjobbos történelemhamisítókat, antiszemita agitátorokat. Orbán vállalja a közösséget a Magyar Demokratával és a közrádió Vasárnapi Újságával, holott például a Demokrata nem egyszer propagált szélsőjobboldali kiadványokat.
– Hadd vitatkozzam Önnel! Orbán Viktor ellátogatott Izraelbe, többedmagával részt vett a gettó felszabadításának emléknapján. A párt vezetői között vannak olyanok, akik nyilvánosan vállalják a zsidó származásukat. Sok fideszesnek elege van abból, hogy az antiszemitizmus vádjával revolverezik őket.
– A disznósajt mindenféle összetevőből áll, a hústól a bőrkén át a mócsingig. Ha azonban egy kis fekália kerül bele, az tönkreteszi az egészet. Ha Orbán a szélsőjobb embereivel trafikál, és elfogadja a támogatásukat, akkor komolyan megingatja a diplomáciai lépései hitelét. Akkor a dísz-zsidók sem érnek sokat.
– A jobboldalon talán okkal válaszolják erre, hogy az MSZP az 1990 előtti, anticionista, arabpárti múltjával miként lehet "kóser"?
– Ebben részben van igazság, az MSZP a mai napig adós a múlt tisztességes elemzésével. És nemcsak, nem is elsősorban a közel-keleti politikáját illetőleg, hanem az 1945 óta végbement teljes társadalmi és történelmi fejlődés tekintetében. De azt tudomásul kell venni, hogy az MSZP-hez az elmúlt tizenöt évben egyetlen antiszemita kijelentés sem köthető.
Eörsi Pista 1931–2005
Ötvenhat esztendeje ismertem, de a csaknem hat évtized alatt összesen sem beszélgettünk egymással félórányit. Két ízben sodort a közelébe a sors: először a bölcsészkar Múzeum körúti épületében, ott is leginkább a VI. tanteremben, másodszor meg a rendszerváltás hajnalán, a demokratikus ellenzék megmozdulásain. Közel állt hozzám (bár ő nem tudta ezt), a barátomnak tartottam (bár sohasem mondtam meg neki), számomra ő az Eörsipista volt (ámbár én nem voltam az ő részére Gadógyuri).
Nem védelmeztem soha, jóllehet bántották sokan és eleget. Ő védelmébe vett egyszer (nem személyem kedvéért, hanem elvi alapon), amikor – 1993-ban – eltanácsolt a parlamentből a frakcióm "fura ura".
Sokoldalúságát bámultam, a filozófiai irodalomban végzett munkájáért csodáltam, mint költőt kedveltem, szatirikus írásait élveztem, mint publicistát becsültem. Amint most hallottam, harmincöt kötetet publikált az évek folyamán; ezekből csak tizennégy található meg a könyvespolcomon – sürgősen kiegészítem majd a sort.
Nem volt tévedhetetlen, de alighanem ő maga volt az első, aki tévedéseit bevallotta és bírálta. Az ántivilágban akadt miniszter (ugyan, ki volt az?
), aki azt javasolta neki: vándoroljon ki Nyugatra. Nyugaton sokszor és sokfelé járt, nemcsak szellemében, hanem testi mivoltában is, ám mindvégig itthon maradt.
Hetvenhárom éves koráig – amint kevéssel halála előtt mondotta – makkegészséges volt. És hozzátehetem: az utolsó év súlyos testi-lelki megpróbáltatásai ellenére holtig fiatal. A lendület, a meggyőződés fűtötte, indulat vitte, sodorta. És a humora, mely átsegítette a történelem és társadalom posványain, és amely jól összefért a képességével, hogy felháborodjon a felháborítón.
Szerette az életet, szerette a nőket, és nyilván a pénzt sem vetette meg. De bizonyos, hogy egyetlen sort sem írt le meggyőződés nélkül, hatalmi elvárások kedvéért, és részvénypaketteket, igazgatótanácsi tagságot épp úgy nem vásárolt volna sohasem, amint – kalapot nem volt hajlandó viselni.
Ami a politikai felfogását illeti, meglehet, nem mindig és nem mindenben értettem vele egyet. Elmondhatnám a régi katonanótával: "
most akartam véled beszélgetni, de itt van az idő, el kell masírozni
" A neki szánt szó már bennem marad. (Gadó György)
2005. 10. 21. (IX/42)
