A Jó, a Rossz és a diktátor

Dr. Iván László Fotó: S. L.

– A hatalomhoz fűződő viszony tekintetében hogyan csoportosíthatóak az emberek?

– Vannak az úgynevezett énhangsúlyos, a saját akaratukat minden áron keresztül hajtó emberek, van a demokratikus, tehát megbeszélő, kompromisszumra hajlamos típus, és van a ráhagyó, aki azt mondja, csinálják, ahogy akarják, lesz, ami lesz. A három fő típus kialakulásának vannak genetikailag kódolt, biológiailag is meghatározható okai.

– Mi dönti el, hogy egy ambiciózus és rátermett személyből jó vezető lesz vagy diktátor?

– A szocializáción nagyon sok minden múlik: a diktátorok közös jellemzője a hallatlan erős belső késztetés, a becsvágy a hatalom szenvedélyével. Ha ezeket a tulajdonságokat személyes körülményei folyamatosan erősítik, és adott alkalommal hivatkozásokat, ürügyeket is szolgáltatnak arra, hogy miért ő a hivatott a vezetésre, kialakulhat a diktatórikus személyiség. Nemcsak küldetésről van itt szó, hanem a kívülről jövő megerősítő hatásokról is: szükségünk van rád, arra, hogy te ezt vagy azt kemény kézzel megtedd.

A másik lehetőség, hogy az illető olyan körülmények közé kerül, olyan személyes példák, csoportos hatások érik, melyek megerősítik a közösségi szellemet, az önfeláldozásra való készséget: ezek az emberek jó célok érdekében kamatoztatják adottságaikat.

Mindezen túl persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ember nem csupán társadalmi, hanem spirituális lény is.

– Ön évtizedek óta tanulmányozza Hitler, Sztálin és Mussolini személyiségjegyeit. Diktátori mivoltuk nyilvánvalóan közös vonás. De milyen téren különböznek egymástól?

– Hitler hűvös és pragmatikus volt, szörnyűségei során mindig a német népre hivatkozott, mindig a német nép isteneként viselkedett.

Mussolini hozzá képest sokkal több érzelemmel, látszólag oldottabban, formálisan színesebben gyakorolta diktatúráját.

Sztálin a kettő keveréke volt: a tobzódó, bővér? paraszt bojár és a rafinált, következetes, kegyetlen intrikus elegye. A minden pillanatában mindenkinek a gyenge pontját kifigyelő, a saját embereivel szemben a legkegyetlenebbül elbánni képes diktátor.

– Eleve kegyetlenek voltak, vagy a hatalomhoz vezető úton "kellett" kegyetlenné válniuk?

– Sztálin dacos, agresszív gyerek volt, a papneveldében elhanyagolta a tanulást, bekapcsolódott a forradalmi sejtek tevékenységébe, és attól kezdve hivatottnak érezte magát a vezetésre. Ifjú korától jellemezte a becsvágy, a nyomorból való kitörés vágya. Kisgyerek korától kezdve bármit elkövetett, ha kellett, az ügy érdekében rabolt, ölt, kivégzett, elárult.

Hitler látszólag ugyan indulatvezérelt volt, valójában azonban egy érzelemhiányos kegyetlenség, hűvös következetesség hajtotta a "magasabb rend?" német nép eszméjének a megvalósítására. Úgy gondolta, a hatalom a népet illeti, ugyanakkor meg volt róla győződve, hogy a népet ő képviseli, a nép ő maga. Kényszeres pedantéria jellemezte: soha senki nem látta lazán, a katonáit se, a tisztjeit se, a kegyetlen Gestapót se. És Sztálinhoz képest lényeges eltérés a Hitlerre jellemző erős ezoterikus hatás, az okkult hitrendszerhez való vonzódás.