Kereső toggle

Interjú Iván László gerontológus-pszichiáter professzorral

A Jó, a Rossz és a diktátor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Iván László professzor 1964 tavaszán kimenőt adott egyik jó állapotú pszichiátriai betegének. Másnap tizenkét rendőr vitte vissza a klinikára a férfit – megbilincselve, agyba-főbe verve. Kiderült, elment a Budapesten tartózkodó Hruscsov szovjet pártfőtitkár nagygyűlésére. Éppen át akart mászni az utolsó kordonon, amikor elkapták. Amikor visszavitték, egyik keze még mindig ökölbe volt szorítva: egy kis füzetlapot tartott benne, amire köszöntő verset írt Hruscsovhoz. Azt akarta átadni, amikor lefogták. Iván László a rendőrök brutalitása nyomán kezdte vizsgálni a diktátorok személyiségjegyeit, a diktatúrák társadalmi hatását, valamint az emberek és a hatalom viszonyát. 



Dr. Iván László Fotó: S. L.

– A hatalomhoz fűződő viszony tekintetében hogyan csoportosíthatóak az emberek?

– Vannak az úgynevezett énhangsúlyos, a saját akaratukat minden áron keresztül hajtó emberek, van a demokratikus, tehát megbeszélő, kompromisszumra hajlamos típus, és van a ráhagyó, aki azt mondja, csinálják, ahogy akarják, lesz, ami lesz. A három fő típus kialakulásának vannak genetikailag kódolt, biológiailag is meghatározható okai. 

– Mi dönti el, hogy egy ambiciózus és rátermett személyből jó vezető lesz vagy diktátor? 

– A szocializáción nagyon sok minden múlik: a diktátorok közös jellemzője a hallatlan erős belső késztetés, a becsvágy a hatalom szenvedélyével. Ha ezeket a tulajdonságokat személyes körülményei folyamatosan erősítik, és adott alkalommal hivatkozásokat, ürügyeket is szolgáltatnak arra, hogy miért ő a hivatott a vezetésre, kialakulhat a diktatórikus személyiség. Nemcsak küldetésről van itt szó, hanem a kívülről jövő megerősítő hatásokról is: szükségünk van rád, arra, hogy te ezt vagy azt kemény kézzel megtedd. 

A másik lehetőség, hogy az illető olyan körülmények közé kerül, olyan személyes példák, csoportos hatások érik, melyek megerősítik a közösségi szellemet, az önfeláldozásra való készséget: ezek az emberek jó célok érdekében kamatoztatják adottságaikat. 

Mindezen túl persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ember nem csupán társadalmi, hanem spirituális lény is. 

– Ön évtizedek óta tanulmányozza Hitler, Sztálin és Mussolini személyiségjegyeit. Diktátori mivoltuk nyilvánvalóan közös vonás. De milyen téren különböznek egymástól?

– Hitler hűvös és pragmatikus volt, szörnyűségei során mindig a német népre hivatkozott, mindig a német nép isteneként viselkedett. 

Mussolini hozzá képest sokkal több érzelemmel, látszólag oldottabban, formálisan színesebben gyakorolta diktatúráját. 

Sztálin a kettő keveréke volt: a tobzódó, bővér? paraszt bojár és a rafinált, következetes, kegyetlen intrikus elegye. A minden pillanatában mindenkinek a gyenge pontját kifigyelő, a saját embereivel szemben a legkegyetlenebbül elbánni képes diktátor. 

– Eleve kegyetlenek voltak, vagy a hatalomhoz vezető úton "kellett" kegyetlenné válniuk?

– Sztálin dacos, agresszív gyerek volt, a papneveldében elhanyagolta a tanulást, bekapcsolódott a forradalmi sejtek tevékenységébe, és attól kezdve hivatottnak érezte magát a vezetésre. Ifjú korától jellemezte a becsvágy, a nyomorból való kitörés vágya. Kisgyerek korától kezdve bármit elkövetett, ha kellett, az ügy érdekében rabolt, ölt, kivégzett, elárult. 

Hitler látszólag ugyan indulatvezérelt volt, valójában azonban egy érzelemhiányos kegyetlenség, hűvös következetesség hajtotta a "magasabb rend?" német nép eszméjének a megvalósítására. Úgy gondolta, a hatalom a népet illeti, ugyanakkor meg volt róla győződve, hogy a népet ő képviseli, a nép ő maga. Kényszeres pedantéria jellemezte: soha senki nem látta lazán, a katonáit se, a tisztjeit se, a kegyetlen Gestapót se. És Sztálinhoz képest lényeges eltérés a Hitlerre jellemző erős ezoterikus hatás, az okkult hitrendszerhez való vonzódás. 



Sztálin 1930-ban Fotó: swan

Mussolini nem eleve kegyetlenkedéssel tört hatalomra, ő mindig azt az utat, azt a formát kereste, ami a legbiztosabban vezeti a hatalomhoz. Kezdetben szocialista és mélyen vallásellenes eszméket vallott, amikor aztán látta, hogy ez nem vezet eredményre, jobbra fordult, és kiegyezett a Vatikánnal. Mussolini nagy köpönyegforgató volt, ha tetszik: pózőr. 

– Abból, amit mond, úgy tűnik, leginkább a szellemiségük volt azonos. De vonatkoztassunk el a diktatúráktól! Tudható, hogy mekkora a hatalmi elit aránya a jelen Magyarországán? 

– A krém öt, maximum tíz százalék. Az az érdeke, hogy a többi – körülbelül kilencven százalék – minél inkább leszakadjon. Ezt persze nem mondja meg, hanem populista módon megmagyarázza. 

A diktatúrák, a diktatórikus emberek jellegzetessége éppen az, hogy manipulálni képesek az elit alatti rétegeket. Ám demokráciákban sem változik a cél, csupán az eszközök. Gondoljon csak a média szerepére: a sok buta, semmitmondó műsor producereinek célja szintén a lelkek megszerzése, az emberek fogyasztóiátlag-szintre való bepréselése: ne legyen okos, ne legyen önálló, ne legyen a saját személyiségét kritikus szintre fejlesztő, ne legyenek kérdései, egyszóval: ne sokat gondolkozzon. Ha viszont tehetséges, legyen a hatalmon lévő embere. A társadalmi ranglétrán ma is nagyon nehézkes a fölfelé jutás. 



Mussolini és Hitler 1940-ben Münchenben Fotó: NARA

– Sokan vannak, akik reggel felkelnek, jó esetben dolgoznak, aztán otthon lerogynak a tévé elé egy sörrel, és tulajdonképpen az egész életük valami hasonló körforgásban telik el. Meghatározható azok aránya, akik semmit nem akarnak az élettől?

– Fontosnak tartom, hogy nyomot hagyni nem feltétlenül jelent valami kiemelkedő tudományos vagy művészi teljesítmény elérését, a hatalom megszerzését. Az is előre viszi a világot, ha egy szülő normálisan felneveli a gyermekeit, vagy ha valaki kritikus helyzetekben példamutatóan viselkedik, és még folytathatnám a sort. 

A kérdésére visszatérve, a tömegek nagyobb része védekezésképpen vagy kábítja magát, hogy ne élje meg a kiszolgáltatottságát, a lemaradását, a pénztelenségét, a státuszvesztését, vagy beleolvad az átlag mai fogyasztói magatartásba. Nem érdekli a holnap, csak az, pillanatnyilag hogy érzi magát. Elégedettségre törekszik, valamiféle belső örömre, ami különböző szinteken jelenik meg. Minél differenciáltabb egy személyiség, annál inkább differenciált az igénye is. Sajnos nagy az úgynevezett minimálszint? örömre befagyasztható réteg. 

Van egy értékesen önmagát kimentő halmaz, akik ki akarnak törni, és van az úgynevezett várakozó bizonytalanok rétege, körülbelül tíz-tizenöt százalék, akik nem tudják, hova tartoznak. Ezekből kerülnek ki a magányosok. 

– Hallottam olyan állítást, hogy az igazi tehetségek sokszor irtóznak a hatalom megszerzéséért vívott harc alantas eszközeitől, ezért inkább távol tartják magukat tőle. 

– Az igazi tehetségekből sokkal kevesebb jut föl, mint az úgynevezett alkalmassá vált, megtalált személyiségből. Azok a tehetségek azonban, akikben van egy bizonyos küzdési képesség, becsvágy, ráadásul egyetemes értékeket is képviselnek – ezek jelentik a legnagyobb veszélyt a megalomániás emberek számára. 

– Mitől függ, hogy egy tehetséges ember elégedett is lesz? 

– Érdekes jelenség, hogy a diktatúrák zárt társadalmaiban beáll egy védekező mechanizmus, mert az emberek belátják a függőségüket, a tehetetlenségüket, kiszolgáltatottságukat. A kilátástalanság, hogy a dolgok menetét személyesen nem tudja befolyásolni, egy búvópatak szint? életet hoz létre. Amikor azután a diktatórikus rendszerből elindul egy átalakulás, a hirtelen kitáruló lehetőségek egy lelki felszabadulást eredményeznek. De a szembesülés az előrejutás akadályaival erős frusztrációt alakíthat ki. A frusztrált ember, aki nem tudja megvalósítani, amit szeretne, amiben tehetséges, mert ellenérdekek, alantasságok, mesterséges gátak szerveződnek: csalódik. Az ilyen ember becsvágya lecsökken, akár oly mértékben, hogy az illető visszavonul vagy belebetegszik. Nem véletlen a posztmodern kori civilizációs neurózis, a sokféle érzelmi labilitás, szélsőséges reagálás, önpusztító magatartások, agresszív megnyilvánulások. És mindezek mellett a sokféle pszichoszomatikus hatás, betegségek. A mai társadalmakban és Magyarországon sajnos hangsúlyozottan nagy a bizalom és a támasz hiánya, ami rendkívül sok bajt okoz. 

– A kérdés az volt, hogy mit lehetne ez ellen tenni? 

– Az elégedettség három tényezőnek az arányától függ, személyesen és társadalmi méretekben is. A vágyaink, a képességeink és a lehetőségeink közötti egyensúly kialakításától. Ezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha fejlődésünk során beépülnek a személyiségünkbe a védekező, a megoldó és a megelőző készségek. Tudom, ha hajtom magamat és versenyzek, annak meglesz az elismerése. Fontos, hogy ez motívumként és célként is megjelenjék a gyerekkortól kezdve. Ne az tudatosodjon, hogy brutális, erőszakos magatartással fogok győzni. Ehhez pedig az kell, hogy világosan meg tudjuk fogalmazni a negatív és a pozitív dolgok közötti különbséget. Mert a jó és a rossz igenis elkülöníthető. 

Diktátor plusz

• Az emberiség kétharmada jelenleg is diktatúrában él.

• A 79 éves Fidel Castro 1959 óta gyakorolja egyszemélyi hatalmát Kubában, ezzel világelső a diktátorok között. Fidelt iskolatársai "El Loco"-nak, vagyis "őrültnek" becézték. 

• Magyarországon Kádár János volt hatalmon a leghosszabb ideig, 1956-tól 1988-ig. Ugyanakkor egy 2003-ban készült felmérés alapján az emberek őt tartják a 20. század legnépszerűbb hazai politikusának.

• A Vatikánnal 1929-ben alapszerződést aláíró Mussolini a század első éveiben még egy élesen katolikusellenes novellát jelentetett meg a Kardinális szeretője címmel.

• A Közel-Kelet mintegy 400 millió lakosából csupán a 6 milliós Izrael polgárai élnek demokráciában

• Szaúd-Arábiát az 1932-ben lezárult törzsi háborúk nyomán hatalomra került Abdel Aziz ibn Szaud, az első király nevezte el – önmagáról.

Olvasson tovább: