– Mióta él az utcán, Mária néni?
– 1988 óta, télen–nyáron egyhuzamban, de akkor még alig voltunk.
– Most még jó idő van, de mit csinálnak télen?
– Akkor hógolyózunk (nevet). Hogy is hívják magát, elfelejtettem?
– Péternek.
– Petike, szép név, az ábrázatja sem rossz.
– Hány évesnek tetszik lenni?
– Hetvenegy, csillagom.
– Hogy lehet 12 éve az utcán élni, és megélni?
– Lássa, hogy meglehet. Megvagyok. Még betegségem sincsen, pedig szívbajjal
születtem. De már szívbajom sincs.
– Vigyáz magára valaki.
– A Gábor, az elég rendesen figyel ránk.
– Demszky Gábor?
– Dehogyis, a Baross Gabika, itt a fejem fölött, a szobor tetején. (nevet)
Azért áll ott fönn, mert miránk figyel. Ő csinálta a vasutat, hogy utazzanak a népek.
Volt az a humorista, hogy is hívják, az a Nagy Bandó, na az egy darabig patronált bennünket,
de már rég volt. Ezek az önkormányzatos, meg hivatalos emberek meg csak ígérgetnek,
annyi ígéretet tudok, hogy én már az ígéret földjét se tudom, hogy Palesztinába
van, vagy Budapesten. (Nevet.)
– Látom, jókedvű.
– Mit csináljak, csillagom, sírjak, vagy akasszam föl magam? Dehogy
akasztom, nem teszek olyan kedvezményt senkinek.
– Mit tetszik enni, és hol?
– Mindig osztanak valahol, van ugye a Damjanich utca, a Homok utca, meg a
Dobozi utca. Van, ahol föl kell iratkozni, van ahol nem. Van, aki egy délelőtt az összes
helyet végig tudja járni.
– Így néha háromszor is reggelizik?
– Csak az ebédről beszélek. A reggeli zsíros kenyér tíz éve, az már
itt jön ki a könyökömön, hát nem? Meg az a kis tea, mert se citrom benne, se cukor,
de az is jó, mert forró. Nézze, én most is tudnék dolgozni, tele vagyok erővel, és
sok mindenhez értek, volt egy jó pár szakmám, de sehol nem vesznek már föl, azt
mondják, koszos büdös csöves vagyok. Mondja meg csillagom, érez maga büdöset? Na
mondja meg.
– Áporodott szagot érzek, büdöset nem.
– Tudja, milyen szép aszszony voltam én, és hogy szerettek engem a férfiak,
de hogy!
– Hogy?
– Nem is mondom, mert belepirul a Gáborka, meg lehet, maga is. Szóval
rendesen eszem én, megiszom azt, ami nekem, mondjuk, jól esik, de nem részegségig.
– Bort, sört?
– A sör csak akkor jó, mikor negyven fok meleg van, csakis frissen, tudja
egy ekkora (mutatja) korsóba csapolva, ahhoz aztán kellene egy jó csirkepörkölt
nokedlival, (csettint az ujjával), az volna ám jó. De én már a pörkölt ízit is
elfelejtettem, nem emlékszem az ízire, olyan régen ettem, pedig hogy tudtam azt főzni,
meg sört is, komlóbúl, maga is megnyalná a tíz ujját utána. Voltam én házvezetőnő
is.
– Mi volt a szakmája?
– Női szabó, de elegánsan. Micsoda ruhákat készítettem, volt, hogy Párizsba
is vittek belőle.
– Most ki "öltözteti" Mária nénit?
– Azt se veszek, hanem megmondják, mikor osztanak, és odamegyek, de lassacskán
kopik, ami rajtam van. A Bajnok utcában meg cipőt adnak.
– Kik?
– Alapítványok, vagy mik.
– Hol szokott fürdeni?
– A Murányi utcába meg a Dandárba lehet ingyen menni, csak Köjál–papír
kell hozzá, van, amikor a Köjálba, ott fürdök meg. Nyáron meg a Dunára járunk.
– A Dunára mit csinálni?
– Hát fürdeni. Kimegyünk a Margitsziget legcsücskébe, onnan már nem
zavarnak el, nincsenek külföldiek, viszünk kaját is, belemegyünk a vízbe, aztán jó
napot kívánok. Ott szoktam mosni is egy–két dolgot a szerencsétlenektül elviszem a
szenynyes inget, meg mit tudom én, azt kimosom.
– Ez a sok minden, amin most ülünk, micsoda?
– Kérem szépen ez egy különleges építmény. Ez a hálószobám, a gardróbom,
a nappalim és a konyhám. Szépen be van vetve, mi? Ez itt földszint, de ez egy többemeletes
lakás ám, az első emelet az első lépcső, ott vannak a "pipere tárgyak", könyvek,
a második emelet a második lépcső, ott van a "balkón", ott a legszebb a "kilátás".
– Ezen itt egyedül tetszik aludni?
– Én ezen egyedül alszom, na de meg én vagyok az ügyeletes is.
– Milyen ügyeletes?
– Ha jönnek a zsebesek, nehogy kizsebeljenek bennünket. Mert van egy pár
forintunk nekünk is. Egynek mindig ébren kell lenni.
– Lopnak?
– Rengetegen.
– Kik?
– Ez olyan vegyes már, lop már a mifajtánk is, egyik a másikától. Nincs
különbség.
– Mióta lakik itt a Baross-szobor alatt?
– Körülbelül egy hónapja. (Ugye gyerekek? Mennyi ideje vagyunk itt? –
kiabál hátra. Másfél hónapja – kiabálnak be hátulról.) Na, másfél hónapja, de
akkor még, mondjuk, jó idő volt. Mára is jó időt rendeltem. (nevet)
– Előtte hol "laktak"?
– A másik oldalán a Keletinek, előtte meg az aluljáró mögött a zöldben,
micsoda szép tavaszunk volt.
– Hol alszanak decemberben, januárban? Mínusz húsz fokban lépcsőházakba
mennek?
– Azok már be vannak zárva, oda nem tudunk bemenni. Vannak meleg aluljárók,
lehet, hogy az idén oda megyek, de még nem biztos, hogy ott majd tudunk aludni, mert ott
is csak verik az öregeket.
– Tavaly télen hol aludtak?
– Itt a Keletibe, a váróban. Azok az emberek, akik hivatásszerűen biztonsági
őrök, vagy vagyonőrök, ezek nem megfelelő emberek az ilyen helyen, ahol ennyi ember
fordul meg, ilyen kis helyen egy napon. Attúl eltekintve, hogy mink útban vagyunk, mert
útban vagyunk, mert ugye kell az utasoknak a hely, mert ugye nemzetközi váróterem, de
ha odamegyünk, mért kell azt kiabálni, hogy vén tetves k
Na jó, az a szerencsétlen
télen át van fázva, összepisili magát, kicsit büdös, az nem olyan gusztusos,
mondjuk, igaza van az egyik oldalon, de a másik oldalon az is ember valahol, úgy hogy
emberségből, abbúl rosszul vizsgáztak azok a biztonságik. Tavaly decemberben például
kijöttem korán a váróteremből, mert kilenc órakor kezdődik a takarítás, kijövök,
leteszem a dobozaimat, ahogy lehajolok, úgy belém rúgott az egyik, hogy a kövön becsúsztam
egészen a kiscsomagmegőrzőig, a vaspántos ajtóba vertem a fejem, az állított meg. A
fejemen egy ekkora (mutatja) repedés lett, elvittek a rendőrös mentők, megröngönöztek,
összevarrták, aztán be a kapitányságra. Hiába mondtam el, mi történt, nem segítettek
abban, hogy ebből legyen valami tárgyalás, vagy valami fájdalomdíj legalább, mondjuk
egy kis hordó sör, vagy hasonló. (nevet)
– Kik szoktak leginkább adni maguknak egy kis pénzt, vagy ezt-azt?
– Nézze, tegnap este volt itt egy nagyon szolid, kisnyugdíjas házaspár,
itt szálltak fel a harmincas buszra, azok adtak egy százast. Inkább egyszer? emberek
adnak, gazdag ember véletlenül sem alacsonyítja le magát, hogy idejön, és azt
mondja: "Tessék itt van egy százas."
– Mi tartja magában a lelket? Hogyhogy mindennek ellenére egészséges?
– Nem olyan fajta vagyok, hogy káposztalé folyna az ereimben. Még jól bírom
a gyűrődést, vagy hogy mondják. (nevet) Meg aztán voltam öt évet katona, mint egészségügyi
szanitéc. 1945-ben, akkor még fiatal lány voltam, kerestek kisegítőket. Elmentem a
Gyulai úti laktanyába, Mária Terézia laktanyának, vagy minek hívták akkor, és éppen
ilyen tüzér hadsereg volt ott. Felvettek, ott voltam öt évig, belső szolgálatos
katonatiszt lettem aztán, főhadnagyként szereltem le.
– Milyen könyvek vannak itt a "polcán", megnézhetem?
– Nézze csak.
– Júlia-füzetek
Metró újság
, egy regény: "Páncélba zárt
szerelem"
Metró újságok
jehova lapok.
– Az újságok közül csak a Metrót szoktuk olvasni, mert abban néha van rólunk
is szó, hajléktalanokról, a többi újság úgy csinál, mintha mi nem is lennénk,
pedig tele van velünk a város. Nem tudom, a parlamentbe mit csinálnak, illetve, hogy
tudom, alszanak. Én is elmennék oda húszmillióért, oszt legalább jól kialudnám
magamat. (nevet)
– És mi ez a sok szerelmes füzet, meg regény? Szereti olvasni?
– Többször kérdezik tőlem ezek a legények, hogy már miért pont ilyet
olvasok? Mondom nekik: most akarok férjnek való gavallért keresni, de valami jóképűt,
sok pénze legyen, kevés esze (nevet). Hátha ad a Jóisten még egy kis haladékot, hogy
a gyertyám még égjen vagy százéves koromig.
– Ezek a jehovista kiadványok hogy kerültek ide?
– Itt osztják a jehovák, hogy menjünk a gyülekezetükbe, mert ottan az
Isten minket vár, aszondják. Persze, pont minket fog ott várni. Most annyi közületi
vallás van, hogy magam sem tudom már, melyik micsoda. A családunkban pap is volt, meg
apáca is, nem létezik, hogy én elmenjek másfelé, én már úgyis így halok meg,
ahogy vagyok.
– Már hogy?
– Hát ebben a katolikus vallásban.
– Maga boldog, vagy boldog volt fiatal korában?
– Miért?
– Csak kérdem, merthogy mindig nevet.
– Muszájból is annak kell lennem, én vagyok a panasziroda, jönnek hozzám
a többiek, én meg kacagtatom őket. Azért úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna
valahogy, nem csillagom?
– Nem beszélt még a férjéről, családjáról, hozzátartozóiról,
gyerekeiről. Tulajdonképpen hogyan került az utcára?
Most megbántottam valamivel?
Vagy miért sír?
–
Öregasszony könnyen sír
azér. A családommal nem volt semmi bajom
addig, amíg be nem ütött a krach.
– Milyen krach?
– Koszos pelenkát nem illik kiteregetni
na jó van
, nézze, fiatalon házasodtam,
olyan, de olyan gyönyör? katonához mentem, hogy minden lány rám irigykedett akkortájt,
nem hiszem, hogy volt nálam szerelmesebb ember a földön. Aztán egy év múlva
anyám
elszerette tőlem a férjemet, engemet aztán el is hagyott, és anyámmal élt tovább,
de egy házba laktunk ezután is. Az anyámat gyűlöltem, de mégse nem költöztem el,
mert így a férjem közelébe maradhattam, és láthattam őt legalább. Aztán jöttek a
férfiak rakásra, de egyiket se szerettem ezután, mindegyikbe azt kerestem. Volt egy jó
pár férjem is, ivott mind. A legutolsótól el se váltam, aztat se tudom él-e vagy
hal-e valahol. De én most is csak azt az elsőt szeretem. Még most vénségemre is
szoktam álmodni vele, nagy mezők, sok katona, én őt keresem, aztán meglátom, futok
felé, és mikor már majdnem elérem és megölelem, hirtelenjében csak zuhanok, és
akkor fölébredek és mindig sírok. Most csodálkozik, mi, látom az arcán, hogy egy öregaszszony
ilyeneket mond.
– Aztán hogy volt tovább?
– A férjeim mindig kibabráltak velem, meg az élet is, na jó én meg nem
szerettem őket. Aztán mindig kisebb lakásba költöztem, a maradékot feléltem, most
meg itt vagyok a papírok között.
– Gyerekek?
– Volt egy lányom is, meg egy fiam is. A lányom már meghalt, a fiam él, de
mióta utcán vagyok, már több mint tíz éve, felém se néz. Azzal se tudom, mi van,
de már nem is érdekel. Azt tudja ám, hogy maga az első, akinek elmondtam, hogy az anyám
ilyen volt. (újra mosolyog)
– Mi lett vele, mármint az édesanyjával?
– Meghalt már vagy tizenöt éve. Hála a Jóistennek. A pappal hagyott üzenetet
számomra, aki az utolsó kenetet feladta neki, hogy bocsássak meg neki, hogy könnyebben
meg tudjon halni, mondta így a pap, hogy igen, az kellene.
– És megbocsátott?
– Én akkor nem beszéltem vele, utólag tudtam meg, hogy meghalt. A pap
megbocsátott az én nevemben, aztán mikor találkoztam a tisztelendő úrral, azt
mondta: "Nézd, lányom, utólag bocsáss meg neki!" Mondtam neki, misét is mondatok,
ha kell, de azt ne kérje tőlem, hogy megbocsássak.
– Nem bocsátott meg még ma sem?
– Nem tudok, egyszerűen nem tudok
most mondja meg, mit csináljak.
– Ha most jönne egy jó angyal, és maga kérhetne tőle akármit
–
há most már minek jönne?
– Mikor kellett volna jönnie?
– Mielőtt megszülettem volna, csillagom.
– És akkor mit kért volna?
– Hogy ne oda vigyen a gólya.
2000. 10. 21. (IV/43)
