Kereső toggle

Vihar mutatja meg a jó hajóst

Béres József beszél hányatott, de siker koronázta életéről Tihanyi Péternek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Béres József



1920-ban született Záhonyban.

1945 júniusában hazatér a frontról, bal válla, karja sérülés következtében
bénult.

1965. Agrármérnöki diplomát szerez.

1968. Megírja doktori disszertációját "Summa cum laude" minősítéssel általános
élettanból és biokémiából.

1972. Megalkotja a nyomelemeket komplex formában tartalmazó készítményt, a Béres
Cseppet.

1975. Kuruzslás vádjával bűnvádi eljárás indul ellene.

1978. Kereskedelmi forgalomba kerül a Béres Csepp.

1987. Bemutatják "Az utolsó szó jogán" címmel róla és munkásságáról készült,
Kósa Ferenc rendezte dokumentumfilmet.

1989. Megalakul a Béres Részvénytársaság, melynek egyik alapítója és tudományos
munkatársa.

1997. Megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.

1998. Elnyeri a Feltalálók Első Olimpiai Játékának Géniusz 98 Díját.



Dr. Béres József: "Egy halálos beteg nem törődik a hivatalos véleménnyel, az élni
akar, meg akar gyógyulni"    Fotó: Somorjai

– Ön a hatvanas években a talaj, a növények, egész konkrétan a
burgonyafajták vizsgálatával, elemzésével kezdte kutatói pályáját, és végül
eljutott egy olyan termék feltalálásáig, kifejlesztéséig, mely terméket a sok
helyen a világon elismerik, keresik. Hogyan jutott el a krumplitól a Béres Cseppig.

– Már fiatal emberként is a talajt tartottam az élőlények, köztük az
emberiség élelmiszertárházának. Abból indultam ki, hogy ezek a csodálatos növények
a talajon, a talajból élnek. Az onnan felszedett anyagok segítségével tudják megkötni
a napfény energiáját, aztán szénhidrátok, fehérjék tudnak felépülni, amik
tulajdonképpen az állatvilágnak és az embernek is fő tápelemei. Hiszen a hús miből
épül fel? Az állatok tápláléka nem növényi eredet??

Mikor jártam a gazdaságokat, a településeket, mindig azon gondolkodtam, mitől lehet
az, hogy ugyanabból a magból az egyik helyen gyönyör? a növény, a másik helyen
csenevész és sorvadt. Vagy az egyik embernek a búzája holdanként hét mázsát
hozott, egy másik embernek egy másik területen ugyanabból a magból tizenhét mázsát.
A kutatóintézetben, ahol dolgoztam, egyszer egy lombikkal a kezemben véletlenül
megbotlottam, és a tartalma egy borsótábla végére ömlött. Mikor kikelt a borsó, jönnek
hozzám technikusaim, és mondják: "Tetszett már látni azt a borsóágyat, ahova az a
folyadék ömlött?" Még nem láttam, de ezután megnéztem. Azon a bizonyos területen
szép, egészséges, óriási borsóhüvelyek nőttek. A tábla többi része alig hozott
valami termést.



"Aki egy cső kukorica, egy szál f? helyett kettőt tud termeszteni, több elismerést
érdemel az emberiségtől, és nagyobb szolgálatot tesz hazájának, mint az összes
politikus együttvéve."

(Jonathan Swift)



Én tudtam mi volt a lombikban. Egyre inkább igazolódni látszott az a szemléletem,
hogy nem a túlzott műtrágyázással, növényvédő szerekkel kell segíteni, javítani
az "életet", hanem az eredeti környezet, a talaj Istentől való életerejét kell
természetes úton valahogy visszaállítani. A háború után a földek állati trágyázása
abbamaradt, pedig ezzel valóban kiegyensúlyozott, harmonikus módon tudták növelni a
talaj értékét. Tudniillik így a trágya a földbe természetes úton viszszavitte az
élet legfontosabb makro- és mikro alkotóelemeit. Ha például sok káliumot adnak a
talajba, akkor a növények gyökérszőrein – ahol a táplálékfelvétel történik
– túlsúlyba kerül a kálium, és nem férnek oda azok az elemek, amik pedig létfontosságúak
a növekedéshez, a betegégek elleni védekezés kialakításához.

Egy egyszer? példával úgy tudnám ezt megmagyarázni, ha egy kalapba teszek tíz szem
mogyorót, és két kiló kukoricát, és ha nekem egy markolással sok mogyorót kéne
kiszednem a kalapból, nem sikerülne, mert a sok kukoricától nem férne a kezemhez a pár
szem mogyoró. Úgy gondolkoztam, hogy a kórokozóknak tünetmentesen az egészséges növényben
is jelen kell lenniük, de a kóros tünetek csak akkor alakulnak ki, ha a növények
ellenállóképessége – az életfontosságú nyomelemek hiánya miatt – legyengül.

Ezeket a megfigyeléseimet, kísérleteimet átvittem az állatokra, majd később az
emberekre is. Az orvostudomány és a víruselmélet akkori állása szerint ez eretnekségnek
számított. Több évtizedes meghurcoltatásom, elhallgatásom ezekben az években kezdődött.
Eredményeimet legfeljebb megtűrték, de el nem fogadták. Hivatalos kutatási eredményeimben
nem engedték, hogy erről beszámoljak. Egy ember volt abban az időben, aki bízott
bennem, aki mellém állt, aki biztatott, Teichmann Vilmos professzor, ő volt az osztályvezetőm
az intézetben.



"Éveken keresztül naponta százak álltak a kapunkban"

"Mindenki tévedhet, de csak a balga ragaszkodik tévedéséhez."

(Cicero)



Kutatásaim során eljutottam az emberi immunrendszer vizsgálatáig. Az, hogy
immunrendszerünk "csak" van, ez önmagában kevés ahhoz, hogy jól működjön olyan
anyagokkal, melyek ezt biztosítják. Kerestem azt a biológiai tényezőt, azokat a biológiai
körülményeket, melyek erősen kedveznek a daganatok kialakulásának.

Az orvostudomány akkori állásfoglalásával szemben én azt tapasztaltam hogy a rákos
betegségek kialakulásáért feflelős ágensek nem is az emberi szövet átalakult
sejtjei, hanem valamilyen egyetemesen létező ősi lények, melyek fantasztikusan ellenállóak,
és csak nehezen elpusztíthatóak. Egy alkalommal egy körülbelül harminc éven át
steril körülmények között tárolt, teljesen kiszáradt rákos szövetmintát vizsgáltam.
A ráksejtek kialakulását beindító parányi részecskéket izolálni tudtam, pedig életjelenséget
nem mutattak a sejtek. Ezek a parányi részecskék azonban, miután megfelelő táptalajra
juttattam őket, újra mozogtak, éltek, szaporodtak. Félelmetes látvány volt.

Azért jutottam arra a következtetésre, hogy a ráksejtek nem az emberi szövet
transzformált sejtjei, mert ezek a vírus méret? részecskék számukra kedvező körülmények
között élő szövet jelenléte nélkül is kialakulnak, és őrült gyorsaságban
szaporodnak. Óriási erővel és tempóval dolgoztam, nem tudtam abbahagyni a munkát,
annyira izgalmasnak találtam az eredményeket. Mindenképpen igazolni akartam hipotéziseimet.
Megszállottan kerestem a kapcsolatot a különféle nyomelemek hiánya és a betegségek
között. Lassan sikerült meghatároznom azoknak a nyomelemeknek a körét, melyeknek
fontos szerepük van a szervezetünk egészséges anyagcsere-folyamatában és a hibátlan
immunrendszerünk megmaradásában.

Ekkor egy csodálatos dolog történt. Mikor bevittem egy tenyészetbe pár létfontosságú
nyomelem általam ideálisnak vélt koncentrációját, akkor az a biológiai faktor nem
tudta megkötni a káros anyagokat. Tehát nem tudott kialakulni a rák. Tetszik érteni?



Feleségével, házasságuk ötvenedik évfordulóján. Kisvárda, 1997

"Ha valamit keresek, rendszerint egészen mást, néha sokkal értékesebbet találok,
mint aminek a nyomában voltam."

(Priestly)



Sikerült leírnom elsőként a világon, hogy mi az a biokémiai, biológiai tényező,
amely környezetében kialakulnak a ráksejtek.

Irén húgom sok-sok évvel ezelőtt cseresznyeszüretnél leesett a fáról. A fejét úgy
beütötte, hogy rövid időre még az eszméletét is elvesztette. Pár év múlva
agydaganat tünetei jelentkeztek nála. A debreceni kórházban meg is operálták. Az
orvosok szerint talán fél éve lehetett még hátra.

Szerettem a húgomat, szerettem volna megmenteni. Akkorra már négy elem immunrendszert
javító hatásában biztos voltam. Éjszakákon keresztül dolgoztam ezen, szinte végkimerülésig.
Teljesen biztosra akartam menni, így először magamon próbáltam ki a szert. Az általam
ideálisnak vélt adag ötvenszeresét szedtem napokon keresztül, de semmi rossz hatást
nem tapasztaltam. Elkezdtem adni Irénnek is a szérumot cseppekben. Mikor 1972-ben elkészült
az első Béres Csepp, attól kezdve azt szedte.

A húgom nem fél évet, hanem negyvenegy és fél évet élt még egészségben és
boldogságban. Hetvenegy éves korában, baleset következtében halt meg. Irén gyógyulása
a baráti köröm hitét megerősítette a cseppjeimet illetően, kérték, hogy beteg
ismerőseiknek hadd vigyenek belőle. Egy halálos beteg nem törődik a "hivatalos véleménnyel",
az élni akar, meg akar gyógyulni.

Eleinte csak a környék falvaiból, városaiból jöttek, később az ország minden részéből.
Rövid időn belül már a világ minden részéről megtalálták kisvárdai házunkat. Két
évtizeden keresztül mindennap százak álltak a kapumban.

A saját pénzemből, hivatalos munkaidő után, a házi laboratóriumban készítettem,
és a fürdőszobánkban mértem ki a rászorulóknak. Engedély nélkül csináltam
mindezt, merthogy nem volt hivatalosan közreadható.



"Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és ha tudsz segíteni, akkor meg kell
tenned."

(Béres József édesanyja)



Akármennyit is gyártottam, délutánra, estére mindig elfogyott, annyian keresték.
Borzasztó érzés volt ilyenkor nemet mondani, fájdalmakkal kínlódó beteg embereknek,
hiszen tudtam, hogy segíthetek. Ekkor már semmi mással nem törődtem, sem a támadóimmal,
sem a hivatalos hatóságokkal, sem a rendőrséggel, csak azzal, hogy adjak. Miután már
az intézetem udvarán is ugyanannyian kerestek mint a lakásom előtt, elkezdődött a
minden elképzelésemet felülmúló kálváriám.

Eddig csak közönyt, nemtörődömséget tapasztaltam, de innentől kezdve vad gyűlöletet,
ami legtöbbször irigységből, féltékenységből táplálkozott. Új igazgatóm. nyíltan
meg is mondta, zavarja, hogy nem hozzá, a főnökhöz jönnek a hanem énhozzám.
Felbontotta a nekem szóló leveleket, küldeményeket, később már át sem adta, majd
minden teketória nélkül munkatársaimmal együtt kizárt az épületből. Ezután következtek
a feljelentések.

Ő meg az intézet igazgatóhelyettese – és párttitkára – nyílt hajtóvadászatot
indítottak ellenem. Kevesen voltak, akik őszintén örülni tudtak felfedezéseimnek.
Azok, akik meggyógyultak, azok persze nagyon örültek. A kutatókat, orvosokat,
politikusokat végképp nem érdekelték eredményeim, és főleg nem százak, ezrek gyógyulásai.
Hogy ez miért lehetett? Nem tudom. Ilyen az ember? Hiszem, hogy nem. Nem voltam orvos, és
vidéken éltem. Hogy jön ahhoz egy ismeretlen vidéki senki, – gondolhatták ők –
hogy felfedezzen valamit, hogy rájöjjön valamire, amire még Amerikában, a legjobban
felszerelt laboratóriumokban sem jöttek rá?



"Nagy az én bűnöm: a lelkem. Bűnöm, hogy messze látok és merek"

(Ady Endre)



1975-ben bűnvádi eljárás indultak ellenem. Feljelentettek a rendőrségen sarlatánságért.
Képzelje el, egyszercsak beállítanak a lakásomra a rendőrök azzal, hogy házkutatást
tartanak. Később megtudtam a vádat is: a társadalomra olyan közveszélyes "elem",
mint én, nem garázdálkodhat szabadon. Elkobozták a jegyzeteimet, kutatási eredményeimet,
sok száz köszönő levelet. Nem engedték, hogy hozzám jöjjenek a betegek, rendőröket
állítottak a lakásomhoz, a kapum elé, mindenkit kérdezgettek felőlem. Nem tudom, mit
akartak, hiszen köztudott volt, hogy a cseppeket én teljesen ingyen, minden ellenszolgáltatás
nélkül adtam. Aranyakat, valutát, pénzt kerestek? Pedig csak egy csóró kutató
voltam, a cseppek meg csak elvitték a pénzemet, nem hozták.



"Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában."

(Lukács evangéliuma)



1975 táján Ratkó József költő barátom sokat mesélt rólam Kósa Ferenc filmrendezőnek.
Elmondta, hány embert ismert személyesen is a meggyógyultak közül, beszélt hányattatásaimról
is. Kósa az időtájt határozta el, hogy filmet forgat Balczóról, és annyira akartak
tenni értem valamit, a cseppek elfogadtatásáért, hogy Balczó még azt is felvetette Kósának,
hogy ne róla, hanem az én történetemről csináljon filmet. A film elkészült, de
azonnal be is tiltották. Tíz évig dobozban állt, sőt Kósa Ferit is tilalmi listára
tették miattam. Nem kapott munkát, amiért felvállalta az ügyemet.

Akkoriban már elég sokan ismertek, és a politika hangos tiltakozása ellenére sokan
mellém is álltak. Ekkor már a támogatóim között tudhattam Nagy Lászlót, Sánta
Ferencet, Déry Tibort is. Nagy Lászlónak csodálatos szíve és embersége volt. Legszívesebben
kikürtölte volna a világnak, hogy van egy Béres József és van egy cseppje, ami meggyógyítja
a betegeket.

Megrázó anyagot írt rólam küzdelmeimről az Élet és Irodalom számára. A megjelenés
előtti utolsó pillanatban Aczélék letiltatták. Helyette lehozattak egy "tudományos"
cikket, ami engem pocskondiázott, és próbált hiteltelenné tenni.

Egyszer csak behívattak a Központi Bizottságba Aczél elvtárshoz, aki azt mondta
nekem: "Annyi pénzt adok magának, amennyit akar, amennyit kimond a száján, csak
hagyja el ezt az országot, és adja át a naplóit, kutatási eredményeit annak, akit én
megnevezek." Erre azt válaszoltam: "Az én őseim itt éltek, itt haltak meg, itt gürcöltek,
itt fizettek adót. Nekem nem átjáróház ez az ország. Én szeretem ezt a népet, és
nem hagyom el." Aczél erre borzasztóan fölcsattant.

És mit hoz az élet? Valamelyik közeli hozzátartozója súlyos beteg lett, és Kósa
Ferit kérte meg, szóljon nekem, hogy segítsek rajta. Hogy nem szégyellte magát ezek
után.



"Az igazság el nem marad.

Tökéletes mérleg működik az élet minden részében.

Előbb vagy utóbb egész adósságodat meg kell fizetned."

(R. W. Emerson)



Kassáról, a kórházból küldtek hozzám egy fiatalasszonyt a kislányával, aki a leukémia
utolsó stádiumában volt. A kislány arcát soha nem fogom elfelejteni. Csont és bőr
volt, teljesen sápadt, mintha nem is élő ember színe lenne, a haja teljesen kihullva.
Kopasz lett. Már szinte beszélni sem tudott a fájdalomtól, csak makogott. Kérdeztem
az édesanyját a betegségről, majd elmondtam nekik részletesen, mit és hogyan
tegyenek, és három hónapra elegendő cseppet adtam nekik. Mondtam, az idő leteltével
jöjjenek vissza kontrollra.

Hát nagyot nézek pár hónap múlva! Az ajtóm felé egy szép szöszi hajú, kedves arcú
kislány jön, és köszön nekem: "Csókolom bácsi." Odajött, átölelte a térdemet,
megsimogatta a kezemet. Ő volt az a kislány. Kérdeztem tőle: "Miért szeretsz te
engem?" Azt mondja nekem: "Én szeretlek téged, mert te gyógyítottál meg, és nem
is szurkáltál össze." Ez a kisgyerek a maga egyszer? logikájával kifejezte azt,
hogy jelentősnek tartja a munkámat. Ezzel az egyetlen mondatával megszégyenített sok
tudóst, orvost, politikust.

Egyre erősebben éreztem, tudtam, hogy jó úton járok, hogy ez az én Isten által
rendelt utam, ez az én feladatom a világban, ezt kell továbbra is csinálnom. Még
nagyobb sebességre kapcsoltam.

A tíz éves eltiltás után Feri újra folytathatta a filmet, aminek a végét az élet
rendezte. A meggyógyultak és a túlélők bemutatásával zárult. Így kerek, egész,
drámai és felemelő lett a történet. Nem mi írtuk, hanem az élet.



"Az utolsó szó jogán"



A Kongresszusi Központban volt a film bemutatója. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot.
Két-háromszáz emberrel többen voltak, mint ahány szék volt a díszteremben. A közönség
szinte együtt lélegzett a filmmel. Mikor felmentünk, hogy megköszönjük a tapsot,
forgott velem a világ, a szemem benedvesedett, és csak azt láttam, hogy mindenki áll a
teremben, és még húsz perc után is rendületlenül tapsolnak. Egy örökkévalóságnak
tűnt ez az idő. Ez a taps már nem is nekem szólt, hanem annak a bátor kitartásnak,
ahogy ezt az utat végigjártam. Példa lehettem számukra.

Egyszer csak minden addigi megpróbáltatás, mellőzés, megaláztatás egy pillanat
alatt eltűnt, és boldogság, megelégedettség költözött helyébe. Tévések, újságírók,
orvosok, politikusok vettek körül, de olyan szorosan, hogy alig tudtak mások megközelíteni.
Látom, hogy egy idősebb asszony próbál valahogy a kezével megérinteni. Ahogy a szeme
találkozott az én szememmel, azonnal felismertem.

A hetvenes években, mikor bűnvádi eljárás volt ellenem, a rendőrök napokon keresztül
ott álltak a házam előtt, ahogy már említettem. Ez az asszony azt mondta a rendőröknek,
hogy a rokonom, így beengedték. Mikor bejött, én az udvaron voltam. Ahogy odaért hozzám,
úgy sírt, hogy alig tudta elmondani: mindkét melle egy-egy nagy rákos daganat. Ha
bemegy a kórházba, úgy érzi, ő már nem jön ki élve. Kérte, hogy segítsek rajta,
élni szeretne. Mondtam neki, hogy nem csinálhatok semmit, be vagyok tiltva, nem gyógyíthatom,
ezért állnak ott a rendőrök. Erre egy szót se szólt, csak lassan megfordult, és
elindult a kapu felé, de nem volt benne semmi szemrehányás. Amikor elért a kapuhoz,
egyszer csak összeesett. A drótkerítésembe kapaszkodott meg, hogy valahogy a földre
ne zuhanjon.

Hirtelen belegondoltam, nekem nem az orvostudomány akkori álláspontját kell igazolnom
a kutatásaimmal, én nem vagyok bűnöző, engem senki nem tilthat el attól, hogy akin
tudok, segítsek, – ahogy édesanyám is mindig mondta – én az emberek egészségéért
munkálkodom. Ha ezért börtön jár, vagy bármi más, emelt fővel vállalom.

Odasiettem az asszonyhoz. Fölsegítettem, azt mondtam neki, jöjjön velem, és
visszavittem a házba. A rendőröknek földbe gyökerezett a lábuk. Adtam neki
cseppeket, majd ezután még négy-öt hónapig járt hozzám, és ezalatt megpróbáltam
szépen kikezelni a betegségéből.

És most ez az asszony próbált elérni a filmvetítés után. Miután megszorította a
kezemet, ennyit mondott: "Azért jöttem, doktor úr, hogy megmondjam, minden részem ép
és egészséges. Köszönöm." Ezekért a percekért érdemes élni.



"A vég koronázza a művet"

(latin mondás)



– A múlt és a jelen tapasztalatait, tanulságait összevetve lenne-e valami üzenete
a fiataloknak?

Elmondok egy példát, talán okul belőle az ifjúság. Él Kisvárdán egy család.
Az asszony súlyos beteg, a férje még súlyosabb állapotban volt. Mit mondjak, jártak
hozzám mindketten vagy másfél-két évig, adtam nekik a cseppeket, míg csak teljesen
meg nem gyógyultak. Volt egy felnőtt gyerekük is, aki jól értett a villanyszereléshez,
lehet aztán, hogy több is volt, de csak azt az egyet ismertem. Nekem a házamban vályogfalak
voltak, mert nem volt pénzem építkezni 56 körül. A szobában az egyik konnektrot mélyebbre
tették, mindig attól féltem, hogy beledugnak a gyerekek valami szegfélét.

Mondom ennek a fiúnak egyszer: "Nem tennéd meg, hogy magasabbra helyezed ezt a
konnektort?" Azt mondja: "Dehogynem, Jóska bátyám, de előbb mondja meg mennyi lesz
a fizu?"

Kérem szépen ... ez a mondata ... mellbevágott. Én a világon soha senkinek sem
maradtam adósa tíz fillérrel sem... mindenkinek a munkáját megbecsültem és kompenzálni
igyekeztem. Én időben is és anyagiakban is áldozatot hoztam, hogy a szülei meggyógyulhassanak.
Ez után a mondata után szóhoz sem tudtam jutni egy ideig. "Jól van öcsém –
mondom neki – amennyit kérsz, annyit természetesen kifizetek." Ez már elég régen
volt, de máig él bennem. Azt kell mondanom, a világ, az ifjúság jelentős része
ilyen természettel halad előre. Ez elgondolkoztat.

– Boldog emberként él?

– Most már igen. Hogy küzdeni kellett? Hát küzdeni kellett. Mikor jöttek
az üldöztetések, támadások, az elkeseredéstől néha napokig nem tudtam dolgozni, de
soha nem adtam föl egy pillanatra sem. Becsületes emberként éltem mindig is. Öröm és
nagy elégtétel, hogy láthatom a munkám gyümölcsét. Részvénytársaságunk termékeit
ma már világszerte ismerik és elismerik. Több millió üveg Béres Cseppet
forgalmazunk évente. Mikor először megjelent a gyógyszertárakban, hosszú sorokban álltak
az emberek a bolt előtt, hittek a cseppjeimben.

Nem is tudom Önnek szavakba foglalni azt az örömöt, azt az érzést, azt a boldogságot,
mikor folyamatosan megtapasztalhattam, mennyi embernek fontos az, amiért dolgoztam, amiért
harcoltam. Nem volt hiábavaló az életem. Örömet okoz, hogy a fiam, a családom is
hasonló szemlélettel rendelkezik. Nyugodtan bízhatom rájuk a Béres Rt. és a többi vállalatunk
irányítását. Feleségemmel együtt gyönyörködünk az unokáinkban.

Változatlanul Kisvárdán élünk, noha a Béres Részvénytársaság központja
Budapesten van. Kisvárdán létrehoztuk, illetve kialakítottuk a régi intézetemben a Béres
Kutatólaboratóriumot. Ma is szinte naponta dolgozom. Talán még van annyi időm, hogy
új termékkel, új kutatási eredménnyel is előálljak.



"A keser? múltnak, ha vége lett. Az édes íz csak annál édesebb"

(Shakespeare)

Olvasson tovább: