Kereső toggle

Megrázó pillanatok a tárgyalóteremben

Emberek sorsáról döntenek emberek

Beszélgetés Diós Erzsébet bírónővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"A tárgyalóteremben rettenetesen emberi dolgok történnek. Nemcsak paragrafusok,
törvények viaskodnak egymással, hanem sérült és deviáns, szerencsétlen és pitiáner,
megható és cinikus emberek, gazemberek és egyszer? megtévesztettek küzdenek szabadságukért,
vélt igazukért, életükért. Mindegy, hogy igazuk van vagy nincs, de küzdenek, és mi
vagyunk a másik oldalon. Ezek igenis megrázó, katartikus és mindenképpen emberi szituációk."







Diós Erzsébet. "Szeretek bíró lenni, és nagyon szeretek dönteni. Huszonöt év
munka után ki merem mondani: talán tudok is…"    Fotók:
Somorjai László

– Mostanában felkavarták a közvéleményt azok a szabadságra kiengedett bűnözők,
akik kiengedésük után az első napon újra gyilkoltak. Ezek az esetek megosztották az
embereket abban a tekintetben, hogy nem túl enyhék-e a rájuk kiszabott ítéletek. Ki a
felelős valójában?

– Nézze, én másképp nézem, és másképp is látom a dolgot. Azt gondolom,
hogy nem a bíróságon kellene számon kérni, amit a társadalom elrontott. Egy társadalom
lelkiismerete, a "közvélemény lelkiismerete" ne attól nyugodjon meg, hogy a bíró
jól lesújtott a bűnözőre, ezzel a probléma megoldódott, mindenki aludhat, mint aki
jól végezte dolgát.

Az ember, ugye, megszületik valahol egy családban, életközösségben, tanul egy iskolában,
dolgozik egy munkahelyen, tehát bejár, mondjuk egy elég hosszú életutat, amely során
mindenki, aki találkozott vele, elgondolkozhat, hogy ő vajon a saját területén
megtett-e mindent azért, hogy az illető ne tévedjen arra az útra, ahova tévedt. Vagy
éppenséggel mit tett azért, hogy az illető arra az útra került. Tudniillik a végén
ő fog ülni és nem az, aki akár akarva, akár akaratlanul, de hozzásegítette ehhez.
Tehát a büntetést leülni, elszenvedni az elkövető fogja, míg lehet, hogy ezért mások
is megtettek egyet s mást.

Ne gondolja, hogy én most fel akarom menteni őket, csak azt mondom, ne mindig a büntetés
kiszabása szempontjából nézzük ezeket a dolgokat, és ne csak a bíróságon kérjük
ezt számon. És főleg ne gondoljuk azt, hogy ha a bíró jó kemény ököllel odacsap,
akkor minden megoldódik. Ettől aztán semmi nem oldódik meg. A bíróság csak egy
folyamat végén áll, és csak konstatálni tudja a bekövetkezett eseményeket. De mi
van az előtte lévő hosszú időszakkal, amit az imént már említettem? Erről nem
szoktak beszélni.

Tudja, úgy szokott lenni, hogy ha az én sérelmemre követtek el valamit, akkor akaszszák
fel az illetőt, ha viszont a környezetemből került valaki a vádlottak padjára, akkor
pártatlan bíróságért és enyhe büntetésért kiáltanak. Ilyen szempontból nagyon könny?
manipulálni a közvéleményt. Persze lehet szidni bíróságokat, csak mi értelme van?

– Ahogy önt hallgatom, szinte az az érzésem, hogy nem bíróval beszélgetek,
hanem egy sztárügyvéddel, aki valamelyik ismert bűnözőt van hívatva védeni…

– Téved, én nem védem a bűnözőket. De azt viszont igenis gondolom, hogy pusztán
a büntetés szigorítása nem megoldás. Van egy-két eset, amikor igen. De éppen azért,
mert anynyira különbözőek az elkövetési esetek, nem lenne szabad a bíró mérlegelési
jogát leszűkíteni, mert teljesen egyéniesítve kell kiszabni a büntetéseket. Természetesen
a törvényalkotó megmondhatja, hogy ő milyen büntetési keretekre gondol. És ezzel
tudja szabályozni a bírói gyakorlatot is. De azon belül szabad kezet kellene adni a bírónak,
hiszen csak ő látja azokat az élethelyzeteket, szituációkat, eseteket, történéseket,
amelyekben a bűncselekményt elkövették. Ő látja, hogy mi és menynyire róható a
terhére vagy a javára az elkövetőnek.

A másik. Ha egy gyilkosságért kiszabok tíz évet, majd szabadulása után az illetőnek
az első dolga az lesz, hogy megöl valakit, ennek a felelősségét, terhét, súlyát
sem a bíróság, sem én nem vállalhatom magamra. Valószínű, ez az ember, ha húsz évet
kapna, és akkor jönne ki, ugyanígy cselekedne. Sőt, most legyen erős, húsz év
szabadságvesztés után ennek sokkal nagyobb az esélye, mint tíz év után.

– Ezt hogy érti?

– A börtönnel kapcsolatban nagyon sokan álszent és képmutató módon
viselkednek. Én még nem találkoztam elkövetővel az elmúlt 25-30 évben, aki a börtön
évei alatt akárcsak egy mákszemnyit is javult volna. Egy börtön, egy fegyház nem
igazán lánynevelő intézet, ahol is a deviáns személyiség? bűnözőket szépen
visszavezetik a társadalomba, és segítik a beilleszkedésüket. A börtön ezeket a
deviáns jegyeket éppen hogy felerősíti. Minél tovább van bent valaki, annál jobban
torzul a személyisége – ez az igazság.

– Melyik tulajdonsága, képessége miatt tartják önt az egyik legjobb bírónak a
szakmában?

– Nem tudom, hogy jó bíró vagyok-e. Szeretek bíró lenni, azt tudom. És nagyon
szeretek dönteni. Huszonöt év munka után ki merem mondani: talán tudok is. Szeretek tárgyalni,
szeretek olyan tárgyalásokat is vezetni, amelyektől mások tartanak. Aztán mindig is
volt egy speciális érzékem, egy erős empatikus képességem az emberekkel való bánáshoz,
ami sokszor fontosabb, mint a jogtudás. A jog megtanulható, az előbbi nem nagyon.

De talán a jó döntéskészség a legfontosabb és leginkább nélkülözhetetlen ehhez
a pályához. Tudja, minden tárgyalásnál van egy olyan pillanat, amely megérett a döntésre.
Olyankor valóban dönteni kell. Nem lehet mindenféle fölösleges bizonyítással húzni-halasztani
az ügyet, csak azért, hogy kikerüljek egy döntést. Azt tudom, hogy én egy abszolút
régimódi ember vagyok, az elveim is régimódiak, egyszerűen csak nagyon szeretem azt,
amit csinálok.

– Egy olyan ügyet, amit a média is óriási figyelemmel kísér végig – például
Tocsik Márta, Magda Marinko, Kunos Péter – sokkal nehezebb tárgyalni, mint a többit?

– Nem, nem nehezebb, viszont nagyszer? tréning arra, hogy megszokja a bíró:
mindig minden szónak, amit kimond, jelentősége van, mindent meg kell fontolnia. Ezt egyébként
is így kellene tennie, de ilyenkor az ember rá van kényszerítve. Ez valami olyasmi
lehet, mintha az ember mindig ünneplőben és vendégségben ülne, de ettől eltekintve,
semmi különleges nincs benne.

– Ismertebb, nagyobb horderejű, kényesebb ügyekben, ha dönt, nem szokták "felülről"
vagy akárhonnan "útbaigazító" telefonokkal megkeresni?

– Higgye el nekem, engem soha senki nem próbált befolyásolni ilyen módon. Se
miniszterelnökök, se miniszterek, se régen, se most. Nem is tudom, mit tennék ebben az
esetben, lehet, hogy a pályát is otthagynám. Egy-egy döntés előtt borzasztó sokat
tipródunk, a döntés soha nem rutinból történik, hanem mindig a legjobb tudásunk és
lelkiismeretünk szerint, ahol is a lelkiismeret ugyanolyan lényeges, mint a tudás.

– Pedig sokan azt gondolják, hogy a bírák talán nem is emberből vannak, hanem
mondjuk jogszabályokból, paragrafusokból és törvényekből…

– Azt kell, hogy mondjam, nagyon is emberből vagyunk. Ha úgy nézzük, a tárgyalóteremben
rettenetesen emberi dolgok történnek. Emberek – bűnelkövetők – sorsáról, életéről,
tehát jövőjéről döntenek emberek, azaz mi, bírák. Nem csak paragrafusok, törvények
viaskodnak egymással, hanem sérült és deviáns, szerencsétlen és pitiáner, megható
és cinikus emberek, gazemberek és egyszer? megtévesztettek küzdenek szabadságukért,
vélt igazukért, életükért. Mindegy, hogy igazuk van vagy nincs, de küzdenek, és mi
vagyunk a másik oldalon. Ezek igenis megrázó, katartikus és mindenképpen emberi szituációk.
Nézze, számomra a gyilkos is ember. Meggyőződésem szerint a szó morális értelmében
nem normális ember – de ember.

– Pontos tényeken alapuló és jogszabályok alapján meghozott döntéseknél
mennyire játszanak – vagy játszhatnak – szerepet az egyéni érzelmek, szimpátiák
vagy antipátiák?

– Egy bírónak is lehet szimpatikus egy vádlott vagy egy tanú, vagy lehet
nagyon-nagyon ellenszenves is, de ez az én privát dolgom. Az érzelmeimnek nem
engedhetek szabad folyást (ami sokszor nem is olyan könny?), mert nem tehetem meg, hogy
ezek szerepet játsszanak a döntésben. Természetesen előfordult már, hogy nagyon is
szimpatikus volt az elkövető (tehát nem a cselekedete, amit elkövetett!), és igazán
sajnáltam, hogy elkövette, de azért pontosan ugyanannyit kapott, mintha nem lett volna
szimpatikus. Sőt, ilyenkor az a veszély fenyeget, nehogy véletlenül többet kapjon
szerencsétlen elkövető, mint ami jár neki; tudniillik az ember így próbálja
igazolni önmagát és elfogulatlanságát. Pedig ezeket a belső vívódásokat senki nem
látja rajtam.

Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal rendszeresen megküzd az ember, de hát ez már benne
van a pakliban. Aki azt állítja, hogy őt ezek a dolgok egyáltalán nem érintik meg,
az képmutató vagy egyszerűen nem mond igazat.

– A már említett híresebb ügyeiről, döntéseiről – a döntéseket megelőző
dilemmáiról, ahogy ön mondta: tipródásairól – mondana pár szót?

– Konkrét ügyekről sajnos nem beszélhetek, hiszen ezzel etikai vétséget követnék
el. Azon esetleg lehet vitatkozni, hogy enyhe vagy szigorú döntések voltak-e ezek, de
azt nem vonta senki kétségbe, hogy kizárólag szakmai alapon születtek. És ez a legtöbb,
amit az ember ilyen típusú ügyekben elérhet. Magda Marinkót egyébként nem én tárgyaltam,
hanem Varga Zoltán kollégám. Hát… nem volt könny? dolga. Keményen megdolgoztatták
egymást. Ő aztán valóban veszélyes bűnöző, egy rejtélyes figura, nem tudom, hogy
igazából ki ő. Mindenesetre nagyon élvezte a "műsort" a tárgyalóteremben, ez látszott.


– Mondja, volt olyan esete, amikor elkövetett valaki egy súlyos bűncselekményt,
de nem voltak ellene értékelhető bizonyítékok? Bár ön teljesen biztos volt abban,
hogy az illető a tettes, mégis bizonyítékok híján fel kellett, hogy mentse? Továbbmegyek,
még talán azt is látta az elítélt szeméből: tudja azt, hogy ön biztos abban, hogy
ő az elkövető, de azt is tudja, hogy önnek nincsenek erre bizonyítékai.

– Igen, volt ilyen esetem. Mikor kihirdettem az ítéletet, és azt mondtam, hogy
bizonyítottság hiányában felmentem, akkor hozzátettem még azt a mondatot: "Tudja,
hogy az életben egyszer van csak ilyen szerencséje az embernek, ezzel maga is tisztában
van, ugye?" Ő is tudta, én is tudtam, ennyi. De felmentettem, nem is tehettem mást.

– De bírónő, hogy lehet egy bűnelkövetőt, aki bizonyosan az, teljesen
felmenteni?

– Nézze, előfordulhat, hogy az ember érzi: valószínűleg ez az ember követte
el a bűncselekményt, de a rendelkezésre álló valamennyi bizonyíték, amit csak össze
lehetett szedni, nem elegendő a bűncselekmény olyan szint? bizonyításához, amire bűnösséget
lehetne alapítani. Hogy miért nem? Vagy mert nagyon ügyes volt az elkövető, vagy mert
nagyon gyenge munkát végeztek az eljáró hatóságok. Vagy azért, mert egyszerűen elmúlt
az idő, és utólag már nem tudunk bizonyítékokat beszerezni, mert nem minden bizonyíték
olyan, mint a jó bor, hogy ha sokáig állni hagyják, akkor egyre jobb lesz. Például,
ha egy ujjlenyomatot időben nem szereznek be, később már csak port találnak a helyén.
Ha nem sikerült megnyugtatóan bizonyítani a vádlott bűnösségét, fel kell mentenem,
mert azt mondja a törvény – és nagyon jól teszi, hogy azt mondja –, hogy a
bizonytalan tényezőket mindig a vádlott javára kell értékelni. A bizonyítás a hatóság
dolga. Ha a hatóság ennek nem tudott megfelelni, akkor ebből természetesen le kell
vonni a konzekvenciákat, de nem a vádlott terhére.

– Mi jelenti az igazi sikerélményt a munkájában?

– Ha a döntésemet elfogadja az, akit érint. Tehát nem a szakma, nem az ismerősök
és nem is a sajtó, hanem a vádlott, akire a büntetést kiszabom. Ez sokszor
lehetetlennek látszó feladat, ám ha sikerül, nagyon boldoggá tesz. Látom, felkapta a
fejét, mikor a sajtót említettem, de ne haragudjon, a sajtónak aztán végképp semmi
kockázata nincs. Nem a sajtó és nem a védő, vagy az ügyész kolléga az, aki bevonul
évekre a börtönbe, hanem a vádlott. Ő az, aki nem mehet el a tárgyalóteremből úgy,
hogy ne tudja meg, miért döntöttünk úgy, ahogy döntöttünk.

Indokolni is úgy szoktam, hogy először is ő értse meg, hogy azt érezze, ő sem döntött
volna másként az én helyemben. Ha végig tagadott is, és tudom, hogy fellebbezni fog,
de mikor kihirdetem az ítéletet, látom, hogy bólogat – tehát akaratlanul is és
tudattalanul is helyesli a döntésemet –, ez nagy visszaigazolás és nagy siker a számomra.


– Meddig alakíthatnak, gondolkozhatnak, változtathatnak az ítéleten?

– Szinte az utolsó percekig lehetőségünk van tanácskozni és változtatni, akár
egy fél évvel is feljebb vagy lejjebb szállítani az ítéletet. Ezzel a lehetőséggel
szoktam is élni…

– …Mi a legutolsó pillanat?

Mikor belépek a terembe, és megállva az asztalom előtt azt mondom: "A Magyar Köztársaság
nevében ítéletet hirdetek…

Olvasson tovább: