Kereső toggle

A halottak forradalma

Száz éve omlott össze a Monarchia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt nem lehet mondani, hogy a magyarok ne tudták volna éleslátással és pontos szavakkal megragadni sorsuk nagy kihívásait. Különösen, amikor a történelem Összesűrűsödött körülöttük, mint száz évvel ezelőtt, 1918 őszén.

 

Közel fél évezredes korszak zárult le a magyar történelemben 1918 novemberében. 480 esztendő után elveszítette a magyar koronát a Habsburg-ház, amelyből elsőként Albert király ült a magyar trónra 1438-ban, utolsóként pedig IV. Károly, aki 1918. november 12-én mondott le uralkodói jogairól. Nyilatkozatában joggal hivatkozott arra, hogy a „háború keletkezésében semmi részem nem volt”, hiszen elődje (egyben Károly nagyapjának bátyja), Ferenc József vezette be a Monarchiát a nagy háborúba, amely jószerivel már elveszett, mire Károly 1916 decemberében trónra lépett.

A szarajevói merénylet után, 1914 nyarán az emberek egy korábban írt, de most villámgyorsan népszerűvé váló katonanótát énekeltek, miközben a frontra induló bakákat búcsúztatták a pályaudvarokon: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! / Nem lesz tiéd soha Bosznia! / Mert a magyar nem enged, / Míg a vére megered, / Bármennyit is szenved. (…) Akárhogy is dörög az ágyú / Nem félünk mi a Szerbiától! / Megrohanjuk a sáncot, / Pusztítjuk a vad rácot, / Míg hírmondó marad.”

Az emberek bíztak uralkodóik szavaiban, hogy jó ügyért, a biztos diadal reményében indulnak hadba. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára” – írta Ferenc József a Szerbiához intézett hadüzenetében, Vilmos német császár pedig azt ígérte, „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!”

Nem így lett, nagyon nem, tudjuk jól. A világháborúba nem Gavrilo Princip pisztolylövései sodorták a nemzeteket, a konfliktust a nagyhatalmak gondosan előkészítették. De csak a hadüzenetig látták előre az eseményeket, a következményeket aligha. Alig négy hónap háborúskodás után a Monarchia csak a keleti fronton több mint 800 ezer embert veszített, egy év leforgása alatt pedig az emberveszteség megközelítette a kétmillió főt. Ennek 40 százaléka Magyarországé volt. Alig volt olyan magyar család, ahol ne sirattak volna valakit.

És ezzel a háborúnak nem volt vége, még három keserves esztendőn át sodródtunk együtt a bukásra ítélt Monarchiával, miközben az ország tántorgott a végzete felé. Pedig ez a generáció másként nőtt fel, mint elődei, egy olyan világban, amit hosszú béke és fellendülés jellemzett. A ’67-es kiegyezés utáni aranykorról John Lukacs írja a Budapest, 1900 című esszékötetében: „Idegenek, ha ellátogatnak ide, ámulva nézték a modern nagyvárost, első osztályú szállodákkal, táblaüveg kirakatokkal, villamosközlekedéssel, jól öltözött férfiakkal és nőkkel, és a világ legnagyobb parlamentépületével, amely már csaknem készen állt.”

Valóság helyett vágyak

Mások azonban meglátták a millenniumi lelkesedés közben a riasztó előjeleket is: „A magyarság jobban tudja azt, hogy mit óhajt, mint azt, hogy mi keresztülvihető, és hajlott arra, hogy valóságnak tekintse azt, ami csak vágya volt. Szívesen engedte át magát ama tények optimista mérlegelésének, amelyek titkos reményeit, kívánságait alátámasztani látszottak, és éppen olyan szívesen zárkózott el minden olyan kellemetlen felismerés elől, amely ábrándjainak ködfelhőit eloszlathatta volna. (…) A magyarság hatalmas épületeket emelt reményeiből és vágyakozásaiból, anélkül, hogy alapjaikat gondosan megvizsgálta volna. (…) Mind kevésbé volt képes észrevenni a létét fenyegető veszélyeket, és ha észrevette azokat, egy-egy vállvonogatással napirendre tért felettük, hogy aztán tovább szőhesse álmait” – idézi Gratz Gusztáv történészt Bryan Cartledge brit szerző, volt budapesti nagykövet a magyar történelemről írt nagyszerű, Megmaradni című kötetében.

Az „alvajáró magyar politikai elit” irreális valóságértelmezésére idéz egy példát Hatos Pál történész a Kommentár című folyóiratban az 1918 őszi eseményekről szóló tanulmányában (Hogyan lett vége? – Az összeomlás és forradalom Magyarországon 1918 őszén, Kommentár 2017/5-6.) Wekerle Sándor miniszterelnök és kereskedelmi minisztere, Szterényi József 1918. szeptember első hetében az Al-Dunánál, a Vaskapunál járt egy hatalmas vízerőmű-beruházás ügyében. „A Bánki Donát tervei alapján, a háborúban megizmosodott magyar nagytőkével, Lánczy Leó és Ullmann Adolf 500 millió koronás finanszírozásával megépítendő erőmű nemcsak Magyarország, hanem a legyőzött balkáni országok, Szerbia és Románia áramellátását is megoldotta volna – s egyúttal balkáni országok Monarchiától való energetikai függőségét is évtizedekre biztosította volna. A grandiózus terv a magyar birodalmi gondolat utolsó szusszanása volt, távlatos elképzelés a béke »megnyerésére« – ha nem éppen az összeomlás küszöbén merül fel” – írja Hatos Pál.

Az 1918. október végi őszirózsás forradalom legnevesebb áldozata, Tisza István (portréját lapunk 26. oldalán olvashatják) még fiatal parlamenti képviselőként egy felszólalásában ezt mondta a magyarság sorsáról: „Ez a kis nemzet oda van állítva Európának talán legexponáltabb pontjára, óriási veszélyek, hatalmas nemzetek nagy törekvései elé. Hiszen e kis nemzetnek kellett megvédenie a civilizációt és a szabadságot az iszlám által fenyegető veszélyektől hosszú évszázadokon keresztül, és meg kell azt ma védenie egy más nagy veszéllyel szemben, mellyel a szláv abszolutizmus egész Európa kultúráját fenyegeti.”

Ebben az ütközőzónában a kiegyezéskor a dualizmust választó Magyarországnak nem maradt mozgástere, fékezhetetlenül részesült a német–osztrák szövetséget ért csapásokból. 1918. október 17-én, élete utolsó parlamenti felszólalásában Tisza István – ekkor már csak volt miniszterelnökként – kijelentette: „Ezt a háborút elveszítettük.” A beismerés a tények keserű elismerése volt csupán, mégis megrázta az országot, amely azzal szembesült, hogy minden összeomlik, amire az elmúlt ötven évben büszkék lehettek. A zuhanás talán csak a Mohács utáni évek drámájához volt mérhető, csak annál is sokkal gyorsabban sújtott le. Mintha beteljesedtek volna Kossuth 1867-ben írt híres Cassandra-levelének sorai, amelyben Deák Ferencnek könyörgött, hogy ne kösse Magyarország sorsát az osztrák birodalomhoz:

„(…) én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” – írta Torinóból Kossuth.     

A szürke  katonaköpenyek árnyai

Az összeomlást saját sorsában, fizikai testében is megtapasztaló Ady Endre 1918 nyarán A halottak élén címmel jelenteti meg utolsó verseskötetét. „Most a Mezőn mindenki veszt / S vér-felhők futnak szabadon / S hű csapatomat most leltem meg, / Most leltem meg a csapatom, / Az Életből kikényszerültet” – írja a nagybeteg költő, aki azért a forradalom hírére még Budapestre jön erdélyi magányából, és azt táviratozza Károlyi Mihálynak, hogy „Akik igazán szeretik Magyarországot, együtt vannak”. Ady a magyar történelem egyik legsötétebb évének, 1919-nek januárjában hunyt el, annak a háborúnak a romjai között, amelyet előre látott és kárhoztatott.

Szerb Antal írta róla: „Adynak egy pillanatig sem volt illúziója a háborúról. Nem tekintette a magyarság háborújának – a mesebeli János nekigyürkőzött, mert azt mondták neki, hogy bajban van a messzi város. Körülötte a győzelmi jelentések megtévesztő boldogságában úszott az ország, és ő Kasszandra-sorssal, nem kételkedve a végső tragédiában, lovagolt a halottak élén. A halottak és a halni készülők, a vérző magyarság volt az a kollektivitás, ahová Ady hazatalált, és amelynek szolgálatában írta utolsó és legnagyobb verseit. Ezek a versek egészen másképp voltak érthetetlenek, mint azok, amelyeket a régiek nyelvi újításuk miatt nem értettek – ezek érthetetlenek voltak, mert a költő divinációja a próféták homályosságával beszélt jövendő ismeretlen dolgokról. Utolsó korszakának versei csak a nagy összeomlás után, Ady sírja fölött nyerték el igazi értelmüket.”

A halott katonák szellemhadseregével temette Krúdy Gyula is a „régi” Magyarországot: „A szürke katonaköpenyegek a lámpátlan utcákon szinte hadsereggé növekednek (…) Mintha a másvilágról, távoli csatamezők sírdombjaiból, erdők avarja alól, négy esztendő történelméből, a teljes elfelejtésből jött volna meg ez a szürke hadsereg, amely az eget beborítja. (…) A bakák, tüzérek, nyomaveszett legények hazajöttek tán a közelgő Halottak napjára? Megjött a szellemhadsereg, hogy utolsó istenhozzádot mondjon a háborús Magyarországnak és tisztelegjen a születendő új Magyarországnak.”

A „születendő új Magyarország” azonban más lett, mint ahogyan azt Krúdy elképzelte. Nem hozott kiutat sem az általa lelkesen üdvözölt Károlyi Mihály tétova, kudarcokkal teli forradalma, sem az utána az országot újabb sáskahadként ellepő leninista forradalmárok rémuralma, sem pedig a Kun Béláékat Moszkvába kergető különítményesek bosszúja.

Olvasson tovább: