Kereső toggle

A halottak forradalma

Száz éve omlott össze a Monarchia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt nem lehet mondani, hogy a magyarok ne tudták volna éleslátással és pontos szavakkal megragadni sorsuk nagy kihívásait. Különösen, amikor a történelem Összesűrűsödött körülöttük, mint száz évvel ezelőtt, 1918 őszén.

 

Közel fél évezredes korszak zárult le a magyar történelemben 1918 novemberében. 480 esztendő után elveszítette a magyar koronát a Habsburg-ház, amelyből elsőként Albert király ült a magyar trónra 1438-ban, utolsóként pedig IV. Károly, aki 1918. november 12-én mondott le uralkodói jogairól. Nyilatkozatában joggal hivatkozott arra, hogy a „háború keletkezésében semmi részem nem volt”, hiszen elődje (egyben Károly nagyapjának bátyja), Ferenc József vezette be a Monarchiát a nagy háborúba, amely jószerivel már elveszett, mire Károly 1916 decemberében trónra lépett.

A szarajevói merénylet után, 1914 nyarán az emberek egy korábban írt, de most villámgyorsan népszerűvé váló katonanótát énekeltek, miközben a frontra induló bakákat búcsúztatták a pályaudvarokon: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! / Nem lesz tiéd soha Bosznia! / Mert a magyar nem enged, / Míg a vére megered, / Bármennyit is szenved. (…) Akárhogy is dörög az ágyú / Nem félünk mi a Szerbiától! / Megrohanjuk a sáncot, / Pusztítjuk a vad rácot, / Míg hírmondó marad.”

Az emberek bíztak uralkodóik szavaiban, hogy jó ügyért, a biztos diadal reményében indulnak hadba. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára” – írta Ferenc József a Szerbiához intézett hadüzenetében, Vilmos német császár pedig azt ígérte, „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek!”

Nem így lett, nagyon nem, tudjuk jól. A világháborúba nem Gavrilo Princip pisztolylövései sodorták a nemzeteket, a konfliktust a nagyhatalmak gondosan előkészítették. De csak a hadüzenetig látták előre az eseményeket, a következményeket aligha. Alig négy hónap háborúskodás után a Monarchia csak a keleti fronton több mint 800 ezer embert veszített, egy év leforgása alatt pedig az emberveszteség megközelítette a kétmillió főt. Ennek 40 százaléka Magyarországé volt. Alig volt olyan magyar család, ahol ne sirattak volna valakit.

És ezzel a háborúnak nem volt vége, még három keserves esztendőn át sodródtunk együtt a bukásra ítélt Monarchiával, miközben az ország tántorgott a végzete felé. Pedig ez a generáció másként nőtt fel, mint elődei, egy olyan világban, amit hosszú béke és fellendülés jellemzett. A ’67-es kiegyezés utáni aranykorról John Lukacs írja a Budapest, 1900 című esszékötetében: „Idegenek, ha ellátogatnak ide, ámulva nézték a modern nagyvárost, első osztályú szállodákkal, táblaüveg kirakatokkal, villamosközlekedéssel, jól öltözött férfiakkal és nőkkel, és a világ legnagyobb parlamentépületével, amely már csaknem készen állt.”

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: