Kereső toggle

Kádár hóhérai – Vérbírók, akik túltettek Haynaun

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahogy a kommunizmusnak nem volt nürnbergi pere, úgy az 1956 utáni megtorlás felelőseinek sem kellett soha számot adniuk tetteikért.

Pedig a forradalom utáni hatalmi bosszú minden mérce szerint keményebb volt a hírhedt haynaui megtorlásnál. Bár mind Ferenc József császár, mind pedig a Kádár Jánost hatalomba juttató szovjet vezetés szabad kezet adott a bukott forradalom utáni leszámolásra, a kommunista vérbírák legalább kétszer annyi embert végeztettek ki, mint az osztrák tábornok. A megtorlás időben is sokkal hosszabb volt: Haynau báró 1849. július 1-től kapott statáriális hatalmat a császártól, de kereken egy évvel később, 1850. július 8-án az uralkodó fel is mentette a túlzott kegyetlenkedései miatt közgyűlölet tárgyává lett táborszernagyot. Amikor Ferenc József visszahívta a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről, 200 ezer forint készpénzzel és jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta véres szolgálatait. Leváltásakor parancsnoka, Joseph Radetzky császári tábornagy azt mondta róla: „Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni.”

A hazugság rendszere

A magyar társadalom Kádár János és árulótársainak rémuralmától nem szabadult meg ilyen gyorsan. A megtorlások már hetekkel a forradalom leverése után elkezdődtek, és több mint négy éven át, egészen 1961-ig tartottak. Kádár nemcsak Nagy Imrének, hanem az egész magyar társadalomnak hazudott, amikor 1956 novemberében még támogatta a munkástanácsok fennmaradását, tárgyalt a vezetőikkel, ígéreteket tett arra, hogy az új hatalom nem fog bosszút állni a forradalmárokon.

Első helyzetértékelésében – amelyet november 13-án a Parlamentben tartott, de természetesen nem nyilvánosan – Kádár lehetségesnek nevezte a többpártrendszer fenntartását, a szabad és titkos választásokat, a Nagy Imre-kormány egyes tagjainak – Donáth Ferencnek, Losonczy Gézának, de akár magának Nagy Imrének és Maléter Pálnak is – a bevonását az új kormányba. (Másfél éven belül Kádár Nagyot és Malétert kivégeztette, Losonczy 1957-ben a börtönben halt meg. Donáthot, akit 1951-ben még Kádárral együtt börtönöztek be, a Nagy Imre-perben 12 évre ítélték.)

A szovjet csapatok kivonását pedig egyenesen kívánatosnak nevezte, amikor a munkástanácsok képviselőit fogadta: „[Azt kérik tőlünk, hogy] proklamálja a forradalmi kormány is, hogy majd a semlegesség álláspontjára fog helyezkedni. Mondja meg a kormány, hogy mikor ül le tárgyalni a szovjet csapatok kivonásáról, és hasonló. Vagy: ne vigyenek ki a szovjet csapatok Magyarországról embereket… Követelik az üzemi autonómiát, a munkástanácsokat, de követelik azt is, senkit se tartóztassanak le. […] A delegációk többfélék. Egyrészt vannak a becsületes szándékúak. Tényleg ki lesznek vonva a szovjet csapatok? Az ember megmondja nekik, hogy ez se a párt, se a szovjet kormány számára nemkívánatos, kellemetlen, és higgyék el, hogy a szovjet és a magyar kormány abban a percben és olyan mértékben, ahogy lehetővé válik, kivonja Budapest, majd az egész Magyarország területéről a szovjet csapatokat.” Ez a „nemkívánatos, kellemetlen” állapot 33 évig fennmaradt, és Kádár számára a megszállás jelentette a folyamatos védelmet, diktatúrájának az „aranyfedezetét”.

Az utcára ekkor még nem nagyon merészkedő Kádár engedékenysége azonban nem tartott sokáig. Az államhatalom látszólagos folytonosságát biztosító, szovjet mintájú prezídium, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) már 1956 decemberében kiadta a megtorlás leghírhedtebb jogszabályát, az 1956. évi 28. törvényerejű rendeletet a rögtönbíráskodás elrendeléséről. A statáriális ítélkezést lehetővé tevő rendelet bevezetője szerint „nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavarkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában [...] Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza, [...] a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – szólt az immár ellenforradalommá minősített forradalom és szabadságharc leverésébe bele nem nyugvókról a jogszabály.

Az új rendelet alapján beindult a megtorlás, amelynek a politikai felelősei természetesen azok a vezetők voltak, akiket a szovjet tankok védelmeztek. Az akasztásokért és sortüzekért Nagy Imre árulóit, elsősorban Kádár Jánost és Apró Antalt, valamint a kormány és a régi-új kommunista párt vezetőit terheli az első számú felelősség. Közülük Biszku Béla kivételével senkinek nem kellett bíróság elé állnia, sőt utódaik a rendszerváltáskor a kiváltságaikat (például a kommunista diktatúra védelmében tett szolgálataikért kapott kiemelt nyugdíjukat, lakásaikat és más ingatlanjaikat) is megtarthatták.

A statáriális bíráskodás kereteit is a politikai vezetés határozta meg, amikor – mint Vida Ferenc vérbíró halála előtt adott interjújában mondta – Kádár „szabad utat engedett a nyomozó hatóságnak és az ügyészségnek”. Utóbb aztán Kádár igyekezett a kezeit mosni; 1985-ben így emlékezett vissza a történtekre: „A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be, de amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.” Azt nem tette hozzá, hogy ez 1961 végén volt, addig a legkeményebb megtorlást sürgette.

Több száz bitófa

A megtorláshoz szükség volt olyanokra is, akik vállalják a végrehajtást. Az 1848–49-es forradalom utáni bosszút még idegenek – magyarul nem beszélő osztrák császári alattvalók – hajtották végre, ám a 20. század közepén már nem jelentett gondot magyarokat találni a magyarok elleni politikai ítélkezéshez. Ahogy Kopácsi Sándor, Budapest forradalmi rendőrparancsnoka – akit a Nagy Imre-perben életfogytig tartó börtönnel sújtottak – megjegyezte: „Egy diktatúrában sok mindenből hiány van, de hóhér és ítélet mindig rendelkezésre áll megfelelő mennyiségben.”

Az ügyészi és bírói kar mintegy ötöde nem vállalta azt, hogy részt vesz az „ellenforradalmárokkal” szembeni eljárásokban, a nagy többség azonban hajlandónak mutatkozott, hogy közreműködjön az új típusú koncepciós perekben. Az újdonságot nem az jelentette, hogy ezekben az eljárásokban nem lett volna előre ismert az elvárt ítélet, hanem a körítésben: míg a Rákosi-korszak kirakatpereiben a vádak többnyire fikciók voltak, 1956 után igyekeztek látszatra a tényekből kiindulni, amiből aztán a kívánt szempontok szerint válogattak, de így is gyakran kellett a hamisításhoz nyúlni, mint azt például a Nagy Imre-per teljes terjedelmében fennmaradt hangfelvétele is bizonyítja.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) a napokban tette közzé az 1956 utáni megtorlások eddigi legteljesebb internetes katalógusát, amelyben név szerint lehet keresni a perek vádlottjaira és a velük szemben eljáró ügyészekre, bírákra és népi ülnökökre (perek56.hu). Nemcsak nevek és dátumok szerepelnek azonban a katalógusban, hanem hosszabb-rövidebb életrajzok is találhatóak itt. Ezeket böngészve a legszembetűnőbb – amit persze eddig is sejthettünk –, hogy a vérbírák (azokat nevezik így, akik legalább egy ügyben végrehajtott halálos ítéletet hoztak) nemcsak megúszták a felelősségre vonást, hanem életük végéig védett személyként kiemelt fizetést, majd pedig nyugdíjat kaptak akkor is, ha aktív szolgálatukra a rendszer vezetői – ahogy Haynau esetében Ferenc József – már nem tartottak igényt. Szintén közös jellemzőjük, hogy – egyetlen tessék-lássék kivételtől eltekintve, aki Sárközi Endre, volt igazságügyminiszter helyettes, és aki egy tévéstábnak 1989-ben elmondta, hogy sajnálja, amit tett – még bocsánatot sem kértek soha tetteikért. (A Nagy Imre-perben a halálos ítéleteket meghozó Vida Ferenccel 1989-ben készült interjú részleteit lásd keretes írásunkban.)

Fogyatékos halálraítéltek

Természetesen a vérbírók közül sokan voltak, akik csak egy-két ügyben hoztak halálos ítéletet, más perekben engedékenyebbnek bizonyultak. Voltak azonban hírhedten véreskezű bírák, akikről a NEB összeállítása sok mindent elárul. Összesen hét olyan bíró volt, akik több mint 20 embert juttattak az akasztófára, ők felelősek az összes (mai ismereteink szerint legalább 231 végrehajtott) halálos ítéletért, bár ennél jóval több embert ölhettek meg, mert 1985-ben maga Kádár is azt állította Gorbacsovnak, hogy mint-egy 280 főt végeztek ki.)

A halálra ítéltek családját is kegyetlenül megbüntették. Erre szolgált a mellékbüntetésként automatikusan kirótt teljes vagyonelkobzás, amelynek nyomán a feleségek és gyermekek nemcsak megbélyegzetté, hanem földönfutóvá is váltak.

Azt gondolhatnánk, hogy a statáriális bíróságok a legveszélyesebbnek tartott forradalmárokra sújtottak le először, ám szó sincs erről. Két, 1957 elején kivégzett forradalmár már csak súlyos fizikai fogyatékosságaik miatt sem jelentett kihívást a Kádár-rendszerre. Szívós Géza súlyos tüdőbeteg és gyengénlátó volt. Tizenkettes, „szódásüveg” szemüveget viselt, ezért alkalmatlannak minősítették, és a forradalmárok sem bíztak rá komoly feladatot. Pechére ott volt a Köztársaság téren az ostromnál, ahol a pártház elfoglalása után igyekezett megakadályozni az atrocitásokat. Szívós november 4-e után találkozott a Széna térről Szabó János (Szabó bácsi, őt is ‘57 januárjában végezték ki) vezetésével visszavonuló nemzetőrökkel, és – legalábbis Szívós későbbi rendőrségi vallomása szerint – velük együtt részt vett egy kisebb ütközetben. Még egy-két napon át tervezgették, hogy felveszik a harcot a szovjetekkel, majd Szívós visszatért Budapestre. A következő napokban egy ismerősével együtt jelentősebb mennyiségű fegyvert gyűjtött az október 29-én kapott géppisztolya mellé: még két géppisztolyt, egy pisztolyt, nyolc kézigránátot, három lánggránátot és nagyobb mennyiségű lőszert. A fegyvereket a házuk melletti ólba falazták be, a gránátokat a fészerbe rejtették. Egy bejelentés alapján december 18-án vették őrizetbe, és a rögtönítélő bíróság már szilveszter előtt egyetlen tárgyaláson halálra ítélte, amit január 3-án – a szovjet csapatok inváziója után kevesebb, mint két hónappal – végre is hajtottak.

A Szívós ellen eljáró hadbíróság elnöke, Molnár Ferenc egykori napszámosból lett – egyéves Bírói- és Ügyészi Akadémia elvégzése után – hadbíró. Nem tartozott a legvéresebb kezű bírák közé, Szívóson kívül további két embert juttatott akasztófára, és 1960-ban át is helyezték más területre. A róla készült egykori értékelés azonban így méltatta: „Bírói munkáját megfelelően végezte, az ellenforradalom alatt és után politikailag szilárdan helytállt, példásan kivette részét a statáriális és ellenforradalmi bűnügyek elintézéséből.” Egy 1961-es jellemzése szerint pedig „az ellenforradalom időszakában rendkívül pozitívan állta meg a helyét, a statáriális ügyintézésben példamutató igyekezettel járt el. Ugyancsak helyes aktivitást mutatott az ellenforradalmi és egyéb ügyek felszámolásában”. 54 évesen halt meg mint a Szegedi Katonai Bíróság nyugalmazott elnökhelyettese.

A Kádár-féle megtorlásban különösen sok alacsony sorú embert, főként segéd- és betanított munkást ítéltek halálra. Ilyen volt a január 16-án kivégzett, Pintér József is, aki zárlakatosként dolgozott, annak ellenére, hogy egy baleset miatt mindkét lábát elveszítette. A vádirat szerint 1956. október 23-án jelen volt a Rádió ostrománál, ahol egy időre átvett egy puskát, amelyet nem használt. Még aznap este kapott egy géppisztolyt, amellyel az iratok szerint leadott néhány lövést szovjet páncélosokra a Rákóczi úton. Ekkor sebesült meg a szemén, a Rókus-kórházban látták el. Október 30-án a pártház elfoglalása után a Köztársaság téren is megjelent, ahol tanúja volt az épület kifosztásának. November 5-én szobatársától, Bencze Istvántól átvett két pisztolyt az azokhoz való lőszerekkel, amelyeket elrejtett a ruhásszekrényében. Később Bencze az egyik pisztolyt visszakérte, és egy csatornába dobta. A rendőrök 1956. december 24-én, bejelentés alapján kiszálltak a Dobozi utcai munkásszállóra, ahol Pintér is lakott. Felszólítás nélkül átadta a pisztolyt és a lőszereket. Azonnal őrizetbe vették. Benczét is letartóztatták, de négy nappal később szabadlábra helyezték, ellene nem indult eljárás, a perben csak tanúskodnia kellett.

Pintért Dr. Mundi János ítélte halálra, aki szintén alacsony sorsú segédmunkásként lett egyéves képzést követően hadbíró. Már a szovjet megszállás után két nappal (!) újra ítélőbíró, aki 1963-as minősítése szerint „A bíróságon az elsők között volt, aki vállalta a statáriális ügyekben az ítélkezést. […] A büntetőjog fegyverével harcolt az ellenforradalmárok ellen, politikailag teljesen megbízható. […] Ítélkezésében politikai és munkásmozgalmi tapasztalatait jól hasznosítja.”

A Biszku Bélát megtaláló riporterpáros, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina 2011-ben megpróbálta szóra bírni a még életben lévő vérbírókat, köztük a balatoni nyaralójában víkendező Mátyás Miklós hadbírót, aki 13 embert végeztetett ki. Egyik áldozata a húszéves Mányi Erzsébet volt, akit azért küldött akasztófára, mert a gyulavári határőrlaktanyából fegyvereket zsákmányolt. A filmben a szintén halálra ítélt, de kegyelmet kapott egykori békéscsabai felkelőparancsnok, Fekete Pál mesélt arról, hogy Mátyás az ítélet kihirdetésekor gúnyolódott a sírva fakadt, rémült lánnyal, és azzal vigasztalta, ne féljen, a kivégzés „nem tart sokáig”.

„Mosolygó halál”: a sztahanovista vérbíró

Aztán voltak olyan vérbírók, akikre nemcsak a kisemberek elleni pereket bízták, hanem a „legnehezebb” ügyeket is. A véres rekorder a „mosolygó halál”-ként emlegetett dr. Borbély János 66 embert végeztetett ki 1956 után. Volt gyakorlata benne, mert ügyészként a vádat képviselte több rákosista koncepciós perben, köztük a Rajk László és a Kádár János elleni eljárásokban. Részben ez utóbbi szerepvállalását igyekezhetett mint sztahanovista vérbíró kompenzálni. A 66 akasztás Kádárt is megengesztelhette, mert nyugdíjazása után a Minisztertanács Kivételes Ellátások Bizottsága még 1987-ben (!) is soron kívül engedélyezte kiemelt nyugdíjának további emelését.

Nem sokkal maradt el Borbélytól az egyik leghírhedtebb vérbíró, a 64 embert kivégeztető dr. Tutsek Gusztáv, akinek szintén volt „vezekelnivalója”. Tutsek ugyanis a háború előtt és alatt járásbíró volt, de utóbb olyan hűséggel és szorgalommal védelmezte a proletárdiktatúrát, hogy amikor 1971-ben meghalt, az igazságügyi tárca részéről a temetésen „egykori munkásságát, politikai és emberi magatartását” méltatták. Azt a korabeli Népszabadság-tudósítás nem jegyezte fel, hogy a búcsúztatón ott volt-e egykori vérbírósági fogalmazója, dr. Torgyán József későbbi kisgazda pártelnök. Azt viszont biztosan tudhatjuk, hogy dédunokája, Toroczkai László, Ásotthalom mai polgármestere biztosan nem állt ott a ravatalnál, lévén, hogy ő csak Tutsek vérbíró halála után hét évvel született.

A Nagy Imre-per kiszolgálói

A vérbírók közül talán a legismertebb a Nagy Imre elleni per tanácsvezető bírája, dr. Vida Ferenc, aki már az első statáriális perben bíró volt. Vida zsidó polgári családban született, apja ügyvéd volt. 1932–1933-ban csatlakozott a cionista mozgalomhoz, majd Tel Avivban belépett a Palesztinai Kommunista Pártba. 1935 őszén tért vissza Magyarországra, ahol 1937-ben az illegális kommunista párt tagja lett. Budapesten ügyvédjelöltként dolgozott, de 1942-ben letartóztatták, és életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. A háború után 1953-tól 1972 végéig a Legfelsőbb Bíróság bírája volt. 1990-ben halt meg, egy évvel korábban interjút adott a 168 óra riporterének, Borenich Péternek. Ebben többek között elmondta, hogy utólag is elítélné Nagy Imrét, „abban, hogy halálra, már nem vagyok biztos”.
A megmaradt film- és hangfelvételek alapján Vida egészen agresszíven vezette a Nagy Imre-per lezáró szakaszának tárgyalását, ami alig egy hétig tartott. Annyira siettek, hogy az ítéletet is egy vasárnapon, 1958. június 15-én hirdették ki. Vida állandóan a vádlottak és a tanúk szavába vágott, ha olyan került szóba, ami nem illett a titkos per koncepciójába. Különösen ingerült lett, amikor Nagy Imre és Gimes Miklós Kádár János felelősségét firtatta.
A Nagy Imre-per egyik előkészítője Rajnai Sándor volt. Rajnai 1952-ben Moszkvában a Dzerzsinszkíj Állambiztonsági főiskolán tanult, 1953-tól a IV. Belső Reakció Elhárító Osztály vezetője volt. 1966 júliusától a Belügyminisztérium hírhedt III. Főcsoportfőnökségének helyettes vezetőjévé nevezték ki. 1982-ben Horváth István belügyminisztertől „Aranygyűrűt” kapott, 1982–1989 között moszkvai nagykövet volt, 1982-ben Horn Gyulával szemben az MSZMP Központi Bizottságának tagjává választották. 1992-ben Izraelbe, majd az Egyesült Államokba távozott. Temetésére szinte senki nem ment el.
Szalay József ügyész, aki egyébként egykor kispapnak készült, a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt 1963 és 1968 között.
Kopácsi Sándor, volt ’56-os budapesti rendőrkapitány 1972-ben találkozott egykori vádlójával. A történetet lánya, Kopácsi Judit idézi fel internetes naplójában:
„1972 nyarán vacsorameghívást kaptunk családunk régi barátjától. Megérkezésünk után a háziasszony furcsa pillantást vetett ránk, majd tétovázva megszólalt:
– Nem zavarna titeket, ha Szalay, a nyugdíjas főügyész itt lenne a vacsorán?
– Ha őt nem zavarja, tőlem itt lehet – válaszoltam.
Szalay volt a Nagy Imre-per ügyésze, aki életfogytiglani és halálbüntetést kért az előzőleg barátainak nevezett vádlottakra. Barátom felesége suttogva hozzátette:
– Könyörgött, hogy hozzam össze veletek.
Ősz hajú öregemberként láttam viszont Szalayt.
A vacsora közben régi emlékekről beszéltünk, majd néhány pohár bor után viccelődni kezdtünk.
– Nem változtál, Sándor.
– Hála barátaimnak, akik évekre megóvtak a külső világ zaklatásaitól.
Hazafelé egy villamoson utaztunk. Néhány perc beszélgetés után Szalay elszótlanodott, majd közel hajolt hozzám:
– Sándor! Meg tudnál nekem bocsátani?
Erre a kérdésre nem számítottam. Időt akartam nyerni, hogy tisztába jöjjek érzéseimmel. Ezért azt kérdeztem:
– Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?
– Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk: Jézus Krisztus, a Megváltó nevében.
– De mit kezdesz azokkal, akik meghaltak? Hogyan szerzed meg azok bocsánatát?
Szalay kinézett az ablakon, és figyelte az éjszaka elsuhanó árnyait, majd lágy hangon azt suttogta:
– Ez az életem nagy kérdése.
Talán egy fél év múlva a haláláról kaptunk hírt. Késő este érkezett a balatoni üdülőbe. Csomagjait letéve a szívéhez kapott, egy fotelbe rogyott, és nyomban meghalt. A hóvihar miatt három napig nem tudták a holttestét elszállítani az épületből. Végül egy paraszt vitte el trágyásszekerén a falu temetőjébe.”

Olvasson tovább: