Kereső toggle

A másik arca

Felelősség Isten, embertársaink és a természet felé

Harmadik rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 200 éve született Karl Marx tanainak egyik romboló hatása volt, hogy éket vert nemcsak Isten és az ember közé, hanem az ember és saját transzcendens valósága, a szelleme közé. Az elidegenedéssel szemben Karl Jaspers válasza a szereteten alapuló önátadás volt.

 

Az egzisztencializmus mint eszmei irányzat, a 19. század közepén „indult útjára”. Ebből bontakozott ki az abszurd, valamint az úgynevezett perszonalizmus. Természetesen a sorozatunkban bemutatott fokozatosság viszonylagos, hiszen a gondolati síkokat nem különíthetjük el egymástól a történeti vagy éppen fogalmi szempontok alapján. Sokkal inkább néhol érintkező, egymást kiegészítő, ugyanakkor párhuzamosan egymás mellett haladó gondolati irányt képzeljünk magunk elé.

A perszonalizmus fogalmának az eredete a latin persona szóhoz köthető, amely nyilvánvaló utalás a szentháromságtanra. Tertullianus ugyanis, aki az első jelentős, a görög mellett latinul is író egyházatya volt, Istent úgy írta le, mint aki egy substantia (lényeg) és három persona (személy). Később Friedrich Schleiermacherhez (1768–1834) kötötték a perszonalizmus kifejezést, ő ugyanis a panteizmussal (minden-isten) szemben a perszonalizmust használta a személyes istenbe vetett hit megfogalmazásaként. Sajnos Schleiermacher ezzel megágyazott a szubjektív, liberális teológiának, hiszen kisajátította Istent, méghozzá úgy, hogy nem vette figyelembe a saját magáról adott közlést, vagyis a Beszédét.

 Az Emmanuel Mounier francia filozófus (1905–1950) által elképzelt perszonalizmus célja sokkal inkább hasonlatos Tertullianus trinitológiájához (szentháromságtanához), miszerint az emberi személyiség inkább Isten három személyéhez hasonlóan, egymás beszédét tiszteletben tartva kölcsönös szeretet által képes a kiteljesedésre, mintsem a Schleiermacher által elképzelt szubjektív teológiához. Pontosan ezért a perszonalizmus sem az ateista szubjektivitást, sem pedig a vallásos szubjektivitást nem tekintette abszolút igazságnak. Az abszurdhoz viszonyítva pedig, amely mint eszmei irányzat, cinizmussal és megvetéssel tekintett a természetre, a társadalomra, valamint embertársaira, a perszonalizmus a felelősségvállalást hangsúlyozta a természet irányába és az embertársi kapcsolatokban is.

Az énen túl

A 19. század végén német polgári családban született Karl Jaspers (1883–1969), akinek munkásságára nagy hatással volt Kierkegaard gondolatvilága. Hozzá hasonlóan a személyes döntés egyszeri és megismételhetetlen fontosságát emelte ki, valamint azt, hogy az ember nem találhatja meg léte végső értelmét önmagában. Ezért exisztenciáról csak a transzcendenciára (vagyis az „át-lépés”-re) való vonatkozásban beszélhetünk. Jaspers tehát ebből fakadóan megvetette a nihilizmust és ennek következményét, az abszolút szubjektivitást (önmegváltást), mondván: az ember istenítése mintegy menekülés a nihilizmustól, miközben rejtetten maga is nihilisztikus. A néhol egzisztencialista filozófusként meghatározott Jaspers szeretetről alkotott álláspontja pedig nagy hasonlatosságot mutat a perszonalista Mounieréhez, ugyanis a következőket írja: „A szeretet önmagunkká válás és önátadás. Ha őszintén és egészen, fenntartás nélkül adom magam, megtalálom magam. Ha önmagam felé fordulok, és ragaszkodom fenntartásaimhoz, szeretettelenné válok, és elveszítem önmagam.” 

Karl Jaspers

„Létezni annyi, mint szeretni”

„Majdnem azt lehetne mondani, hogy csak abban a mértékben létezem, amennyiben más számára létezem, azaz kiélezve: létezni annyi, mint szeretni” – írta Mounier a Le personnalisme című művében, amely 1936-ban jelent meg. Mounier perszonalizmusa szembefordult mind az individualizmussal, mind pedig a marxista kollektivizmussal. Továbbá igyekezett megtalálni a helyes egyensúlyt a modern világ elszemélytelenedése és a közösségi gondolkodás hanyatlása között. A polgári és a fasiszta társadalmat egyként elutasítva új, a személyiség védelmét biztosító társadalmat akart létrehozni.

Mounier 1932-ben alapította meg az Esprit (Szellem) folyóiratot (ma is megjelenik Franciaországban), amelyben egy másik nagy hatású, a litván születésű (nem mellesleg talmudista) francia filozófus, Emmanuel Lévinas (1906–1995) is publikált. Az abszurd önmegváltással ellentétben 

Mounier az embertársi kapcsolatokat hangsúlyozta, azt állítva, hogy az ember a másikkal való érintkezés során válik igazán egyedi személyiséggé. „A személyiség (…) nem létezik, csak más felé, nem ismeri meg magát, csak más által, nem találja meg magát, csak másban.”

Marx és követői felfogásával szemben a társadalom az egyént sem olvaszthatja diktatórikusan magába. Az egyén nem automatikusan az állam egy apró építőköve, hanem csak akkor válhat azzá, ha saját belátásából és szabad akaratából fakadóan hajlandó azért a társadalomért tenni, felelősséget vállalni, amelyben él. Külső kényszer hatására az emberek boldogtalanok lesznek, és pontosan ez az, ami elidegeníti az embert az élettől. Paradox módon a marxizmus éppen azt felejtette ki társadalomelméletéből, amely leginkább meghatározza az ember boldogulását a földön, ennek hiányában pedig az ember a lehető legelidegenedettebben él. Ezek után jogosan merül fel a kérdés – Platóntól kezdve a történelem során már oly sokszor –, hogy megvalósítható-e az igazságos társadalmi berendezkedés? A perszonalizmus válasza szerint szeretet nélkül nem.

Ki az, aki szóra bír?

A szeretet az ember istenképűségéből fakadó viszonyban tud megvalósulni. Az én és te viszony filozófiáját Buber és Lévinas vizsgálta a legmélyrehatóbban. Martin Buber (1878–1965) huszonnyolc évvel Lévinas előtt született Bécsben, és fiatalkorában a misztikus egyesülés híve volt. 1923-ban megjelent Én és Te című művében viszont felismerte a dialogikus elvet, ennek köszönhetően pedig a dialógus-filozófia egyik jelentős képviselőjévé vált Ferdinand Ebnerrel, Franz Rosenzweiggel és Lévinassal együtt. Pontosabban azt állította, hogy a másik személy számunkra megszólítottként létezik, ha pedig nem szólítjuk meg, akkor pusztán dologként létezik előttünk. Buber egyik fő állítása, hogy: „Kezdetben volt a kapcsolat.” Az ember számára abban az esetben az Isten Te, az ember pedig ő, ha Isten szólítja meg. Ha pedig megszólította (Isten az emberiséget többféleképpen szólította meg: teremtés által, törvény által, próféták által és végül Jézus személyében), az ember kénytelen felelni. Ebben a döntésben (felelek vagy hallgatok) ismerhet az ember saját magára. Úgy is mondhatnánk, hogy az Istenbe vetett bizalom (felelés a hozzánk intézett szavára) megelőzi az Isten és az én saját létezésének evidenciáját. Onnan tudom, hogy én vagyok mint egyszeri és megismételhetetlen személy, hogy én vagyok az, aki az örökhöz, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez szóltam. 

Meg kell találni a helyes egyensúlyt a modern világ elszemélytelenedése és a közösségi gondolkodás között.

Lévinas családjának nagy részét a nácik elpusztították, csupán felesége és lánya élte túl a háború borzalmait. A háború megtörténte romba döntötte az ember idealisztikus humanizmusát, megszűnt a Kant által felállított emberi erkölcsbe (kategorikus imperatívusz) vetett bizalom. Lévinas azonban a családi tragédia ellenére nem a nihilbe menekült, hanem rádöbbent arra, hogy a felelősség az etikán kívül van, és lényege transzcendens, mondhatnánk úgy is, hogy a valódi etika a léten túl van. A felelősség (franciául: responsebilité) fogalmába nem csupán a megszólításra való reakció tartozik, hanem a másik személy helyetti felelés is. Ugyanis Lévinas szerint: „Az arc epifániája (megjelenése) teljes egészében nyelv.” A másik arcában a végtelen ideája tűnik fel számomra, és ezzel együtt az, hogy nincs teljhatalmam a másik felett. „Isten azokon az embereken keresztül parancsol, akikért cselekednünk kell.” Felelek, mielőtt megszólítottak volna, szabad akaratból felajánlkozom a szolgálatra. Megteszem azt, amit az embertársamnak kellett volna megtennie. Ebben aztán semmi logika nincs, mégis szervesen hozzátartozik az ember személyiségfejlődéséhez, sőt a felelősségvállalásban teljesedik ki igazán. Magát a megváltás relevanciáját is így érthetjük meg igazán.

A természet iránti felelősségtudat

A Bibliából tudjuk, hogy Isten nem csupán Jézus által szólt az emberiséghez, hanem a természet által is (Róma 1:20). Ezért az ember a természetért is felelős, és nem megvetéssel, hanem gondozással adózik neki. A természet felelőtlen kihasználása és az attól való elidegenedés problémája a háború utáni technikai fejlődésnek köszönhetően vált még inkább problémássá, és egészen a mai napig újabb és újabb kérdéseket vet fel. Hans Jonas német születésű amerikai filozófus (1903–1993) egy évvel a halála előtt adott interjújában a következőket mondta: „A filozófia minden eddigi fáradozása az ember-ember kapcsolatra vonatkozott. Az embernek a természethez való viszonya még sohasem volt az erkölcsi megfontolás tárgya.” Az interjúban hangot ad az emberiség természet iránti felelősségvállalásának, és a megoldást az emberiség azon belátásában látja, hogy a természet megőrzése érdekében gátat szab a felelőtlen fogyasztói kultúrájának. Szerinte a kizsákmányoló szabadságunkat korlátoznunk kell a jövő érdekében.

Cikksorozatunkban nagy vonalakban áttekintettük az egzisztencializmus főbb kéviselőit, azt állítva, hogy szemléletváltásuk fordulópontot jelentett a filozófia fejlődésében, ugyanis az ember személyiségének kifejlődése, vagy ki nem fejlődése a döntései által valósul meg. Az ember döntéshozatalra adott szabadsága abból fakad, hogy integrálnia kell magában az örök és a véges tudatát, méghozzá a döntései segítségével. Az ember döntéseinek következtében pedig az élete mint lehetőség valósággá válik. Az abszurd identitástudat – elsősorban Nietzsche hatásának következtében – önmagát választja, és az örök tudatában szilárdul meg, a teremtett világtól és a társadalomtól elszigetelve. A perszonalizmus pedig önmagából Isten felé kilépve belátja felelősségét a természet, valamint az embertársai iránt is, továbbá kész szabadon felelősséget vállalni és egyben elköteleződni Isten és embertársai iránt. Ennek köszönhetően leli meg önmagát a hitéletében, a világban, a nemzetében és a családjában.

 

Sorozatunk korábbi részei

2018. április 12. : Identitás, válság – Hogyan lehet megtalálni az emberben az embert?
2018. április 23.: Undor és közöny – Hogyan mélyült el az identitás válsága a 20. században?

 

Olvasson tovább: