Kereső toggle

Identitás, válság

Hogyan lehet megtalálni az emberben az embert?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A manapság felkapott motivációs előadások népszerűsége is bizonyíték arra, hogy az embernek szüksége van az identitása tudatosítására azért, hogy ne vesszen el az internet világa, a munka és a családi élet sűrűjében. Az identitás kérdése viszont nem ma kezdte el foglalkoztatni a nyugati embert, hanem valamikor a 19. század derekán.

Az élet „nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni” – állította Søren Aabye Kierkegaard dán filozófus, és ez a mondat jelzi a változást, ami rajta kívül Dosztojevszkijt és Nietzschét is foglalkoztatta, akik megelégelték azt, hogy kortársaik pusztán fogalmi szinten vitatkoznak az életről. A nagy elődök kialakítottak egy saját fogalmi nyelvezetet, és annak igazságát próbálják egymásnak bizonygatni, viszont eközben magáról az egyes emberről nem mondanak semmit.

„A filozófia úgy járt, mint az az ember, aki szemüveggel az orrán keresgéli szemüvegét, de éppen mivel az orrán van, ott nem keresi, és ezért soha nem találja meg.” – írta önkritikusan Kierkegaard az Egy még élő ember írásaiból az irónia fogalmáról című könyvében.

„A filozófia megszüntetése”

Ahhoz, hogy az egzisztencializmus kibontakozását megértsük, vissza kell nyúlnunk egészen a 12. századig, pontosabban Aquinói Tamás téziséig, miszerint a esszencia (lényeg) határozza meg az egzisztenciát (létezést), tehát a létezés a lényeg megvalósulása. Ez az álláspont alapjaiban határozta meg a nyugati társadalom gondolkodásmódját. Ez Hegel rendszerfilozófiájában érte el a csúcsát, aki szinte teljesen megszüntette a szubjektumot, mivel az emberiségre úgy tekintett, mint arra a világszellemre, amely a természet megismerése után újra visszatér saját magához, de már a tőle elidegenedett anyagvilág ismeretével. 

Van Gogh: A festő úton Tarasconba. A híres önarckép árnyékkal a második világháborúban megsemmisült.

Ezzel a gondolati struktúrával pedig megágyazott Marx dialektikus materializmusának, miszerint a társadalmi ellentétek harca során minőségi változás áll be, és Isten létezésétől függetlenül kialakulhat egy igazságos társadalom. (Marx ezzel a gátlástalan ígéretével egy fausti alkut kínált az egész emberiségnek, mondván, ha „emancipálja magát” a vallástól, és Isten helyett „visszatér saját gyökereihez”, akkor végleg megszabadulhat a régi „béklyóktól”.)

Mivel a lényeg, a metafizikai gondolkodás a fogalmak szintjén maradt, ezért semmit nem mondott magáról az egyes emberről, hiszen e gondolati struktúra alapján az ember csupán a rendszer apró tagja. Az identitás kérdése ezért központi szerepet játszik az egzisztencialista gondolkodás előfutárainál (Kierkegaard, Nietzsche, Dosztojevszkij, Freud). Náluk az előző korszakkal ellentétben az egzisztencia (létezés) határozta meg az esszenciát (lényeget). Szerintük az ember az élete során, pontosabban a döntései következményeképpen válik azzá, aki a haláláig lesz, tehát az exitálás („kilépés”) után lesz esszenciává („létező létté”).

E gondolatok olyan hatással voltak, hogy ismeretük nélkül nem érthetnénk meg a ma emberének gondolkodását sem saját magáról, sem a világról és Istenről.

Szlavofil messianizmus

Dosztojevszkij mély lélektani ábrázolásai fordulópontot jelentettek a 19. századi irodalom területén. Nem véletlenül tartotta ars poeticájának a következő gondolatot: „Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…” 

Dosztojevszkij főszereplői már nem idealizált romantikus hősök voltak, sem pedig a regény belső mondanivalójának apró mozzanatai, eszközei, hanem mind-mind külön személyek a maguk ellentmondásosságukkal és lelki gyötrelmeikkel együtt. Minden egyes Dosztojevszkij által megformált szereplő egyben maga Dosztojevszkij is volt. Regényei egyértelműen hatással voltak a második világháború után igazán újjáéledő egzisztencializmus képviselőire, Camus-re és Sartre-ra is. Dosztojevszkij utolsó nagy regényében, a Karamazov testvérekben az apa (Fjodor Karamazov) és három fia (Ivan, Dimitrij, Aljosa), és egy fattyú fia (Szmergyakov) konfliktusát írja le. Könyvének mottója János evangéliumából való: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”. Ezzel példázta azt, hogy a régi orosz gondolkodásmódnak, amelyet a regényben az apa testesít meg, el kell halnia ahhoz, hogy belőle új gyümölcsök sarjadjanak. (Egyébként ez az igeszakasz szerepel Dosztojevszkij sírfeliratán Szentpéterváron a Tyihvini temetőben.)

Ezért a három Karamazov fiú három új eszme képviselője is egyben. Az egyik az érzelemé (Dimitrij), a másik az értelemé (Ivan), a harmadik pedig a hité és erkölcsé (Aljosa). Mind a három a szélsőségig vitt eszmék megtestesítői. Szmergyakov nem rendelkezett világnézettel, ő a sors rabszolgája, aki Ivan befolyására lesz saját mostohaapja gyilkosává. Dosztojevszkij a cselekményen keresztül négy lehetséges új utat tár fel elsősorban az orosz nép, de természetesen az olvasó számára is. Öngyilkosság (Szmergyakov), a racionalitást követő őrület (Ivan), a sorsba való beletörődés (Dimitrij), megújuló Krisztus-hit (Aljosa). A Karamazov testvérekben, Dosztojevszkij mindegyik életfelfogást, identitást azonos szintre emelte, a regény végéből mégis kihallatszik Dosztojevszkij Aljosa gyakorlatias jócselekedeteibe és a gyermekek felé tanúsított türelmébe vetett hite, ezzel együtt pedig a szlavofil és keresztény identitástudata is. 

Søren Aabye Kierkegaard. A kétségbeesést a bűn következményének tartotta.

Az önmegváltás apostola

Nietzsche gondolkodásmódja, indirekt módon ugyan, de korunkra is nagy hatással van. Az alábbi mondatok és annak árnyalatai szinte nap mint nap visszhangoznak a médiából vagy éppen az utcáról. „Ami nem öl meg, az megerősít”, „A nagy szellemek szkeptikusok”,  „Annak titka, hogy az életből a lehető legnagyobb termékenységet és élvezetet hozd ki: Élj veszélyesen! Építsd a városod a Vezúv lejtőjére!”

Nietzsche evangélikus családból származott, és hamar elege lett a gyenge és képmutató kereszténységből. Korai írásában a ókori görögségben kereste azt a kiinduló pontot, amely később aztán megalapozta keresztényellenes nézeteit. Egyik korai írásában, A tragédia születésében még nem megy teljesen szembe a kereszténységgel, hanem a racionalista (az úgynevezett apollóni) életfelfogást veti meg, és helyette az ösztönit (Dionüszoszit) helyezi előtérbe. Dionüszosz az ösztöni lét és a vágyak kiélésének prototipusa. Ősi erő, amelyhez szerinte vissza kell térni. Szinte adódik a párhuzam Freuddal, hiszen ő Dionüszoszhoz hasonlóan határozta meg az alantas ént, tehát hogy az ember „mozgatórugója”, a rációnál mélyebben, a nemi ösztönben, szexuális vágyban, a libidóban van. 

Nietzschénél annyi a különbség, hogy ő nem a szexuális vágyat határozta meg az ember lényegének, hanem a hatalom akarását. Pontosan ezért állította azt, hogy a dionüszoszi életmód legnagyobb akadálya a gyenge, nőies kereszténység. Marxhoz hasonlóan, mint valami nem kívánatos akadályt szerette volna kiiktatni a köztudatból a kereszténységet és annak hatásait. Ennek érdekében  Istent halottnak nyilvánította (Imígyen szóla Zarathrustra), majd pedig új erkölcsi felfogást, morált dolgozott ki (A morál genealógiája), amellyel a célja az volt, hogy felszámolja az emberi lelkiismeret működését.

Nietzsche szerint a bibliai állásponttal ellentétben a törvény miatt van a bűn, nem pedig a bűn miatt van a törvény. Tehát ha nem lenne objektív törvény, igazából bűn sem lenne. Nietzsche úgy látta, hogy a legnagyobb és „utolsó nehézkedés”, ami az embert az emberfelettivé válástól visszatartja, az az üdvösség, az örök élet reménysége, valamint a kárhozattól való félelem. Ezért újra el akarta fogadtatni a pogány vallásokra jellemző „örök visszatérés” eszméjét, mely szerint az ember újra meg újra visszatér, és sohasem szabadul ki valamiféle örök boldogságra.

Állítása szerint ennek elfogadásával válik emberfelettivé az ember – vagyis az üdvösség lehetőségének teljes elutasításával. Ebből az következik, hogy az ember az életébe való beletörődésbe vetett hitből meríti az identitását, amelynek segítségével aztán megszerezheti a hatalmat a gyengék felett, és Dionüszosszá, übermensch-sé (emberfeletti emberré) válhat. 

Dosztojevszkij főszereplői már nem idealizált romantikus hősök voltak, hanem mindmind külön személyek a maguk ellentmondásosságukkal és lelki gyötrelmeikkel együtt.

A sors iróniája, hogy az irgalmat elfogadni képtelen és a hatalom akarását hangoztató Nietzsche elméje akkor omlott össze, mikor torinói lakásából kilépve megpillantott egy lovat, melyet gazdája éppen ütlegelt. Ekkor Nietzsche odafutott a lóhoz, és átkarolta a nyakát, elméje pedig összeomlott. Tizenkét évig önkívületi állapotban feküdt, miközben édesanyja, majd húga látta el.

A szabadság szédülete

Amikor Hegel idealista rendszerfilozófiája meghódította Európát, ezzel együtt Dániát is, akkor tűnt fel egy különös személy, aki fel merte vállalni Istennel, saját magával és az élet értelmével kapcsolatos kérdéseit. S. A. Kierkegaard rátapintott arra, hogy mindenféle elméletek, rendszerfilozófiák helyett az egyes embert és annak problémáit kell az előtérbe helyezni. Hegelt pedig azért bírálta, mert a gondolkodás miatt elfeledkezett a gondolkodóról. Hegel a szubjektumtól és a hittől az emberi művek: a művészet, az állam, a történelem felé fordult. Kierkegaard pedig hátat fordított annak, ami mű és kultúra, hogy egyedül a szubjektumban és a hitben találja meg a szellemi létezés sarokpontját.

Kierkegaard leginkább a stádium elmélete kapcsán ismeretes. Tudniillik Don Juannal példázza az esztétikai stádiumot, aki nem jó és rossz között választ, hanem érdekes és érdektelen között, az élet értelmét pedig ösztöneinek kiélésében leli meg. A második stádium az etikai stádium, amelyben az ember önmagát választja, belátja hibáit, és saját erkölcsi tartása alapján családos polgári életet él. A harmadik stádiumot Ábrahám példázza, akinek hite az etika törvényén túl Istenben nyugodott meg, az által, hogy képes volt feláldozni szeretett fiát, Izsákot.

A dán szerző egy kevésbé ismert, de a filozófiatörténet szempontjából nagy hatással bíró gondolata a szorongás mibenlétével kapcsolatos, amelyet két írásában is részletez. A létezéssel, kétségbeeséssel, halállal kapcsolatos nézetének alapjait ugyan lefektette A szorongás fogalma című kötetében, mégis ennek a gondolatmenetnek a kiteljesedése kései művében, A halálos betegségben olvasható, amelyet sokan Kierkegaard fő művének tekintenek, ugyanis ebben fejti ki az ember énjével kapcsolatos álláspontját. A könyv bevezetőjében János 11:4-re utal „Ez a betegség nem halálos” és Lázár példáján keresztül szemlélteti a szellemi és a fizikai halál különbségét, ezzel a bibliai példával mintegy alátámasztva azt, hogy keresztény értelemben a fizikai halál sem annyira súlyos, mint az én betegsége, ami igazán halálos (lásd Máté 10:28: „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.”) 

Friedrich Nietzsche

Kierkegaard sajátos antropológiát dolgozott ki, ugyanis azt állította, hogy az „én” a véges és az örök, a szabadság és szükségszerűség, a lehetőség és a szükségszerűség szintézise. Ez a szintézis azonban olyan viszony, amely önmagá́hoz viszonyul, és ez jelenti a szabadságot. Az „én” tehát (selvet, selbst) szabadság. A szabadság azonban a lehetőség és a szüksé́gszerűség meghatározá́sában álló́ dialektikus, és a döntés által válik valósággá. Csakhogy az ember énje torz módon viszonyul önmaga fentebb említett szintéziséhez, tehát saját magához.

Ezt nevezi Kierkegaard kétségbeesésnek. A kétségbeesés pedig a halálos betegség, ami az áteredő bűn következménye, tehát szellemi kategória, ezért az ember képtelen tőle megszabadulni, ebből pedig az következik, hogy pusztán a saját tapasztalataira hagyatkozva képtelen azzá válni, akivé lennie kellene. Kierkegaard négy kategóriát választ el egymástól. Az első, amikor az ember nincs tudatában a kétségbeesésének (mivel ez szellemi kategória), ezért ettől függetlenük az ember élheti mindennapos életét, sőt akár sikeres is lehet a társadalomban, ebből az állapotból csak a mély megrázkódtatások ébreszthetik fel. A második, amikor az ember kétségbeesetten önmaga akar lenni. Ezekre az emberekre jellemző az individualista magatartás, igazi egyéniségeknek gondolják magukat, és nem ismerik be maguk előtt sem a saját hibáikat, görcsösen ragaszkodnak saját igazságaikhoz. A harmadik az, amikor az ember kétségbeesetten nem akar önmaga lenni, és szerepeket vesz fel annak érdekében, hogy elfogadja őt a társadalom, és nem mer szembenézni saját valós állapotával. A negyedik és egyben legideálisabb esetben Kierkegaard szerint az én csak akkor egészséges és csak akkor mentes a kétségbeeséstől, ha éppen kétségbeesése által, áttetszőn Istenben alapozza meg magát. Tehát tisztában van saját hiányosságaival, és éppen ezért Istentől kéri a kegyelmet és a segítséget.

Mint láthattuk, az egzisztencializmus korai szakaszában az egyes ember világban való létezése és ezzel együtt a szubjektivitás került előtérbe. Ezt fedezhetjük fel Dosztojevszkij regényeiben, pontosabban az alakjainak irracionális lelki gyötrelmeiben, Nietzschénél az én örök körforgásba való beletörődésében, a gúnyos hitetlenségében, Kierkegaardnál pedig az én megalapozódásában az Istennel való viszonyban. A 19. században a hangsúly az Istennel és önmagunkkal kapcsolatos viszony meghatározásán volt. A második világháború után viszont olyan, eddig alapvetőnek hitt értékeket, mint például a nemi vagy éppen a nemzeti identitás rendített meg az ateista egzisztencializmus, köszönhetően Isten teljes kizárásanak az énfejlődésben betöltött szerepéből. (folytatjuk)

Olvasson tovább: